Translate

2023. március 5., vasárnap

Ady Endre : Az élet

 



Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
… De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem! …

2023. március 1., szerda

Csirkelábpörkölt



Közeledett az iskolakezdés napja. Előtte való este Lili megfogta Nóri kezét és megkérte, hogy üljön le mellé. Halkan, suttogva beszélt hozzá.

– Holnap mit mondjunk, miért járok én ebbe az iskolába?

– Mit mondjunk? – kérdezett vissza csodálkozva Nóri.

– Azt hiszem azt kellene mondani, hogy csak egy kis ideig járok az itteni iskolába, mert beteg anyukám. Te meg a nagymamám vagy. – suttogott tovább, mintha egy nagy titkot osztana meg velem.

– Jó. Ahogy akarod. Nincs benne semmi hazugság, mert tényleg beteg anyukád, és azt meg végkép nem tudjuk, mikorra gyógyul meg. Jól van, megbeszéltük, holnap izgalmas napunk lesz, menjünk aludni!

Bekísérte a szobájába, közben magában vívódott, hogy milyen engedékenyen belement a Lilike által kitalált hazugságból épített világba. Drága jó Istenem, nem akarja, hogy megtudják, hogy ő állami gondozott! Szégyelli, vagy fél, hogy a többiek kigúnyolják, lenézik miatta? Hisz ártatlan mindenben, a sorsát nem tudta befolyásolni, nem tehet semmiről, csak egy ártatlan gyermek.

Még este felhívta a tanárnőt, akinek az osztályába fog kerülni.

– Marika, tudják e a gyerekek, hogy holnap viszem Lilit?– Nem mondtam meg nekik, meglepetésnek szántam – válaszolt a tanárnő.– Akkor jó, mert azt szeretném kérni, ne mondja el nekik, hogy állami gondozott a kislány.

– Jó lesz ez, nem jobb lenne, ha tudnák az igazat? – kérdezett vissza csodálkozva a tanárnő.– Magam sem tudom, megígértem... ő kért meg rá. – válaszolta bizonytalanul.

– Jól van, bár nem tartom helyesnek. Jobb lenne már az elején tisztázni , honnan jött, ki ő valójában. Gondolják át még egyszer.

Amikor letette a telefont, eszébe jutott amit anyja szajkózott egyfolytában ha rajtakapta egy- egy füllentésen gyerekkorában: – "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát! Jól vésd az eszedbe lányom, mikor hazugságon töröd a fejed. Lassan majd a hazugságot igaznak véled, az igazat meg hazugságnak. A végén már magad se tudod, kinek hazudtál, kinek mondtál igazat."

Másnap minden úgy történt, ahogy Lilike kérte, Nóri mami lett, az igazi anyja meg beteg. Az osztály örült az új tanulónak. A tanárnő megkérte a gyerekeket, segítsenek a beilleszkedésében. Szüksége is volt rá, hiszen mindent elölről kellett kezdenie, írni, olvasni, számolni. Hatalmas akarattal lendült a tanulásba, pár hónap múlva behozta a lemaradását. A gyerekek közt egyre több barátja lett. A világ kezdett kerek lenni, egy jó darabig az ég türkizkékjét egy felhő se takarta el. Minden hónapban kötelezően anyatalálkozón vettek részt, ilyenkor elutaztak az Intézetbe, ahol sok más gyerekkel együtt várta az anyját. Az első találkozásra elfogadható állapotban jelent meg az anyja, legalábbis nem tűnt alkoholosnak. Megkérték a felügyelőt, hadd menjenek el a városba sétálni Lilivel. A második találkozó ugyanúgy zajlott le, mint az első. Lili örült, bizakodott – Nem iszik már az anyám!– mesélte boldogan hazafelé az úton, dicsekedett azzal is, hogy van már munkahelye. A harmadik találkozó után szomorú lett, de nem árulta el miért. Feltűnően zárkózottá vált. A negyedik hónapban az anyja nem jelent meg a találkozón, pedig szentül ígérte Lilinek, hogy mindig ott lesz, őt senki nem tudja megakadályozni benne.

Ültek türelmetlenül a ricsajos teremben egymás mellett, már minden gyermekhez megérkeztek a hozzátartozók. Lili várt. Másfél óráig nézte az ajtót, nem mozdult a helyéről.

– Talán csak késik a busz, vagy elkéste az elsőt – nézett Nórira reménykedve.

Nóri már sejtette hogy hiába várnak. Megpróbálta elütni az időt, oldani a kislány lelkében növekvő feszültséget, csalódást. Lili révetegen figyelt egy darabig, aztán elindultak a könnyek a szeméből. Figyelmeztetően rátette a kezét Nóri karjára.

– Tudod mami, legutóbb se sétáltunk, nem is érdekelte mi van velem, bementünk egy presszóba, ők meg végig ittak az élettársával, vitatkoztak egymással. Nekem vettek jégkrémet. Mindegy... menjünk haza, úgyse jön már anyám.

– Nagyon sajnálom Lili! Most mi legyen, szóljunk a hivatásos gyámodnak, akarsz vele beszélni erről? Neki tudnia kell, hogyan zajlik a találkozód. Például azt is, hogy ma nem jöttek.

– Igen, beszéljünk róla – válaszolt komolyan, majd elgondolkodva felnézett – Te nem tudsz rólam semmit, azt se tudod, hogyan éltem eddig, akarsz mindent tudni rólam, mami?

– Hogyne akarnék, ha nem engeded, hogy megismerjem a múltad, nem tudjuk együtt felépíteni a jövőd. Ha úgy érzed eljött az idő, hogy mesélj róla, rajta! Sok időnk van hazáig.

Lili nagyot sóhajtott mielőtt nekifogott, megállás nélkül beszélt végig míg hazaértek.

Azért hoztak el otthonról, mert anyu sokat ivott, nem érdekelte más. Mikor elsőosztályos lettem már iskola előtt nekem kellett haza vinni a bort. Minden reggel kezembe adták a rafiaszatyrot, menni kellett Mari nénihez a szomszéd utcába háznál mért borért. Minden reggel ez ment, az anyu felkiabált az ágyából -- Mennyél borért, mingyá hét óra! Az igazi apám elesett, és beverte a fejét, aztán meghalt, attól kezdve még többet ivott anyám. A család rábeszélte menjen elvonóra, el is ment, ott ismerte meg Imi bácsit, akivel most él. Ő is alkoholista volt. Minden rokonunk azt mondta, hogy anyu meghibbant, így már sose fog leszokni ezzel az emberrel. Nem is szokott le, csak annyi lett, hogy anyu nem egyedül ivott. Mikor berúgtak, marakodtak, mint a kutyák. Egyszer, úgy megverte az anyut, betörte az orrát is, csupa vér volt minden. Az ordibálásra én is szaladtam, segítettem volna anyunak, hogy ne üsse tovább, de kaptam érte, idegességében felemelt a ruhámnál fogva az ember, átlökött a másik szobába, mint a rongyot. Többet nem mentem segíteni anyunak, csak vártam, hogy hagyják már abba a veszekedést... Aztán megtanított az anyu csirkeláb pörköltet főzni. Mivel mindig részeg volt, a fejét se tudta a párnáról felemelni a másnaposság miatt, hát csak onnan magyarázta az ágyból, hogyan kell a pörkölt alaplét készíteni, hogyan kell lekörmözni a csirkelábakat. A csirkeláb a legolcsóbb a boltban, azt mondta anyu mennyei belőle a pörkölt. Meg is szerettem, jó sokáig lehetett rágcsikálni a puhára főtt csirkelábakat. Mindig ezt főztem ezután, ha lehetett. Anyu elfelejtett takarítani, a szoba meg egyre büdösebb lett. Attól, mert anyu is bepisilt az ágyba néha, meg az ágy alá költözött kiskutyák is. Kint volt az anyjuk, oda volt kötve az almafához egy keverék kutya, ott nyüszített a láncon. Jött volna ő is be a kiskutyákhoz, de nem tudott. Mikor kiszaladtam este, hogy elvégezzem a dolgom, a kutya gyorsan megette, ő is éhes volt, neki se adtak enni sokszor. Az iskolában mindig álmos voltam, mert nem aludtam éjszaka rendesen. Néha hajnalig kiabáltak összevissza, de néha énekeltek is. Egy nap azt vettem észre az iskolában, hogy forog velem a világ, sötét lett minden. Később megmondták, hogy elájultam, kiestem a padból. Az éhségtől, azt is mondták. Elmentek anyuhoz az iskolából meg a hivatalból. Megkérték, hogy változzon meg, figyeljen rám, mert elvesznek tőle. Nem hitt nekik, csak nevetett. Az iskolába voltam, amikor jöttek értem. már nem bántam, hogy menni kell, nem féltem tőlük. Csak a szomszéd nénitől akartam elbúcsúzni, mert ő figyelmes volt felém, mindig adott enni. A néni nagyon sírt és megölelgetett, azt mondta az Isten jó sorsot fog adni nekem, mert megérdemlem. Anyu nem sírt, csak azt mondta, hogy jobb ha otthon maradok, mert az gyiviben verik a gyerekeket. Az aki értem jött autóval, mérges lett rá, miért mond nekem hazugságokat. Nórinak befelé folytak a könnyei, magához ölelte a kislányt.– Ne félj, most már soha nem éhezel, nem fázol. Jó, hogy észrevették, hogy baj van a családodban. Örült, hogy elérkezett a nap, mikor nyitottá vált feléje Lili. Ezután már mindent meg tudtak beszélni. Még azon a héten meglátogatta a gyámja. Lili egy levelet adott át neki.

– Arra kérem, hogy ezt írja meg anyukámnak, vagy küldje el. Azt írtam le, hogy én addig nem akarom látni, amíg le nem szokik az italozásról. Ha nem szokik le, engem nem lát többet.

Lili arca komoly elszántságot sugárzott. Mind a két felnőtt tudta, hogy nem viccel, hogy kicsi kora ellenére átgondolta mielőtt megírta a levelet. Eltelt egy év anyatalálkozó nélkül. A lendülete törhetetlen volt, egyre jobb eredményeket ért el az iskolában. Lassan, de biztosan utolérte a legjobb tanulókat. Míg egy nap fenekestől felfordult a világ. Közeledett az anyák napja, Nóri észrevette, hogy esténként titokban írogat valamit. Nemsokára ki is derült, mi volt az. Nóri is ment az anyák napi műsorra, hogyne ment volna. Igaz, hogy idősödő fejével kicsit feszengve ült be a fiatal anyukák közé az iskolapadba. A terem zsúfolásig megtelt mikorra elkezdődött a műsor. Minden gyerek kezében egy szépen elkészített díszes iromány volt, meg egy szál virág. A tanárnő köszöntötte a jelenlévőket.

– Ez az utolsó alsó osztályos anyáknapi műsorunk. Hagyományainkhoz ellentétben, ma nem verssel köszöntünk, hanem egy hitvallomással. Mindenki felolvassa, milyennek látja ő az édesanyját, mik fogalmazódnak meg bennük, ha kimondják ezt a szót: Édesanyám.

Nóriban megállt az ütő – Hát erről írt ez a kislány titokban olyan rendületlenül? Mit tudott most ez a szegény gyerek írni? Mikor Lili következett, a sok szipogó anyuka, érdeklődése kíváncsian felé irányult. Lili elkezdte olvasni rendhagyó művét.

– Az én Anyukám – kezdte, és jelentőségtelkesen ránézett a feszülten figyelő Nórira. Tudjátok nekem két anyukám van, egyik anyukám beteg, mert alkoholista, de van egy másik anyukám, aki itt ül, és én őneki írtam most. Az én anyukám számomra a világon a legjobb anyuka. Akkor jött el értem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azóta sok mindent tanultam tőle, mert mindenhez ért. Barna a haja és a szeme. Igazából nem sminkeli magát, mert a kertben nem kell, azt mondja. De ha utazik, ki szokta festeni a szemét és rúzsozza a száját.

Lili megállt a mondanivalója közepén, ránézett a tanító néniére, majd Nórira, aztán mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

– Én igazából állami gondozott vagyok, csak nem akartam, hogy kicsúfoljatok, ezért nem mondtam meg. De már jobb, ha tudja mindenki, mert megvéd az anyukám, és már nem akarok hazudni tovább.

Nóri szeméből kigördültek a könnyek. A teremben síri csend lett, majd lassan elkezdtek tapsolni. Lili megkönnyebbülve vitte a virágot Nórinak.

– Boldog anyák napját anyu!

Nóri úgy érezte, hogy a világ legszebb anyák napi ajándékát kapta aznap, hisz már nem mami, hanem anyu. Kirepültek a hazugság fekete madarai a lelkükből és átadták helyüket az őszinteség hófehér madarainak.


2023. február 28., kedd

Faludy György: Koldusdal

 


Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,

sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről



 Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

1938


2023. február 27., hétfő

Katerina Forest: HAZAVÁGYÁS



Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,
jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.
Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörget
a jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam
-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de te
nem érzed, csak a magány üres tam-tamát
dobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.
Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.

2023. február 26., vasárnap

Reményik Sándor: Hová??

 Haza? Hová??



Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza –
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy – nem hely után.
A lelkemet vesztettem el – –
Azért nincsen hazám.

1938

2023. február 24., péntek

Esnagy József E perctől kezdve



E perctől kezdve hallgatnunk kéne már
mert a szavak ezentúl csak elválasztanak
nem közvetítenek két romos szív között
pedig a hajnal ma kivételesen szép
A szőlőlevelek harmatosak
A rózsák csendesek és a bogarak
nyugodtan alszanak
E perctől kezdve már hallgatnunk kellene
mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül
nem találkozik két szív akkor céltudatosan
nem érdemes nem érdemes keresni egymást
még akkor sem ha élni csak szeretve jó

Váci Mihály: Valami nincs sehol

 


Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

Katerina Forest: Vágyom a világod


Korgó hassal, összekucorodva,
rongyok közé bújva álmodom.
Vágyom a világod. Van apám,
 van anyám. De minek?

Apám sárga ujjai közt felszedett
csikk füstölög, szemhéja közt
leves gőzölög. Anyám sápadt,
rekedt, kezében kannás bor remeg.
Nejlon szatyrában kenyérhéj,
kukából kiszedett. Vágyom a világod.

Álmodom. Mosolyról, szép szemekről,
puha ágyról, illatokról. Esti meséről,
meghitt vacsoráról. Vágyom a világod.
Talán eltévedtem, rossz helyen vagyok.
Ez nem az én világom.

Nyújtod a kezed, hogy elviszel,
szemedben könnyek, átölelsz.
Ugye, rám mindörökre vigyázol,
a te világod, már az én világom ?

2023. február 21., kedd

Katerina Forest: Máshol



Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó
hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokat
mik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűl
és dermedté válik a kinti világ.

Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol,
vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted
nem moccan az idő, némán kivár.Arcodon
kisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk,
szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz és
ott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál,
s lelkedben kedves látomássá vált a benti világ

hol vakon járhatsz úttalan utakon, lazán és könnyedén,
minden régmúlt vétkedre felmentést remélsz
mert a lélek vezet, tanít, folyton hozzád beszél
és már nem tud rabul ejteni semmilyen e világi hazug kísértés.

Bizalom




A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.

– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.

– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.

– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.

– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.

– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.

– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.

– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.

– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén. 

 Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.  

– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.

 Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.

– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...

 – Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták. 

Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.

 – Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el. 

Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.

– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.

 Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe. 











Dsida Jenő: A félelem szonettje

 


A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!

S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

2023. február 20., hétfő

A levél pisti


Pisti élte a hajléktalanok életét és közben teljesen leépült az egészsége. Azoknak nem okozott gondot egy pillanatra sem, hogy közéjük keveredett, kaméleon volt, tudott alkalmazkodni. Becsületesen részt vett a munkában, járta a kijelölt terepet gyűjtögette az üvegeket, persze csak amiket pénzért be lehetett váltani. Igénytelen volt születése óta, nem zavarta, hogy megint a régi életét éli, ami újra beszürkült, egyik nap csak telt a másik után. Úgy élt, mint a többiek, mint a véglények, ettek meg vécére jártak, a köztes időben meg nem történt semmi, csak örökös szemétben turkálás. Estére a monotonságba mindig elfáradt, örült ha álomba zuhant, akkor megszűnt a szürkeség, a nagy semmi. Sokszor visszakalandozott az álom jótékony világába oda, ahonnan elszökött. Néha megérezte ilyenkor azt is, amit annyira szeretett, a frissen mosott ágyneműből áradó öblítő illatát, fejére húzta a rongyokat, mint aki bezárja maga köré az álom csodás képeit, el ne szökjenek tőle. A többiek itták az olcsó bort hajnalig, szívták a sodrott cigarettát. Hangoskodtak, sokszor összevesztek, össze is verekedtek semmiségeken. Nekik így volt kerek a világ, nem vágytak többre. Értelmetlen, logikátlan mondatok, vihogások kísérték minden este az álom kapujáig.
Rendőrök igazoltatták egy hajnalon a csapatot, még eszükhöz se tértek az alvásból a többiek, úgy meglepték őket. A hajléktalanok még az első nap szóltak a fiúnak, ha razzia lesz, bújjon el mert nem tudnak vele elszámolni, mivel nincsenek iratai. Pisti el is akart szaladni, de az egyik fürgén megfogta a kezét.
– Várj csak, de ismerős vagy nekem öcsi – már vette is elő a képeket a körözés alatt állókról.
– Megvagy kisöreg, na, pakolj, velünk jössz, országos körözés alatt vagy – világosította fel a rendőr.
Pisti nem ellenkezett, nem volt értelme, az élet számára előre megírt forgatókönyv volt, ami ellen meg se próbált lázadni.
Nórinak mintha egy mázsás kő gurult volna le a lelkéről, mikor megtudta, hogy életben van a fiú, csak a tudattól, hogy nincs különösebb baja, szinte könnyebben vette a levegőt, mintha az a gonosz lidérc elosont volna róla, ami addig a mellkasán ült. Nem titkolták el előle, hogy nagyon leépülve találták meg, de meglett, és ez mindennél többet jelentett számára.
A család minden tagja ujjongott Pisti megkerülésén csak Ági nem. Akkorra már nyíltan dohányzott, ami miatt örökös feszültség volt a nemdohányzó családban. Mindenütt szétdobált csikkek kísérték a nyomát, elkezdett folyamatosan köhögni, ami aggasztotta Nórit.
A harmónia bomlott, mint a kínai felső, bomlott a férc, sok volt a konfliktus, amit legtöbbször Ági indított be, mint a lavinát, hogy átdübörögjön az egész családon. Nóri is kezdett megváltozni, nem volt olyan nagy lendület már benne. Kezdett egy autóútra hasonlítani, amin egyre nagyobb súllyal gurultak az autók, tűzte a Nap, fagyasztotta a tél. Először hajszál repedések keletkeznek rajta, később ezek kátyúkká, gödrökké mélyültek. A hajszál repedések már ott voltak a lelkén, kijavíthatatlanul. Állandó gyötrődésben élt. Mikor elkezdte ezt a munkát, világmegváltó tervei voltak, amiben csak pozitív gondolatok kaptak helyet… hogy megment minden gyermeket, aki hozzá kerül… megtanítja őket az egymás mellett élésre, a becsületre… az ő házában a szeretet és biztonság lesz mindörökké. Nem számolt a berögzült rossz szokásokkal, a káromkodással, a dühkitörésekkel, hazugságokkal, lopásokkal. Most megint válaszút előtt volt, kivel folytassa az életét, mentse meg Ágit, vagy vessen véget Pisti világjáró útjának, mondja meg neki, hogy már hazaért, otthon van?
Ezernyi teendőjétől alig hallotta meg a postást, pedig erőszakosan nyomta a csengőt.
– Levele van, Nóri néni, úgy látom, a Pisti gyerektől – világosította fel az odasiető asszonyt a falu mindentudója.
Beszélgettek egy kicsit a kapuban, fontos alkalmak voltak ezek, hisz tőle tudta meg legelőbb, mi a hír a faluban, ki van halva, ki született.
Mikor bement a házba, felbontotta a levelet. Pisti kusza, összefolyt írását elkezdte elolvasni. A levél csak neki szólt.
"Szia, mama!
Bocsánat, hogy sorozatosan elszöktem.
Mama, azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy visszafogadsz-e, mert én vissza akarok menni hozzátok sürgősen!
Soha többet nem szökök el, nem csinálok semmi idegességet, nem borítalak ki. Ugye visszamehetek?
Nem akarok máshová menni, csak hozzátok, mert ott olyan jó volt, köszönök mindent nektek, hogy mindenre tanítottatok. Ha ti nem lettetek volna, nem tudom, mi lett volna velem.
Légy szíves, vegyetek vissza magatokhoz!
Bármit kérsz, szívesen megteszem neked, amíg csak élek, de rossz távol lenni tőled mama. Több bajt nem csinálok, csak engedj vissza a házadba, mert ott jó nekem. Nem annyira jó itt lenni. Azt is mondhatnám, hogy tök szar itt az élet. Mama, el tudsz jönni, meglátogatni vasárnap? Ha nem fogadsz vissza, legalább látogass meg mindig. Tomit ne add oda senkinek, legalább neki legyen jó helye. Pisti
Majd írok még! Szia, Mama!"
Nórika olvasta a levelet, egyszer, kétszer, sokszor. Akaratlanul sírta el magát.
– Persze, hogy meglátogatunk, hisz hozzánk tartozol – hajtotta végül össze a papírt és gondosan eltette.
Később elmondta a családjának, mit írt a levélben Pisti. Mindenki várakozóan nézett rá, hogy most mi fog történni. De ő nem adott választ.
– Aludjunk rá egyet – mindig ezt mondta, ha nagy volt a tét, amiben dönteni kellett.

Őrangyal kiképzés balaton

.
Este már összecsomagolt, mikor Irén megjelent a garázs ajtóban.
– Mit csinálsz húgi, csak nem el akartok menni? – kérdezte meglepődve.
– Eltaláltad nővérkém, holnap elutazunk Pestre Irmához. Előbbre hoztam a programot, még ígértem a gyerekeknek állatkert és múzeumlátogatást – megfogta Irén karját, hogy menjenek ki.
– Tudod, a két kislánynak meghalt az anyukája, most jégre tették, hogy tolják a temetést, a falu vezetése temeti el, ők segítenek, hogy maradhassunk még. Jó ez így, legalább feldolgozzák a veszteséget, tegnap már elmondtam nekik.
Nem szólt a sógorról egy szót se, nem az ő dolga kritizálni, úgy gondolta, a tesója tudja kivel él, hogy meddig viseli a rigolyáit ennek az embernek. Bizonyára elfogadta, alkalmazkodik hozzá. Tudta, hogy nagy szerelemmel indult a kapcsolatuk, mindketten leléptek az előző házasságukból, a férfi egy nejlonzsák pénzel, Irénnel megpattant a Balatonhoz, jó messzire az Alföldtől, új életet kezdeni. Nóri észrevette , hogy ez a kapcsolat már csak a pénzről szólt.
– Ne menjetek még el – kérlelte Irén –, holnapra terveztem, hogy én is veletek megyek közös hajókirándulásra, én fizetem.
– Jól van, nem megyünk, de ne fizess, mert miattam ne veszekedjen a párod – hagyta rá beleegyezőn.
– Ne törődj semmivel testvér, ez az én dolgom – mondta Irén és felragyogott a szeme – pihenjetek, holnap veletek megyek.
A gyerekek örültek nagyon, hogy másnap igazi sétahajóval mennek végig a Balatonon. Alig lehetett őket alvásra bírni.
Reggel szomorúan látták, hogy az időjárás rossz tréfát űz velük, felhők jelentek meg az égen, a szél is erősödött.
Irén nevetett a kétségbeesett arcokat látva.
– Mi van csipet-csapat, mi a baj?– nevetett rájuk hangosan.
– Ssemmi, ccsak a hhajó nem mmegy, hha fúj aa sszél – monta Tomi, de már gördültek is a könnyei.
– A mi hajónk megy, mert nagy, erős hajó, egy kis szél meg se kottyan neki – nyugtatta meg a síró gyereket Irén.
Igaza lett, a kikötőben ott állt a hatalmas sétahajó, olyan nagy volt, hogy meg se mozdult a csapkodó hullámokon. Kényelmesen elhelyezkedtek, mindenkinek jó helye lett, ahonnan belátták az egész környéket. Irén egyfolytában mosolygott, először. hogy ott voltak nála, engedte elrepülni a rossz gondjait a szél hátán. Beszélt, csak beszélt, alig győzték hallgatni. Nóri örült, hogy maradtak még egy napot. A Balaton vize egyre nagyobb hullámokat sodort a hajó oldalához, de az dacolt a természet erejével.
A gyerekek szemében csodálat és félelem is keveredett, de egy biztos, nagyon élvezték a magyar tenger vad erejét. Bettin is látszott az izgalom.
– Nézd mami, ott van a hegyen – mutogatott oldalra –, akkor látta, hogy a templomot mutatta, ahol előtte való nap voltak.
– Már elégtek a gyertyák, igaz? Már elért a füstje anyuhoz – jegyezte meg nagy komolyan.
– Igen, Betti, mind a ketten ott fent az égben végignézték, hogyan égett le a gyertya, amit gyújtottál értük.
– Az jó. Remélem, nem haragszanak, hogy mi csak csónakázunk – suttogta halkan Nóri fülébe.
– A szülők sose haragudnak a gyerekükre, ha boldogok, és te most jól érzed magad. Inkább ők is itt lennének veled, mert nagyon jó ez a kirándulás. De tudod mit, Bettike? – húzta magához a kislányt. Akik elmennek az angyalokhoz, különleges képességet kapnak.
– Milyet mami?
– Mondjuk olyat, én is csak hallottam, hogy őrzőangyallá válnak, és az ő dolguk lesz, hogy rád vigyázzanak.
– Az jó lenne mami, ha anyu meg apu megkapná ezt a kiképzést.
– Biztosan megkapják – simogatta meg Nóri Bettit –, de most kapcsolódj ki, ha tudsz, nézd a vizet, a tájat, nézd a szörfösöket! Látod, milyen bátran siklanak a hullámokon?
–Jó, nézem – fogadott szót Betti, de látszott rajta, hogy nagyon lassan oldódik benne a szomorúság.
Mikor visszaértek a partra, az idő is lehűlt alaposan, még az eső is elkezdett szitálni. Irén rendíthetetlen volt, nem hazafelé vette az irányt, hanem egy fából készült gyorsbüfébe. Sült hekk halat rendelt, kovászos uborkával, sült krumplival. Tomi csak nézegette a halat, nem nyúlt hozzá, a legjobb falatokat hagyta ki az étrendjéből mindíg. Nóri tudta, hogy nem kényeskedés, egyszerűen nem ismert ételeket, vagy csak az undor jutott eszébe a kukából kiszedett romlott ételekről. Az uborkát kezdte enni a sült krumplival.
– Miért nem eszed a halat Tomi? Ez a legjobb a parton, nincs szálka benne, nem kell félni, finom, mint a vaj, omlós – győzködte Irén.
– Hhonnan jjött ide? – érdeklődött Tomi, csakhogy elterelje a figyelmet az evésről.
– A tengerből hozták ide, ami egy végtelen nagy víz, mi úgy hívjuk magyarok ezt a halat, hogy hekk, de valójában tőkehal, egy nagyra nőtt ragadozó a tengerben, amit most eszünk, és hajóval szállították ide. Mióta a Balatonban kevés a hal, meg nagyon drága lett, azóta hoznak ide sütni, tengeri halat. Finom, én nagyon szeretem.
– Aakkor één nnem eeszem meg – vallott színt Tomi, megijedve az aranysárgára sült halszelettől.
– De bunkó vagy, add ide, majd én megeszem – mordult rá Ági, aki már üresre ette addigra a tányérját, de még éhesen nézelődött. Tomi megkönnyebbülten kotorta át Ági tányérjába a ragadozót.
Mikor sétáltak hazafelé, kicsit lemaradtak a gyerekektől. Irén megint visszazökkent a melankóliába. Nóri félszemmel figyelte az átváltozását. Aztán nem bírta megállni, megkérdezte
– Mi a baj testvér, mi bánt annyira?
Irén furcsán nézett rá, mint aki meglepődött a kérdésen, de néhány lépés után megszólalt.
– Vége az életemnek tavasz óta.
– Miről beszélsz, nem értelek, mi a baj? – követelte most már, hogy mondja tovább Irén amit elkezdett.
– Megcsal a sógorod, a legjobb szomszédasszonyommal.
– Mi van?
– Rájöttem, egy telefon sms-ből.
– Hogyan?
– Indult itthonról autóval, de még elment hátra. A telefonjára jött egy sms. Megnéztem, hátha fontos. Ő hívta, hogy hol vegye fel.
Mikor előrejött, szóltam neki róla, ő csak habogott, hebegett, hogy Lillának is dolga van a városba. De én már akkor tudtam, hogy megcsal.
– Mit csináltál.
– Semmit. Mit lehet? Olyan szép volt az életünk – sóhajtott fel – de már nem az.
Szótlanul mentek egy darabig, már majdnem a házhoz értek mikor Irén odafordult Nórihoz.
– Ne mondj senkinek semmit, húgi, csak te tudod, senki más. Maradjon meg benned.
– Sajnálom Irén, hogy így alakult az életed. Hiába a vagyon, ha nem lesz benne örömöd. Sajnálom – ölelte át a nővérét Nóri.
– Ne sajnáld, a tiéd rosszabb, hogy Laci meghalt.
– Igazad van. Rosszabb.
A gyerekek fázósan várták őket a kiskapuban, nem értették miért olyan szomorú a két asszony, de szerencsére nem firtatták az okát.

Temetés


A temető kint volt a falu szélén, kicsi, mint maga a falu, de rendezett és tiszta. Lassan gyűltek az emberek, kevesen mentek el a temetésre. Aki ott volt azt is csak kíváncsiság hajtotta, meg akarták nézni a két árvát, meg azt, aki neveli őket. A két kislányt Nóri gondosan felöltözette az alkalomhoz illően, fehér blúzba, fekete szoknyába. Polgári temetést rendezett a falu vezetése, ők állták a költségét, az elhunyt után semmi nem maradt csak adóság. Nem is volt semmi extra, pár mondat a halottról, egy ének, egy elhadart vers, amit itt is elmondtak, és vitték a koporsót a végső helyére. Betti lassan elkezdte a szipogást, a tudatáig eljutott valamiféle kétségbeesett fájdalom. A koporsó le volt zárva, senki nem nézhette meg a halott anyát. Amikor hullott a föld a sírgödörbe és kopogott a koporsó olcsó deszkáján, valaki hátul mégis elsírta magát. Mintha jeladásként érzékelte volna Betti, hangosan elsírta magát. Az ő ártatlan lelkében befészkelte magát az elhagyottság sötéttollú madara. Ági nem sírt, összevonta a szemöldökét, arca, mint a márvány, hideg volt és fehér. Furcsán felszegett fejjel állt, nézett a távolba üres szemekkel. Ki tudja mire gondolt, talán legbelül megérintette a koporsón kongó göröngyök zaja, talán gyűlöletben sírt odabent a lelke.
Mikor mentek kifelé a temetőből, szétnyílott a sor előttük, engedték, had menjenek. Még megköszönték a Polgármesternőnek, hogy olyan nagy toleranciát mutatott feléjük, hogy vártak a temetéssel. Az elérzékenyülve vett búcsút a két kislánytól.
– Jók legyetek, jó helyen vagytok, majd meglátogatlak benneteket.
Ígérni mindenki tud, ő is tudott, soha nem látogatta meg őket.
Nóri nem örült, hogy Ági nem ejtett könnyet, megérezte, hogy a nagyobb lány fájdalma már nem csak az elhagyásról szólt, maradandóbb sérülést nyitott a lelkében a két szülő halála.
Hazafelé a Gyám megjegyezte.
– Gondolom észrevetted Ági, hogy nem volt senki a nagymamád családjából?
– Hogy lettek volna, ők örültek, hogy meghalt – mondta kimérten a lány, és közömbösen nézelődött az autóból kifelé.
Nóri is csendben ült, nem volt miről beszélni. Az egész szertartás színpadias felhajtás volt, legalábbis akkor annak érezte. A két gyerek lelkébe csak beletaposott a sors, sártól, mocsoktól csurgó bakancsával. Nem tudták ők eldönteni még akkor, mi is jó nekik, az, hogy meghalt az anyjuk, vagy jobb lenne, ha élne. Sokkal később érzett rá ezekre a lelki gyötrelmekre, hogy milyen ürességet hagy egy gyermekben a szülő halála. Hiába volt alkoholista, hiába hanyagolta el őket életében, a vádak ellene lassan elhalványultak. Helyébe lépett a hiánya, a soha be nem teljesedett szeretet iránti vágy, egy szépséges hologram kép egy ideáról. Az emlékek ereklyékké váltak, egy gyűrött levél, egy fénykép, amit titokban nézegettek, sóvárogtak a jóságos anya után.
Nem volt miről beszélni, halottról meg csak jót, vagy semmit, szótlanul ültek hazáig.
Mikor a gyerekek bementek a házba, Nóri kérdőn nézett a Gyámra.
– Most mi lesz? Nincs már alkoholista anya, a család mit tesz ezek után?
– Még semmit nem mondtak, de felteszem a kérdést nekik, hisz az ok megszűnt, ami miatt Nevelőintézetbe kerültek a lányok. Majd felhívom, ha lesz róla érdemi válasz. Míg el nem felejtem, megtalálták a Pisti gyereket, holnap már a befogadóba lesz, hozzák haza a rendőrök Pestről.

A Halál irén


Vannak napok, amik az életben csak egyszer bukkannak elő a semmiből, aztán elillannak megismételhetetlenül. A perceket, melyeket értékelni kell, csak azután tudjuk tiszta szívvel igazán, ha mellénk ül a Halál. Lekuporodik mellénk, csontos kezével markolja a csuklónk, hideg, bűzös leheletével beborítja a lelkünk. A Halál, aki elvesz tőlünk mindent, könyörtelenül. Elveszi a szeretetet, az időt megállítja, kősziklát gördít elébe, megrekedünk egy napba, belefulladunk a fájdalomba. Kétségbeesve könyörgünk.
– Még ne, várj egy kicsit! Még annyi dolgom van itt a Földön, még nem szerettem, még nem szerettek, még csak éltem… de nem értékeltem. Még kell, hogy érezzem a szellő lágy simogatását, a virág illatát, még hosszú az út, még a felén se járok, látnom kell a tengert, a hegycsúcsról a lenti világot, még fürdenem kell a felhők vizében. Várj, Halál!Csak egy kis időre…
Nóri életében a Halál folyton megjelent, időzött vele, majd elment, de mindig elvitt tőle valakit. A nagyszülőket, édes szüleit, férjét, sorban a testvéreit, és most újra kopogtat, megjelent a nevelt gyermekek mellett is, ott ólálkodott, vigyorgott, rabolt.
Ha szembesülünk a Halállal, akkor érezzük meg igazán az Élet jelentőségét. Akkor megfogadjuk szent akarattal azt, amit addig figyelmen kívül hagytunk, gyorsan bepótoljuk. Élni, élni, élni! Meg kell tanulni élni, meg kell tanulni szeretni, és tisztelni az életet. A Halál figyelmeztet, hogy véges az Élet.
Nóri tudta, hogy mindenki útja végén ott várakozik türelmesen az elmúlás, ezért ő már rég átértékelte az életet.
–Tanítanom kell az Élet megbecsülését – ismételgette önmagának, hogy ne feledkezzen el sose arról mit érez feladatának.
A nővére nem kísérte ki a kis családot az állomásra, nem fért az autóba, amit a szállításra készségesen felajánlott a sógor. Búcsúztak és ölelték egymást induláskor. Irén szemében fakón égett a fájdalom, mintha érezték volna mind a ketten, hogy ez az utolsó emberi érzés, amit még át tudnak adni egymásnak. Lemondás volt Irén szemében és beletörődés. Megalkudott a sorsával. Már megérezte, hogy nem tud az életnek új kártyacsomót dobni – Itt vannak a friss lapjaim, új játékot kérek! Indulhat a buli újra!
A sógor szabadulni akart tőlük, talán érezte is, hogy a két testvér megosztja egymással a lelki gondjait, amiben őt valószínű nem övezi dicsfény. Szentül állította, hogy a vonat tíz órakor indul, sietni kell. Az állomáson tudták meg, hogy csak dél környékén megy az a szerelvény, ami a Keletibe viszi őket.
– Hát én nem várom meg – közölte a férfi, és ment is az autóhoz, hogy indul haza.
Tomiból kitört az őszinte szeretet, odabújt hozzá, átölelte a lábát.
– Kköszönöm, hhogy iitt llehettünk, bácsi! – mondta neki elérzékenyülve.
Nóri akkor szembesült a férfi igazi énjével teljes valójában, amikor az szinte utálkozva eltolta magától a gyereket. Gyűlölködve nézett utána, már nem titkolta előtte az érzéseit. A sógora gyorsan elsietett tőlük, vette a lapot, nem ölelkezett, nem adott még kézfogást sem.
A vonat zsúfolt volt és levegőtlen, neki lett csak ülőhelye, a gyerekek az ablaknál álldogáltak, csodálták az egyre távolodó Balatont, a luxus nyaralókat. Az járt az eszébe, hogy jó, hogy eljöttek. Jó, hogy Irénből felszakadt a titok, ami sorvasztotta a lelkét és a testét. Nem viszi a sírba azt a mérhetetlen fájdalmát, hogy csalódott abban a férfiban, aki miatt mindent otthagyott egy hajnalon.
Irént akkor látta utoljára aránylag egészségesen, a következő találkozáson már nem ismerte fel a kórházban Nórit.
- Ki vagy te, kit keresel? – kérdezte, és nyál csorgatva majszolta a szomszédasszonya süteményét, pedig cukros volt szegény. Azok is ott álltak az ablak mellett és törölgették a szemükből előbújó könnyeket.
Nóri kipakolta a diabetikus italokat, süteményeket, a gyümölcsöket, és ott ült, mint egy idegen a testvére mellett. Nézte a fogatlan, megöregedett, kihullott hajú nővérét, akinek az ágya előtt türelmesen támaszkodott a Halál. Visszafojtott könnyei patakként ömlöttek befelé a lelkében, az ideg savas gödröt égetett a gyomrába. Nézte a hajdan gyönyörű szép nőt, a legkedvesebbet, aki most elhagyni készül mindent, ami idekötötte a földi léthez, őt is. A kórterem ajtajában megjelent a sógora, meggyötört arcán már nem volt gőg, csak fájdalom.
– Engem sem ismer meg mindig Nóri, váltót hoztam neki, nagy a baj… nagyon nagy – mondta elcsukló hangon, mikor felismerte az ágy előtt kuporgó sógornőjét.
–Tudom, sógorom – állt fel Nóri, és átölelte a sírdogáló férfit, közben arra gondolt, hogy mennyi szép percet ellopott ez a férfi a nővére életéből, míg rá nem jött, hogy már nem tudja bepótolni soha. Kilopta és meggyalázta azt a szeretetet Irénből, ami hitet és erőt adott neki az élethez.
Már elmúlt belőle a harag, csak valami örvénylő szürkeséget érzett ott belül, amiben keveredett a megbocsájtás és a sajnálat egymással.

Irány a Balaton


Eljött a nyár, Pistiről nem hallottak semmit. Nóri elhatározta, leviszi a gyerekeket a Balatonra, hogy hátha segít a lelkivilágukon pár laza nap. Túlságosan szembefordultak egymással Pisti eltűnése miatt. Mindenki okolt mindenkit, de kiváltképp Ágit. Ő meg mindennap megvívta a saját harcát a többiekkel, ütött, rúgott ahol senki nem látta, ordenáré szavakat használt, kiváltképp előszeretettel, hogy buzi, köcsög, takarodj. Az utazást saját maga miatt is tervezte, hisz lehetősége lett általa a két nővérével a találkozás. Az új elfoglaltsága teljesen háttérbe szorította a családi kötelékét, nagyon bántotta, mikor elértek hozzá a hírek, hogy az idősebb nővére már ki se mozdul a lakásából. Telefonált nekik, hogy utaznak egy hétre, szállás kellene.
A balatoni nővére kedves volt – Persze, gyertek, lesz helyetek, megoldjuk.
Nem mondta szegény, hogy ne menjenek, mert abból csak neki lesz baja, tele volt a ház németekkel, a pénz volt a fontos nyáron, nem hiányzott a családi látogatás. Nóri szinte hallotta sokszor, ahogy kapja szegény az áldást a fejére, kiismerte már a pénzéhes sógorát
– Hova fekteted őket, szezonba jönnek ránk? – morog bizonyára egyfolytában a férfi Irénre, de Nóri ennek a tudatában is elindult, nem érdekelte a smucig sógora, találkozni akart Irénnel. Nem sejtette, hogy ezen az úton gyűlöli meg igazán, végérvényesen a kapzsisága miatt Irén férjét.
Irénék, ha sok vendég volt, minden lyukat kiadtak a házban, ők meg szezonban kint aludtak a garázsban, ami tele volt személyes holmival pakolva. Akkor mikor ők mentek, csak a főépületben voltak vendégek, a hozzáépített szárnyban nem, de ott lógott a kérdés – Mi van, ha az egy hét alatt sikerül még egy családot megfogni. Mert ez így működött, magyar módra, lasszóval. A nővére kiállt a forgalmas út szélére, lehetőleg presszó vagy bolt mellé, az ott megállt külföldieket leállítgatta. Kevés német nyelvtudása két mondatból állt, a többit mutogatta, merre van a háza, hány fő, meg mennyi márka, széles mosollyal, integetve csalogatta őket.
– Jöjjenek csak, szép hely! – ami igaz is volt, minden évben elnyerte a”Virágos, tiszta ház” címet a város vezetőitől. Eszébe volt mindig, mikor a nővére kocsiba ültette az anyját, az meg végig ámulta a Balaton körüli házakat. Csóválta a fejét a meglepődéstől.
– Mi van anyu? – nézett rá Irén.
– Hát csodálatos gazdagsága van ennek a Zimmer Ferinek, minden házon ott a neve – vallotta be min botránkozott meg.
Irén végig nevette az utat, aztán felvilágosította az anyját, hogy az övékén is kint van a tábla, de a zimmer frei nem egy ember nevét jelenti.
Mikor az augusztusi melegben leszálltak a zsúfolt vonatról, boldogan szívták magukba a Balaton párás levegőjét. A testvére várta őket, ott állt fehér halásznadrágban, pántos felsőben a peronon, figyelte őket. Mikor megölelgették egymást, kényszeredett mosollyal közölte, hogy csak a garázsban van hely.
– Tudod, hugi a sógorod…
– Ne mondj semmit testvér, értem én, ezt is köszönjük, nem aludni jöttünk, alig láttok bennünket, reggel kelünk, este jövünk, nem is eszünk nálad, nem okozunk felfordulást. Nyugi…
Mikor beléptek a kapun, azonnal észrevette a fogadtatáson, hogy oka volt Irén kényszeredett mosolyának, a Sógora még köszönésre se kereste fel egy ideig.
– Bepakoltak a garázsba, a földre vastag szivacsokat rakott le a testvére, készítette a helyüket, közben végig magyarázkodott.
– Jó lesz ez hugi, ne haragudj meg érte, csak így tudom...
– Le kéne zuhanyoznunk, leizzadtunk az úton – kérte Nóri a testvérét –, ha lehet.
Odakint hirtelen jött fel a vihar, már erős szél kezdett fújni, aggódva figyelt kifelé, de egyben örült is neki, mert kifújta a garázsból a negyven fokos meleget. Kedvtelenül ment vissza hozzájuk Irén.
– Azt üzeni a sógorod, menjetek ki a Balatonra fürödni, van benne sok víz, sokan vagytok, nő a rezsi tőle.
Nóri gyomra görcsbe szorult, de nem szólt vissza, nem akarta Irént megbántani.
Tudta, hogy a sógor az úr a porán, ő vitt a házasságba mindent, a testvérének nincs szavazati joga. Igaz Irén kijátszotta, eldugdosta a sok márkát. Amikor a családhoz haza ment, ő volt a Mikulás néni, a gazdag rokon, kilószámra vitte az édességet olyankor.
Legnagyobb bánatára nem születhetett gyermeke, pedig jó anya lett volna, aranyból volt a szíve.
– Igaza van, hisz itt a Balaton – nevetett Nóri – No, gyerekek, semmit nem csinálunk addig, míg nem mártózunk egyet a Balaton vizében!
A parton már alig voltak, akik voltak is pakoltak össze, menekültek a vihar elől. Tanácstalanul nézték a vadul hullámzó vizet, lassan lementek a széléig, de csak belegázoltak, szomorúak lettek. Nóri is az emberi kapzsiságon meditált, azon, ahogy ki tudja ölni a legszebb pillanatot, életérzést a lélekből ez a mérhetetlen vagyonszerzési rigolya.
Tudta azt is, mert Irén elkottyantotta, hogy a sógornak, a gyerekek se tetszenek, mert nem „rendes” gyerekek, állami gondozottak. Bizonyára félt, hogy meglopják, vagy kárt tesznek valamiben.
Hazaérve bebújtak a kuckójukba, csendben eszegettek a hazaiból. Pakolt az útra bőven, még konzerveket is. A nagy csendben hallották kintről az autózúgást, az érkező németek gyors beszédét, a sógor hangos, szívélyes bókolását, udvarlását.
Nóri addig még nem is találkozott rendesen vele, csak egy köszönés erejéig. Lefekvéshez készülődtek, mikor csörgött a mobilja. Kiment vele az udvarra, mikor megismerte a Gyám hangját.
– Nóri, nem akarok ünneprontó lenni, de rossz hírt kell közölnöm, a két lánynak délután meghalt az anyjuk.
– Édes jó Istenem, most akkor induljunk máris haza, hisz ma érkeztünk meg?

Hajléktalanokkal balhék


Egész este beszélgettek Ferenccel, Nóri meggyőzte, hogy rossz döntést hozott. Ha valaki elmegy tőlük, az nem Pisti lesz, hanem Ági. Végiggondolta a történéseket, a lány szenvtelenségét, ahogy még egy kis sajnálat se látszott rajta. Rájött, hogy Pisti a szeretetért indult világgá, amit elveszített, de nem tudta, hogyan szerezze vissza. Ferenc figyelmesen hallgatta, végül kérdőn nézett a párjára.
- Hol lehet most a gyerek, merre ment? Lehet az anyjához indult el.
– Nem hiszem, soha nem oda indult, tudod, hogy már nem is érdeklődött a gyerekek felől. Ha megtalálják… visszafogadom.
– Ágival mi lesz, meg Bettivel? Te mondtad, hogy nem választanak szét testvéreket – kérdezte Ferenc Nórit.
– Nem tudom, de Ágit se érdekli, mi lesz Tomival, meg Pistivel. Holnap átbeszélem a főnökeimmel. Aludjunk, ha tudunk.
Reggel felhívta az Intézetet, elmondta hogyan döntött, kérte, hogy segítsék a megoldásban.
– Jól van Nórika, ha előkerül a fiú, leülünk megbeszélni – hagyták jóvá a kérését.
Ebben az időben Pisti már árkon-bokron túljárt, óvatos volt, mint az erdei vad, aki vadász elől búvik. Ferenc tévedett mégis, a fiú Pest felé ment, de csak nappal stoppolt, éjszaka elbújt kapualjakba, bozótosban. Nagyon legyengült mire elérte a fővárost. Ott már könnyebb volt a létezés, a tömegben elvegyülhetett, a kukákban talált élelmet.
Ahogy bolyongott észre se vette, hogy hangosan beszél, társalgott önmagával.
– Jó ez a mama, sír és mégse vitt haza, akkor se szeretett, csak sírt. Majd sír még. Jó itt Pesten, van itt minden… úgyse kapnak el.
Ráesteledett, bekuckózott egy kapualjba a konténerek mögé. Hangokra ébredt.
– Nézd már a kölyköt, itt alszik, mint a kóbor kutya. Ki vagy öcsém?
Pisti mondta, hogy megy onnan azonnal, csak elfáradt. Tudta a törvényt, nem kutathat csak úgy, minden kukának gazdája van a guberálók közt.
– Na, ne ijedezz, gyerek! Ha akarsz, kereshetsz pízt, csak dógozz nekem. Üvegezni kell csak – nevetett az ijedt arcú gyereket látva, a büdös leheletű, elhanyagolt külsejű ember.
– Éhes vagy, na, egyél – nyújtott felé egy nejlonszatyrot.
Pisti kényszeredetten elvigyorogta magát, eszegetni kezdett, ettől a naptól csicska lett a hajléktalan csapatban.
Egész nap kereste a kidobott üvegeket, ezért kapott pénzt a beváltáskor. Igaz, nem látott belőle semmit, le kellett számolni egy fillérig a bevétellel a csapat vezetőjének. De volt meleg étel, főztek szabad tűznél, még borral is kínálták.
– Nem is olyan rossz az életem – döntötte el pár nap múlva, tetszett neki a törvények nélküli szabad élet.
A mosdatlanság, a lomokban alvás meghozta az eredményét, először a tetűk lepték el, majd megjelent rajta az ótvar. A ruhája teljesen lerongyolódott. 
– Kukázz mán ujjat te gyerek, unom mán a vakaródzásodat– förmedt rá a büdös szájú egyik este –egész ruhatárat dobálnak ki a módosak. Adjál magadra.
Pisti ráemelte nagy égszínkék szemeit az elhanyagolt emberre, furcsállta, hogy pont ő oktatja ki higiéniáról. De bólintott a férfinak, hogy értette mire kéri.
– Holnap átöltözök, nyugodjon meg.
Akkor éjjel álmában a szép szobájában aludt, amit otthagyott, álmodott az öccséről, a kakaskukorékolós falusi portáról, és álmodott az igaz szerelemről, mert tudta, hogy létezik olyan is. De az aki megjelent álmában az a lány nem Ági volt, annak göndör szőke haja volt és örökké mosolygós szája.
A gyerekek ebben az időben sokat veszekedtek otthon, folyamatos feszültség uralkodott a házban. Nóri is ingerültebb lett, egyben elkezdett gyanakvóvá válni. Elmúlt az a nagy bizalom, ami a szívében ott volt addig. De nem csak ő változott meg, a család is. Egyre élesebb és keményebb mondatok röpködtek el- vissza. Lili és a kis Tomi, de még Betti is, Ági ellen fordult. Őt hibáztatták egyhangúan Pisti elkeseredett vándorútjai miatt.
- Mmiért nnem te mmentél el! – kiabált Tomi idegesen Ágira.
Ági keze meglódult, hogy elégtételt vegyen, de Lili és Betti Tomi védelmére kelt.
– Meg ne üsd, szégyelld magad, kicsináltad a tesóját, most boldog vagy, de nagy az arcod? Mi lenne, ha te húznád el innen a csíkot! Azért, mert erős vagy, nem jogosít fel verekedésre!
Lili hisztérikusan kiabált, ami tőle szokatlanul hangzott, ebben az időben neki is sok problémája volt az iskolában, talán az miatt is tudott annyira kiakadni pillanatok alatt. Ági felhúzta a szemöldökét az ajkait megvető, lenéző mosolyra húzta, míg végig mérte a vékonyka kislányt. Soha nem tartotta ellenfélnek Lilit, csak az útjába volt, mint egy eldobott kavics.
– Húzz innen te a kúraanyádba, affekta hólyag!
Nóri meghallotta a csúnya veszekedést és teljesen ledöbbent. Soha nem volt addig a házban káromkodás.
– Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen ordenárén beszélsz, következménye lesz! Nagyon gyorsan fejezzétek be a veszekedést– szólt rájuk erélyesen.
Ági vont egyet a vállán, biggyesztett is hozzá egyet.
– Cö-cö – cuppogott és kiment a szobából.
Az asszony arra gondolt, hogy Áginak senki nem ellenfél, azt közvetíti mindenki felé, hogy felsőbbrendű a többiekhez képest.
– Ha a butaság ordítani tudna ebben a házban, most a szomszédok kiszaladnának az utcára, hogy mi van nálunk, lagzi vagy temetés– mondta mérgesen a távozó lány után.