Translate

2018. június 23., szombat

49.rész

     

/illusztráció/
 – Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?
– Áh, dehogy, nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.
      – Már értem én is… amiről most beszélsz… apu fáradt vagyok és fázom – sírta el magát Sára.
Az alak elengedte a kezét, intett, hogy elengedi.
      – Menj csak vissza, de azzal a tudattal élj ezután, hogy énvelem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.
Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, mert utána szólt az alak.
      – Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg soha, ne alkudj meg soha! Bízzál mindig a megérzéseidben, néha a józan logika tévútra visz. Rád talál az igaz szerelem is, de ne hallgass senkire, csak a megérzéseidre, mert mindent elveszíthetsz egy pillanat alatt! Még annyit… büszke vagyok rád. Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.
      – Én is szeretlek! – felelt Sára, de mikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincen.
Hirtelen ébredt fel az álomból, körbenézett riadtan a szobájában. Minden ugyanúgy volt körülötte, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott. Csak az égők szikráztak a szemébe még idegesítőbben.
Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, ami fájt mikor hozzáért.
      – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.
Újra elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség, szinte koromfekete. De most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Állt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimulva ott állt két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.
Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.
      – Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.
Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és sikoltozni kezdett kétségbeesve.
      – Félek! Ne hagyjatok itt!
Megállt, hogy segítsen rajta, felemelte a karjaiba, iszonyodva nézett körül, felkészült a halálra.
Látta, hogy a fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőznek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz. Ő felkapta a kicsit és tiszta erőből rohanni kezdett újra.
      – Odaérünk, oda kell érnünk! Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbikra, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.
Szinte bezuhantak a nyitott ajtón, ami döngve becsapódott mögöttük.
      – Sikerült!– kapkodta a levegőt.
Elfogyott az ereje. Nem tudott talpra állni, csak ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.
A két gyermek ott állt felette és nagyra nyitott szemmel bámultak rá. Aztán a kicsi felé nyújtotta a kezét. Önkéntelenül kapaszkodott a kicsi kezekbe, meglepődött, mert könnyedén talpra tudott állni. A kislány mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.
      – Már nem kell félnünk!– hallotta a gyermek megnyugtató hangját.
      – Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is –, már én sem félek.
Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.
      – Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. 

2018. június 22., péntek

48.rész



Sára elköszönt Rózától, kedvetlenül ment hazafelé. Félt a magánytól, a sötét éjszakától. Szorongva lépett be az albérlete ajtaján. Hirtelen fura zsibbadást érzett a fejében, újra különös érzése lett. Villanyt gyújtott.
      – Végre fény! – sóhajtott fel. – El kéne tűnni ebből az átkozott lakásból! Mintha szellemek gyülekező tanyája lenne ez a hely. Ki bírja idegekkel, hogy mindig lófrál itt valakinek az asztrálteste. Talán elmegyek egy pszichiáterhez… ki kell ebből a helyzetből lépnem, de hamar.
Végigment a lakásában, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, mikor a helyiség fényárban úszott, még a vécé is.
Nézte az órát már lassan elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai.
„ – Nem kell félned, nem fog kísérteni”
      – Nem félek, nem félek, békén hagy Karola, mert teljesítem, amit kért – ismételgette el magában többször, mire valamilyen szinten meg tudott nyugodni.
 Nyugtalanul aludt el, közben a villanyégők égtek, vakítottak, szikrázva, mint a Nap az égen. Szerencsére a fáradtság maga alá gyűrte elég hamar. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Álmában sötét volt, nagyon sötét, ő meg kint gyalogolt az utcán. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan köszönt, de nem csak köszönt, beszélt is hozzá.
      – Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?
Rémülten figyelt oldalra, ugyan ki megy mellette, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, nem látta az arcát annak, aki mellette ment. A belső érzékeivel mégis felismerte.
       – Apu, te vagy az? Hova megyünk?
Aki ment mellette, nem válaszolt. Félelmetes volt a némasága. Sára kíváncsian nézte és észrevette, hogy esetlenül lógnak a végtagjai, mint egy marionett bábunak. Megállt egy kivilágított busz előttük, kinyílt az ajtaja, ő meg húzta-vonta felfelé, már tudta, hogy hozzá tartozik, hisz az apja. Fent erőlködve lenyomta egy ülésre. A busz fülsiketítő zajjal azonnal elindult. Kezdett fájni a feje az éktelen lármától. Ott álldogált az ülés felett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt, és szereti most is halála után. Hirtelen átváltott a zaj, lágy muzsikává. És rádöbbent, hogy ők már nincsenek a buszon. Egy pillanat alatt egy más világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.
Egy hatalmas hegygerincen álltak. Beszél hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.
      – Gyere kislányom! – hallotta. – Mutatok neked valami csodálatosat.
Hegyi kapaszkodókon mentek felfelé, látta, hogy az mégsem hegy, valami más. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.
      – Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – nézett kérdően az apjára.
      – Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.
Sára értetlenül hallgatta a fényalak szavait.

Radnóti Miklós: NEGYEDIK ECLOGA



KÖLTŐ
Kérdeztél volna csak magzat koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A HANG
S a vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.
Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik még husodban tán a rák.
KÖLTŐ
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
A HANG
Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
KÖLTŐ
Rabságból ezt se látni már.
Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik, mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!
A HANG
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
1943. március 15.

Radnóti Miklós: Második ecloga


REPÜLŐ
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska –
s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
Irsz rólam?
KÖLTŐ
Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.
1941. április 27

2018. június 21., csütörtök

47.rész



A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.
Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemetes kuka mellé. Még szüksége volt valamire.
Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt, nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.
Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.
      – Ez igen, jó nehéz.
Szinte boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.
       – Minden jó lesz most már. Tökéletes.
Még otthon elpakolta a hátizsákjába a flexet, amire fémvágó korongot szerelt. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta az üveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.
A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan mosolygott.
      – Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kit érdekel!
Visszasétált a parkba és leült a padra. Annyira fáradtnak érezte magát, jó volt ott üldögélni, megpihenni. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Nézte őket egykedvűen, ahogy rohangáltak, kiabáltak. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, egyre többen gyűltek össze az utcán. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.
      – Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.
      – Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk!– adott neki igazat Benjámin.
Két rendőr hajolt fölé.
      – Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabb, szétfolyt nagydarab rendőr.
Benjámin nyugodtan felkelt a padról.
      – Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják… indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.
A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.
      – Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!
Aztán a részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte a mély alvásba.



2018. június 20., szerda

EMLÉKEZZÜNK Kányádi Sándorra



Az én miatyánkom/ szerző Tánczos Katalin hajléktalan újságíró/ A verset sokan Kányádinak tulajdonítják. Halálára emlékezve ez a vers a legméltóbb hozzá.

Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor, kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, – sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A GONOSZTÓL!
ÁMEN.
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz’ én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!

46.rész


      


–  Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!
       –  Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa…
       – Mi?
       –  Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer…  azt hiszem.
      –  Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh… ahogy rám nézett, félelmetes!
      –  Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is… de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
      –  Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást –  törte meg végül a hallgatást Sára.
      –  Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék…  és te?
      – Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
      –  Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? –  rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
      –  Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
      –  Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
      –  Szerinted? Te hol kezdenéd?
      –  Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán… haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen –  nevetett Róza.  – Segítsek?
      –  Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
      –  Azt. Nyomozzunk!
      –  Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban belekeverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

***

    Benjámin kotorászott a zsebében, megnyugodott, mikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom.
      – Még innom kell! – döntötte el magában.
Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, nézelődött, tudta mit keres. Vett két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat tett a kosárba. Később még vett két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát, majd ott is fizetett.
      – Minden megvan – nézte meg a szerzeményeit – remélem ennyi elég lesz.
Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.
Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Nézelődött és ivott, közben törölgette izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra, a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát.
– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!
Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.
Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.
A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.
      – Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.
A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.
      – Itt az idő! – gondolta.

2018. június 19., kedd

45.rész



–  Pedig ez nem vicc, vedd komolyan. Nézz utána mi történt a gyermekekkel, nem veszítsz vele semmit. Nagyon kezd érdekelni ez a misztikum, ami most kialakult körülötted.
      –  Most mi a francot csináljak? –  nézett Sára kétségbeesve Zsoltra.
      –  Minden nap tudni fogod mi a következő lépés, neked lesz ehhez segítséged! –  Zsolt sejtelmesen a mennyezet felé nézett.
      –  Karolára gondolsz, hogy kísérteni fog állandóan?
      – Ne ijedj meg, nem fog kísérteni, csak intuíciókat küld feléd.
      –  Olyan vagy, úgy beszélsz, mintha próféciát mondanál. Na, nembánom Zalán, mint orvos, mit szólsz ahhoz, amit eddig hallottál? –  fordult Sára idegesen a doki felé.
      –  Inkább semmit. Elvont tudományág. De egy biztos, léteznek dolgok, amiket a tudomány bármilyen lehetetlenség, nem tud megcáfolni –  válaszolt Zalán komolyan –,  érdekes történettel jöttél elő.  Engem nem érdekel ez a téma.  A jövőbe látás nem annyira köti le a fantáziám, inkább a halál utáni események.
      –  Mire gondolsz?
      –  Hogy van-e élet, a halál után? A tudat, a lélek tovább élése egy másik dimenzióban. Ezek is nagyon érdekfeszítő kérdések. Nem tud állást foglalni a tudomány százszázalékosan, az emberi lélek kérdésében. Na, hát itt kötődik a te sztorid az én érdeklődési körömhöz, a hölgy lelke átlépett egy másik dimenzióba és rálátott a jövőre. Nem lehetetlen szerintem. A lélek képes csillagközi térben is utazni, más bolygókra elmenni, ha az illető transz állapotba kerül, vagy halál közeli élménybe.
      –  Ez fantasztikus… –  ámult el Sára.
      –  Az – mosolygott titokzatosan Zalán –  néha én is transzba esem, azért tudom.
      –  Foglaljuk össze, hogy ne legyen félreértés – szólt közbe Zsolt – a haldokló a betegsége, vagy elképzelhetően a morfium hatására tisztánlátóvá vált. De lehet, hogy igaza van jelen esetben Zalánnak, és a hölgy halálközeli élményen esett át. Lehet ez is. Benned majdnem ebben az időben szintén egy módosult tudati változás zajlott, ami általában alvás alatt jelentkezik. Nevezhetjük ezt hatodik érzéknek, második látásnak, vagy csak lelki látásnak. A legjobb az egészben, hogy képes vagy látni a szellemeket…  amit kiválthatott bármi, mondjuk egy hatalmas stressz, vagy valakitől átörökíthetted. Rád mindkettő érvényes lehet.
      – Szentséges ég, akkor most miről van szó? –  kérdezte értetlenül Róza.  – És mi lesz a pasival? Arról nem beszél senki!
      –  Mert arról Karola se beszélt – vont a vállán egyet Zsolt –,  ez esetben ő nem fontos. Vagy, ahogy kivettem az előbb, valami történni fog vele, ami akadályozni fogja abban, hogy nevelje a gyerekeit. De érdekes a sztori.
      – Én is erre gondoltam, valami oltári zűrbe kerülhet idővel a férje. De mit találsz érdekesnek? – nézett Sára a töprengő férfira.
       – Mégis benne van a pasi is a történetben. Egy mondat azért utal rá.
      –  Melyik?
      –  Emlékezz már! Az, amikor a nő azt mondta, hogy „láttam a jövőt, a sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet”… valahogy így mondtad, igaz? Tehát családról beszélt. Bizony, abban a pasi is benne van.
      – Kész vagyok tőletek! De azért köszönöm. Azt is, hogy nem csináltatok belőle viccet.
      – Mert nem vicces, csak azért –  mosolygott rá Zsolt –  kíváncsivá tettél, azt tudod.
      – Azt hiszem mindent megértettem, csak egyre nem tudom a választ most sem.
      – Na és mi az?
      – Hogy mit keresek én ebben a történetben…  hogyan lehetne ezt az egészet meg nem történté tenni?
      – Nem biztos, hogy ki kéne belőle lépned. Sőt, szerintem annyira benne vagy, hogy már nem is tudsz. A pasi felesége nem utasított téged semmire, meglátta a jövőt. Amiben te ott vagy a családjával. Ha akarod, ha nem, ez a sorsod, fel kell nevelned a két árvát.
      – Ne haragudj, de semmi kedvem, per pillanat semmilyen gyerekneveléshez! –  fordult el mérgesen Sára. – Szerintem, engem látott utoljára ez a nő, ezért lettem a főszereplője a morfiumos víziójának.
      – Ha ennyi lenne, nem kötődnél annyira hozzá és nem jelent volna meg a halott lelke nálad az éjjel.
      – Jobb, ha ezentúl nem alszol otthon, nálam van egy üres hely az ágyamban –  nevetett fel Zalán és megfogta Sára kezét –,  teljesen korrekt ajánlat a részemről. Garantálom, hogy ott nem tapasztalsz szellemjárást.
      – Jó beszéljünk másról, számomra ez nagyon komoly téma, előre megkértelek, hogy ne csinálj viccet belőle.        
       – Én? Halál komoly ajánlat volt a részemről! –  tettette a sértődöttet doki – Elmerülhetnénk a misztérium rejtelmeiben nálam is. Fogékony vagyok mindenre…
  Sokáig beszélgettek, sikerült belecsúszniuk az éjszakába.
Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.
      –  Elkísérlek, ha nem haragszol.
Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.
      –  Jössz holnap dolgozni?
      –  Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem. 
      –  Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?
      –  Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.
      – De nincs vége, igaz? –  kíváncsiskodott Róza –  Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve.
      –  Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy… nem is tudom. Így, ahogy mondod…
      –  Na, nyögd már ki!
      –  Olyan… szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.
      –  Bővebben?
      –  Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több… igazából most csak sajnálom szegényt.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga


Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok
fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, –
de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

2018. június 18., hétfő

44.rész




– Nincs itt semmi különös. A halálközeli állapotban Karola látó lett, te meg médium! –  törte meg végre a hallgatást Zsolt.
      –  Viccelsz?
      –  Nem! Ez az igazság –  és Zsoltból már dőlt az információ.
      –  A tudományos parapszichológia a látnoki képességet a következő módon írja le: az ember és környezete között olyan kölcsönhatások alakulnak ki, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Nem beszélek most a telepátiáról, ami gondolatok érzékelése, valamint azok olvasása, bár kissé becsúszik a témába, inkább idevaló téma a távolbalátás. Tudomásszerzés a nem látható dolgokról és azok észleléséről, ezt érzékszerveken túli érzékelésnek nevezzük. De mégse…  Karola jövőbe látó lett. Tudomást szerzett jövőbeli eseményekről, amik még nem következtek be, de megvalósulnak –  folytatta Zsolt – , a parapszichológiai értelemben vett látnoki erő az emberi szellemnek olyan képessége, amely semmiféle természetfeletti beavatkozást nem tételez fel. Ugyanakkor lehetővé teszi a látó, érzékelő személy számára, hogy egy másik emberrel kapcsolatban olyan dolgokat tapasztaljon, amelyek a múltban, jelenben és a jövőben léteznek, tehát megtörténtek a múltban, vagy létrejönnek a jövőben.
      –  Mond el értelmesebben, nem értem!
      –  Karola, mikor veled kapcsolatba került, rálátott a jövőre. És téged látott benne.
      –  Engem? Miért engem? Előtte soha nem találkoztunk, csak ott a bankban egyszer. Miért pont engem? Beszélj, kérlek! –  könyörgött Sára.
      – Ne ijedj meg attól, amit mondok. A látó képes a láthatatlanban létező dolgokat érzékelni. Számára ilyenkor nem létezik a tér és az idő. Ezt egy más tudatállapot létrehozásával képes használni, ebben a más állapotban tud a térben és az időben tetszése szerint szabadon mozogni. És, bármennyire hihetetlen, valós információkat közöl. Karola információit a gyerekek jövője motiválta. És ebben a felfokozott tudatállapotban meglátta a gyermekei jövőjét. A tudata kinyílt a jövőre, és közölni akarta veled, amit már ő tisztán látott. Hogy te vagy az, aki a gyermekek támasza leszel, miután ő meghal.
      –  Ne viccelj Zsolt, és ha tévedsz? Ilyen nincs, előre látni a jövőt!
      – Karola azért jelent meg neked, mert te rá gondoltál egyfolytában. Már kötődtél hozzá. A léleklátás a te esetedben azt jelentette, hogy ráhangolódtál Karolára. Egy magasabb rezgésű szinten összekapcsolódtál vele, érzékelted a személyiségét, kisugárzását. Te azért vagy médium, mert rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerülj halott személyek lelkével. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik őt. Neked megjelent az édesapád és Karola is, tehát rendelkezel ezzel a képességgel.
      –  Nem lettem okosabb. Még jobban összezavarodtam –  vallotta be Sára ­–,  soha nem tapasztaltam, hogy rendelkezem ilyen képességgel. Csak az utóbbi időben jelentkeznek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok.
Zsolt furcsán ránézett.
      –  Csak mostanában? Érdekes. Ezek szerint valaki felruházott ezzel a képességgel. Azaz átadta ezt a különleges tudást részedre. Gondolkozz! Ki lehet az?
      –  Nem jut eszembe senki! –  ámult el Sára a feltételezésen  – Talán mégis…
      –  Na, ki vele! Olyan valakire gondolj, aki hirtelen, egyik napról a másikra lépett az életedbe. Váratlanul, és mély nyomot hagyott benned. Talán már halott, de időben átküldte hozzád a tudását.
      – Jól van. Még Pesten találkoztam egy idős nővel. Apám halála előtti napon. Nagyon sok furcsaságot hordott össze, mikor beszéltem vele. Ő beszélt a jövőmről, hogy nagyon sok megpróbáltatás fog érni. Meghívott magához vendégségbe, erőszakosan adott egy névjegykártyát. De már tudom ki ő.
      –  Kinyomoztad?
      –  Fenét. Képzeld nála lakom. A kéró az övé volt. A dokinak, aki ott volt a kórházban, mikor meghalt az apám, szóval az ő nagymamája.
      – Akkor él még ezek szerint.
      –  Dehogy él. Halott. Mikor beköltöztem a lakásba, felhívott a doki telefonon, ő mondta, hogy két hónapja halott a nagyanyja.
      –  Összejönnek a dolgok. A doki mesélt róla neked, hogy ki volt a nagymamája? Meg kéne kérdezni tőle, hogy tud e arról, hogy különleges képességű volt a mama.
      –  Annyit tudok, hogy pszichológiából doktorált. Valamilyen téren volt egy elismert kutatómunkája.
      –  Kérdezd meg bővebben. Fontos számodra. Jobban megtudjuk, mire vagy most képes. Szükség lenne rá, hogy megértsük az összefüggéseket. Lehet, hogy ő a mi emberünk. Így már nem csodálom, hogy ki vagy akadva, és még a tetejébe ott is élsz ahol ő élt azelőtt. Minden tárgy kötődik hozzá.
      –  Gondolod, ezért volt a déjá vu érzésem az első nap? Nagyon furcsán éreztem magam, mikor beléptem a lakásába. Félelmetes, ha belegondolok, hogy meghívott magához… és tudta, hogy elfogadom majd a meghívását… nagyon furcsa, nem igaz?
      –  Elképzelhető. Hisz kontroll alatt tart a szelleme, irányítja a tudatodat. Talán azért, hogy jól használd fel, amivel felruházott. Ez a „jártam már itt valamikor” jelenség máig rejtély, nincs rá megfejtés. Van, aki azt gondolja róla, hogy csupán egy neurológiai folyamat, aztán van azért róla más elmélet is. Például utal a hatodik érzék jelenlétére. Szerintem áthallás a párhuzamos világok közt. Ez a legjobb, nem gondolod? De a lényeg az, hogy tudsz valamit, amit sok ember előre sosem tud meg.
Sára kérdőn nézett Zsoltra
      –  Azt tudod, hogy indulnod kell, és a kérést teljesíteni. Menjél Sára, ne késlekedj, nézz utána, hol van dolgod. Karola előre vetítette az életed!
      –  Hogy érted, hova menjek? Nem igaz, hogy te is így beszélsz! Én… én nem vagyok ilyen komoly dolgokra felkészülve, igazából félek az egésztől, de nagyon!
      –  Mitől félsz?
      –  Komolyan nem érted? Az asszony árván hagyott két kisgyermeket, akiket szerinte, nekem kell megvédeni… vagy felnevelni. Én azt se tudom per pillanat, hogyan kell gyereket felnevelni, öregem én csak huszonöt múltam! Viccnek is rossz.

2018. június 14., csütörtök

Rejtő Jenő-pályázat | Irodalom, képzőművészet


 Mottó:
– Szerintem az az igazi úriember, aki nem rakja a burgonyát arra a tányérra,
amelyből a húst eszi, csak azért, hogy a sült leve összekeveredjen a körettel.
– Ezt nem tudom. Ritkán fordult eddig elő, hogy tányérból ettem volna…
(Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában)

„Na Mi Újság, Rejtő Úr?”

Irodalmi-képzőművészeti pályázat P. Howard szellemének elidézésére

2018 januárjában múlt 75 esztendeje, hogy a magyar irodalom egyik legolvasottabb írója, a Reich néven született Rejtő Jenő (1905-1943), emberhez méltatlan körülmények közt elpusztult. Zsidó származása okán a 2. magyar hadsereg munkaszolgálatosaként a Don-kanyarban veszett nyoma. Életét anekdotákkal kövezett legendák szövik be, a Rejtő-mítosz él és élni (hagyják) akar. S az általa teremtett figurák is önálló létre szenderültek, parodisztikus regényeinek fordulataira mindennapi életünk megannyi (abszurd) eseményében nap mint nap ráismerhetünk. Életmű és szerzője egyaránt kultikus tényezői a magyar kultúruniverzumnak. A tőle kapkodott idézeteket, a P. Howard-szállóigéket immáron 80 éve cibálja az úri-hölgyi olvasóközönség…
Hatása mérhetetlen és felbecsülhetetlen – és nem csupán a könnyed olvasmányok kedvelői körében. Hisz kocsmalakók és forgalmi rendőrök éppúgy idézik, mint tudósok és politikusok, mondatai valóságos ige-szállókká lettek. És persze ott vannak a művészek – számtalan író ismeri el hatását, mely zenében, színházban, képzőművészetben, gasztronómiában etc. úgyszint tettenérhető.
Elérkezett immáron az idő, hogy a nagy Rejtő-áramlatban számba vegyük, mit adott nékünk: mélázva-vitatkozva-rajongva-értetlenkedve, mindezt az irodalom és képzőművészet terepén. Ezennel felkérjük tehát az iránta elkötelezett írástudókat, hogy röviden (max. 4 flekk – 8000 leütés) terjedelemben forgalmazzák meg, mint jelent számukra Rejtő Jenő/P. Howard (esetleg Gibson Lavery). Életkori és műnemi kötöttség nincs: lehet az író méltatása (miniesszé), a Rejtő-jelenség szubjektívan szabatos megfogalmazása, szépirodalmi kísérlet versben-prózában a Mester magasztalására (ódától az epitáfiumig), vagy éppenséggel a „ponyvakirály” írásművészetének problémáit, az olvasó hiányérzeteit számbavevő értekezés, műfaj-imitáció, persziflázs etc.
Olyan írásművekre számítunk, amelyek a 8 évtizedes távolságra építve XXI. századi értékítéletet hordoznak, tehát a mai Péhovárd-rajongás (netán patikamérleg-higgadtságú részrehajlás?..) szemléletét tükrözik. Nem utolsó körben a kortárs irodalomtudomány eredményeit is felhasználva, különös tekintettel a Rejtő-opusz utóéletére. Mit jelentett Rejtő Jenő a magas irodalomnak és mit a ponyvaműfajnak? Mi az, ami avulhatatlan benne, és miért lehetetlen hamisítani?
A képzőművészet űzői pedig kötetlen technikával készített grafikával, festménnyel, képregénnyel, szoborral stb. idézhetik meg Rejtő szellemiségét, életének eseményeit, irodalmi alakjait. Terjedelmi korlát e téren nincs – az ésszerű határokat betartva (gondoljunk a folyóirat-béli reprodukálás adta keretekre). Sorozat esetében max. 8 darabból álló kompozíció-füzért fogadunk el.
Olyan személyes alkotásokat várunk Rejtő Jenő életművével kapcsolatban, melyek minden Howard-rajongó érdeklődésére méltán számíthatnak. A legsikerültebb pályaműveket a Napút 2018 őszén megjelenő Rejtő-különszámában adjuk közre – illő körettel, kumulatíve egyfajta halmazati antológiává terebélyesítve a „citátumok fenegyerekét”. A pályázat elbírálását szakavatott rejtészek (művészek és irodalmárok) vállalták, és az illően stílusos díjazás sem marad el… Mindennek van határa, de mi megkerüljük a csillagos eget!

A pályaműveket az alábbi címre kéretik (Word-RTF formátumban; a képzőművészeti műveknél Jpeg, PDF) beküldeni: szondi46sal@gmail.com

Beküldési határidő: 2018. augusztus 1.


Díjazás:

I. Irodalmi
1. díj – 75.000 Ft
2. díj – 50.000 Ft
3. díj – 25.000 Ft
II. Képzőművészeti
1. díj – 60.000 Ft
2. díj – 50.000 Ft
3. díj – 40.000 Ft

A bírálóbizottság tagjai:

irodalom
Tamási Orosz János irodalomkritikus, Napút
Thuróczy Gergely irodalmi muzeológus. PIM
Veres András irodalomtörténész, MTA Irodalomtudományi Intézet
képzőművészet
Cserkuti Dávid illusztrátor
Varsányi Ferenc rendező

2018. június 13., szerda

Katerina Forest: Hol vagy Isten?



Átsiklott a szél a mező felett, kicsit
forgott, dülöngött, mint a részeg,
a szőkére festett cigánybúzáknak
megborzolta, megtépdeste bóbitáit.
Pasztell színekben játszott a fény,
a vadszőlő bíborban égett,
zizegve hullatta levelét a lomb,
homályos ködben ült a távoli domb.
Szép ez az ősz, lassul az idő,
pihenni készül a föld. Takarót
fon a pók, odúját béleli sok kis
téli alvó. Csak én nem készülök.
Pedig vágyom a pihenést, azt a régi,
téli estét, csendes magányt, melegét
a tűznek, hópihéket az ablakom
peremén, várom mindig az újév kezdetét.
De most bennem remeg a csend, a szél
félelmet hoz, messziről érzem hidegét,
csattogását, egyre közelít a tél, viharmadár
száll felém, szárnyától sötét lesz az ég.
Valahol messze tőlem, gyermekek sírnak
szétrombolt házfalak közt, rongyokban alszanak.
Pislákoló gyertyacsonkon a láng hajlik, táncol.
Reszket fent a Hold, az éj nem hoz holnapot.
Hol vagy Isten? Aki mindent lát, kezed
miért nem emeled, hogy ne tovább!
Miért engeded ezt a becstelen orgiát,
a kéjtől dagadó szadista önimádó múmiák
halotti táncát? Miért engeded?
Isten, takard ki arcod, mutasd magad!
Miért fordul hozzád minden jajszó,
könyörgés, ha nem ér el hozzád
a sírás, a fájdalom gyötrődő hangja?
Még hiszek, de egyre halványul hitem.
Még bízok, de türelmem véges.
Nem érzem a jelenléted. Ha nem vagy velem,
ki oldoz fel bűneim alól?
Ki áldja meg szenvedő lelkemet?

Segíts! Hogy eltudjam hinni, hogy eljön az az idő,
mikor minden néma száj üvölteni kezd, 
a vakok előtt kitárul a rejtett világ, és a a süketek hallani 
kezdik a halálra itélt madarak dalát.  
Istenem, legelőször hallgasd meg a gyermekek jajszavát...