Katerina Forest: OTTHONRA VÁGYOM

Mikor azt mondod, hazamész,

Te tudod hová. Mikor én

mondom, csak megyek valahová.

Otthon.

Gondolatban eljátszom vele.

Van szobám, kincses fiókom,

legóm.

Íróasztalom, székem, tiszta

 huzatú ágyam, számítógépem.

A konyha felől illatok szállnak,

halkan szól a rádió.

Anyám hangja messziről szól,

- Vacsora, vacsora!

Kopognak az ajtón.

- Bemehetek?

- Ne gyere, még kell egy kis magány,

szükségem van rá. Otthonra vágyom!

Álmodom.

Katerina Forest: Vándor

Egy vándor.. járja a sáros utakat,
céltalan magányban, szomorúságban.
Az úton meg- megállították,
beszéltek hozzá, idegen emberek.

Kínálták szíves éjszakai hellyel,
tábortűz mellett esti vacsorával.
Lobogott a tűz, pattogott szikrája,
a vándor a bölcs öregeket hallgatta.

Tanácsot is kapott, minden alkalommal,
hogy védje magát hidegtől, melegtől,
hóviharban a jeges szelektől.
Szomját hogyan oltsa, kikben ne bízzon,
hogy túlélje az utat, mi előre mutat.
A vándor megköszönte és elindult újra.

Magas hegygerinc előtt fejét lehajtotta,
úgy érezte, élve nem jut fel a csúcsra.
A félelemtől erősebb volt kíváncsisága,
ami felfelé a vándort, elindította.

Hegytetőre érve, a Csoda elé tárult,
a végtelen horizont előtte kitárult,
ott erdők mellett bújó lankás mezőkön
vadak legelésztek édeni békében.

Csobogó patakhoz ért, ahol mesés
hangok zenéltek. A szűrt fény ölelte, szálló
virágszirom arcát érintette. De a vándor
ment tovább. Már látta a tündöklő
magasságot. Lefelé ment, le a lankákra,
erdők mélyére, kavicsos ösvényekre.

A tenger zúgómoraja megállította, vizébe
lépve, kezét imára kulcsolta.
Érezte, hogy itt van az útjának vége.
Istenhez fordulva, szava szállt az égig.

- Köszönöm Uram, hogy velem voltál végig,
etettél, itattál, hegycsúcsra felvittél.
Köszönöm, hogy éreztem a szépet,
patak partján hallhattam bódító zenédet.
Köszönöm Neked, hogy utam mentén
bölcsek szavával segítettél.
Köszönöm, hogy megmutattad a természet
erejét, hatalmas tenger dübörgő zenéjét.

Már értem e földre miért születtem,
vándorbotom már ezennel leteszem,de
engedd, hogy fiamnak emlékbe eltegyem.
Járja végig ő is az én utamat. Ideérve
ragyogd át, mutasd meg neki is a Te világodat.

Isten nem válaszolt, csak a szél ereje gyengült,
a tenger vize az ég kékjébe lassan elvegyült.

Egervári József: Csak az számít

Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn kézzelfogható
és személyes,
késes, bunkós,
szájszagú,
fogat fogért állagú,
ahol a siker esetleges
és lidérces,
rabló vagy áldozat
könnyen helyet cserélhet,
s könnyen rossz vége
lehet az egésznek...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn nem
kézzelfogható,
csak sustorgás hallható,
csak sejtelem,
hogy sok érdemtelen
nem kenyérért lop,
nagyobb a tét,
ház, nyaraló, kocsi, sziget,
toronyóra, meg a lánc,
nem kell hozzá sok,
csak pléhpofa és pávatánc...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn már nyílt színi,
ahol az Isten csak Mammon,
túl a sarkon rabló vár,
másik oldalon a bank tarhál,
az éhbér csak képzelet,
hogy idén is lesznek ünnepek,
Mammonnak hódol a hatalom,
nem számít, kinek mi van
az asztalon,
nem számít, ki éhes, ki beteg,
az számít, ha a gyöngék
megdöglenek is,
csak közben csöndben
legyenek..

Katerina Forest: Léleksirató

Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.
Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.

De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.
Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér mint halottat a gyászzene.

Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek
tágra nyílt felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el

Még döbbenten álltam, s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
...  még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem...  ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled, velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már bennem ordít, mint a bölcsőben síró gyermek... 
követeltelek-- Még nem hagyhatsz magamra! Még ezernyi perc
ami még közös , még ezernyi mosoly , simogatás... 
várj kicsit még, várj! még elmondom neked... 
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halál madarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked át rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
simogatom a hideg kőkeresztet,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.

Katerina Forest: Kilakoltatás

A végzés tegnap jött. Lassan bontotta, a boríték

zörgött, reszkető keze alatt. Szédült… vegyél mély

levegőt… mondogatta, közben olvasta halálos ítéletét.

Csak ült, mint a szobor, a szó a fájdalomtól megfagyott.

- Anya mi baj? Görbült a gyermek szája, ijedten nézte

anyja fakó szemét. Ő csak mosolygott, - Semmi fiam,

 semmi. Csak jött egy levél. Azt írják, holnapra pakoljunk,

elkel hagyni a házunk. - Hová megyünk?- sírt csendben a fia.

- Nem tudom, valahová. Isten majd megsegít.

Reggel csomagolt… lassan, vánszorogva. Régi fényképek,

 bögrék, emlékek, minden dobozban. Már nem sírt, szeme

 száraz kút. Az ajtóba emberek, mogorvák, csendesek.

A bútorok a székek, az emlékek, a ház előtt a porban.

 A ház ajtaja zárult. A fiú anyjára könyörögve néz.- Becsaptál

engem, nincs is Isten! Ha volna, itt lenne, a bácsikat elkergetné!

Az anya háta meggörnyedt a szégyen terhe alatt, halkan szólt,

könnye kicsordult. - Van Isten fiam, csak messze jár, onnan ide nem lát.

Egervári József : Pillanatfelvétel

A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...

Katerina Forest: Gyarlóságaink

Mint a katonák a forró sivatagban
menetelünk az életért, egy korty vízért,
lábunk reszketve lép az ismeretlen földre.
A félelem sikolya a jövendölés,
hogy eljött az utolsó nap
mit megirt az Isteni Prófécia.

Még hinni akarsz az álmaidban
de visszahúz az idő, végtelenbe
mártott tollal vércsíkot húz rajtad,
hogy ébredj végre érezd és féltsed
hangyányi porszem életed

Az univerzum zenéje átölel,
fényévekre repít, s te egy perc
alatt megérted a tiltott lényeget.
Követelsz, lázadsz, mint egy
kisgyerek, visszakéred az életed.

Rabszolga lettél, rongyos bábu
kinek szava semmit ér,
de érezni akarod, hogy nem hiába éltél
e földön, mivel mint üveggolyóval a
gyermek, játszik most az agymosott
mutáns , ki dönt életről halálról.

Még nem késő hadrendbe állni
az egész földön kart karba fonni
gyengülő lábakba erőt adni.
Követeljetek, vizet, levegőt, földet,
mert a Prófécia beteljesedett.

Müller Péter: Az a másodperc

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
/Müller Péter/

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, 
maradék szemérmem némasága ez, 
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

/Nagyvárosi ikonok, 1971/

Ady Endre : Valahol

"Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll."

Ady Endre

Katerina Forest: Elfojtás

Csavarodó lián erős fatörzsön

ölelő szorítás, életért könyörgő.

Eső élteti, buján neveli,

támaszát benövi.

Már nincs napfény, se felhő,

csak félhomály,

csak támaszték már,

eszköz, végül akadály.

Erejét elveszi, nedvét kiszívja,

fuldoklik, könyörög:

életét hagyja.

Sudár fatörzsön folyondár inda,

egek felé tör, a földet elhagyja.

Engem is szorítasz, levegőm elveszed.

Nincs más már bennem, csak

korhadó testben szú ette lélek.

Pilinszky János - Utószó/ VIDEÓ /

József Attila: Majd megöregszel

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem".

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?

Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

Katerina Forest: Súgjál ma

Súgjál ma este nekem egy dalt,
csak nekem, más ne hallja.
Ígérj nekem egy holnapot,
csak nekem, mielőtt meghalok.
Mondd el, hogy sohase feledtél,
csak engem szerettél, és mielőtt
elmentél, belőlem lelkedben
gránitból szobrot emelté

Katerina Forest: Mint a szellemidézők

  

Mint a szellemidézők,
egymás kezét fogva
egy ismeretlen erő
mozgat le-föl.
Fehér papírra írott sorok,
túlvilági hangzatok,
üzenetek, vád- íratok,
csak úgy magától mozdulok.
Nem diktál senki,
nem kényszerít.
Csak az elmém,
az siettet- Még írj,
sok az üzenet!
Kinek írok én,
kit érdekel a
pesszimizmusom?
Éhező gyomrok,
könnyes szemek,
otthontalan jövő,
szakadt gyökerek,
átkok, imák helyett.
Agresszív tudat,
mikor a szív ketté hasad.
A költészet, a hit, a jövő,
a reményt ölelő,
álomképet ringató,
rímre bomló.
A magyarok öröksége,
fenséges szókincse,
huncut szójáték,
hangzatos szavak.
Látod én is tudom,
bonyolult effektusok
"harmatcsepp ragyog,
a selyem fonalán,
bárányfelhő rajzol szíveket,
tó tükrében hableány"
Én nem ezt látom:
az égből savas eső marja a fákat,
tó vizében döglik a hal,
a sugárszint emelkedik,
születik a mutáns faj.
Nem vagyok, nem leszek érdekes,
ki kíváncsi rám,
ha mindig a valóságot
írja a fehér lapra
líra idegen tudatom

Katerina Forest: JÉZUS

A szürke templomi homályban
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.

Katerina Forest: A puszta varázs

Még feketén borul az ég
a puszta fölé. Teríti árnyát
s lebbenti szárnyát a viharmadár,
lassan tovaszáll, mögötte fel
fénylik a dupla szivárvány.

Odúból búvik a vad, repül a madár,
Sziki-csér dala trilláz,
újra fenn köröz a vércse
a gémeskút felett. Ez a puszta
varázs. Lépted nyomán,

ezer harmatgyöngy gurul szét
a boglárkák közé, megrázza
magát az árvalányhaj, fény
felé fordul a sóvirág, eső után
nézd, megjelennek a gombák.

Ne siess. Állj meg egy percre.
Hisz ott vagy hol mindig lenned kéne.
A nap átsüti a rétet, és te csak nézed,
hogy remeg lábad előtt a délibáb,
és szívod magadba eső után a zöld fű illatát.

Ez a te világod, itt az eredeted,

mert a puszta fia vagy, soha el ne feledd!.

kép: ID. MARKÓ KÁROLY: A PUSZTA

József Attila :A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.

És mégis, mint aki barlangból nézi

a hosszú esőt – néztem a határt:

egykedvü, örök eső módra hullt,

szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén

a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen

és nevetgéltek a habok felém.

Az idő árján úgy remegtek ők,

mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.

Egy pillanat s kész az idő egésze,

mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,

öltek, öleltek, tették, ami kell.

S ők látják azt, az anyagba leszálltak,

mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.

Verset irunk – ők fogják ceruzámat

s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. “Meglásd,

ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

A honfoglalók győznek velem holtan

s a meghódoltak kínja meggyötör.

Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –

török, tatár, tót, román kavarog

e szívben, mely e multnak már adósa

szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozik akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Zelk Zoltán :Csak téged

Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . .

 .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek –
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Katerina Forest: Ez is Szerelem

Szemed lehunyod, pihensz.
Egy hajtincs homlokodon
elsimítja gondolatod,
olyan nyugodt az arcod.
A mély ráncok szemed alatt
kisimultak, pihenj Kedvesem.
Ülök melletted és őrizem
a csendet

hogy ne zavarjon semmi.
Egy kis békét hagyni
zaklatott szívednek
fáradt testednek.
A külvilágtól elszigetelve
a csend csak a csend
öleljen.

Pihenj Kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám,
mikor a lelkem egyedül kóborolt
magányos szívem
mindig szomorú dalt dalolt,
a sors téged nekem adott.
Öreg voltam már a szerelemre
de felnőttem az igaz szeretetre.

Mi kell már nekem,
a fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
ez sokkal erősebb annál,
amíg élek, szükségem van rád.
Mert Te vagy Én, és Én vagyok Te,
külön – külön, semmi se.
Csak két fáradt vénülő ember.

Katerina Forest: Álmaink koporsója

A legnagyobb harcot akkor vívtam saját magammal, mikor a környezetem egyszínűségéből akartam kitörni utat engedve álmaim megvalósításának. Nagyon sok ember benn reked az álmaiban, amik fiatalon előtörnek belőle, de később, mikor módja lenne véghezvinni, csak legyint rajta, gyerekes, fiatalkori ábrándok. Pedig nem azok, álmaink megvalósításával önmagunk teljességét nyitjuk őszintén a világ felé.

- Nézd, ez vagyok én, fogadd el, ne mosolyogj rajtam, én mindig is ez voltam, csak bezártam előled a személyiségem.

Ha nem tudod kiteljesíteni az álmaid, önmagad ellenségévé válsz, nem leszel boldog ember.

Ne félj, mit mond a család, a szomszéd, a barát. Egy kis idő múlva már elfogadnak, csak benned van a kétely. Tedd a dolgod, a benned lévő álom valóssággá válik. El lehet nyomni az álmainkat, koporsóba zárni, de békére akkor soha nem lelünk. Akkor nem lesz értelme élni, megjelennek a betegségek lélekben, testben.

Csak a halált várjuk, hogy álmaink koporsójába zárjon.

Katerina Forest: Még ráérek kicsit

Eltollak magamtól, pedig nyújtod ölelő karod, de én nem akarom, hogy átölelj. Nem akarom az érzést sem, hogy hozzám érj. Közben gondolkodom önmagam érzésein. - Lehet kötelezően szeretni valakit, csak úgy, csak azért, hogy ne keljen kimondani,hogy vége?

Ne érj hozzám, mert nincsenek kicsi villámok, csak hideg borzongás. Ha felém lépsz egyet, én hátra ugyanannyit, másról beszélek, nem nézek a szemedbe. Már üres a szívem, magányra vágyom. Egy helyre, ahol sóhajt a csend, bársonyos lépteken sétál az idő. Sajnálom, talán kimondom, sajnálom a régi életem, nem voltam boldog már rég veled.

Mégis, szomorú vagyok, mert rájövök, csak önmagamra figyelek, nem veszem észre a könnyet a szempilládon. Értesz engem, kimondott szavak nélkül is. Ülsz a mezőn, a kerti széken, körülötted zsong az élet, de csak bámulsz a semmibe.

Te nem tehetsz róla, hogy én megváltoztam. Nem akarlak megbántani, de nem tudom most mit tegyek?

Mikor elérünk egy útkereszteződésbe, sokfelé ágazik az út. Választani kell, nem topoghatunk egy helyben évekig, az élet rövid, túl rövid hogy mindent megéljünk. Mögöttünk ott van a kitaposott út, előttünk az ezerfelé ágazó ismeretlen, csalogat, hív. Még végig kell járnom, mert az én utam. Nem félek tőle, vágyom rá. De te nem jöhetsz velem, nem a te utad.Régen más ösvényen haladtunk előre.Te mindig visszahívtál, hogy forduljak meg, pihenjek.Én meg szabadkoztam, nem, nem lehet, sietni kell, hogy eljussak oda, ahová vágyom. Neked sikerült mindíg visszahúzni a semmibe, ahol nem történnek csodák. Ölembe ejtem a kezem, arcomon könnyek. Ringatom magam, mint egy kisgyerek, rád nézek, szomorú szemedbe. Hozzád lépek, hogy válladra terítsem, a kabátod- Meg ne fázz - súgom.
Lelkem lenyugszik - Még ráérek, még egy kicsit veled maradok.

Katerina Forest: Világvége szindróma

Ha nem becsülted eddig  az életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,

se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!

Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.

Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.

Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled.

Radnóti Miklós : Aludj

Mindig gyilkolnak valahol,         lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon,         akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az!         Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel,         mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter!         Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj!         a szikrázó Tejút porában a halál szalad         s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat. 1937

Katerina Forest: MÁR FÁRADOK

 Már fáradok, sokáig nem hittem el,

hogy ilyen nehéz lesz az élet. Ha

 tehetem, elbúvok csendes árnyú fák

 alá, nézem, hallgatom a mikrovilágot

 kívül-belül. A levelet cipelő hangya erejét

 csodálom, szeretném átvenni óriási terhét.

Nem csak az öregség, nem csak a világ elől

menekülök, hanem önmagam elől is.

Talán belülről szóló hangtól választ

 kapok, a belső káoszból rendet

 teremtve újra  erős leszek.

A belső önmagamnak ezernyi kérdést

felteszek: – Hol rontottam el?

Ki vagyok én, miért születtem, és

  egyáltalán, miért ilyen tébolyult a lelkem?

Nem látom tisztán az ösvényeket,

újra elkerül a megoldás, a felismerés,

mert az EGÓ uralkodik felettem:

–Te osztod a kártyát, dobd a lapokat,

kihívás az élet, nem csak hangulat,

tiéd a világ, birtokoljad!

Csak bent szól a lelkemben

legbelül  egy halk hegedű.

Miért nem élem az életem

tisztán, egyszerűn?

Katerina Forest: Patak

Zúgó patakmeder mellett kövek, csillogók, simák,

néha kicsi hullám átragyogja, fürdeti, csörgeti,

odébb teszi. A víz zenél, susog, dalol, cseveg, csobban,

nevet, virágszirmokat hátára vesz, viszi őket tova,

ringat, ölel, fürdet, partra tesz. Eső esik,

a víztükör gyűrűket rajzol, cuppan, toccsan,

növekszik, partot mos, füvet tép, gyökereket lazít,

hódít, borít, terjed, zúdul, sárrá változik. Ömlik,

csúszik a völgybe. Temet. Koporsót szállít.

A nap ragyog, és a patak nyugszik. Harmattá válik.