Katerina Forest: Ülök a Föld tetején

Ülök a Föld tetején,

én már feljutottam. Alattam 

fortyogva gőzölög, és saját levében fő a civilizáció.

Világmegváltó üzenet mit sem ér, nem hisz benne a sok bolond.

Emberi gyarlóság, kapzsiság, amire épült, ez az anyagias világ. Kettéosztott tömeg, egyik fele nyomorog, rongyokba jár, éhezik, kenyérről álmodik. Másik fele gazdagságban, pénzt, pénzre gyarapít. Feszültség, ami robban, világvége jóslat. Nem kell ide özönvíz, se hullócsillag. Hová jutottunk, mi a legfelső fokán az evolúciónak? Összetartás, szeretet, átgondolt létforma? Hiú remény, ami elveszett. Már késő. Ülök a Föld tetején, bámulom az eget, a

lassan úszó bárányfellegeket. Lassú szárnycsapással leszáll hozzám

egy sólyom, vállamra ül, tollával hajamba borzol.

Ketten vagyunk a Föld tetején, egy földi halandó,

egy égi vándor. Alattunk fortyog,

bűzölög a civilizáció.

Katerina Forest: CANNABIS

Az éjszaka lüktető zaja, a zenétől hangos orgiák,
a kézmozdulat a lobbanó lángra, söpri a hamuját,
szórja parazsát a bódító cannabisnak. Még vasláncon
tartod a mámor megvadult ördögét, de gyengül az edzett
acél, pattogva foszlik az érc, véredben pezsgőn fut a jel,
kéjesen átölel, mindent akarsz, mindenekfelett.
A hajnal ébred a völgyben, csendfátyolt borít,
benned sírnak a hangok, elhagyják tested
a gondolatok, üres burokba zárva vergődik lelked,
mint szárnyatlan madár, majd repülésbe kezd,
magasra vágyik, fel a felhők fölé, hol dicsfényben
úszik a jövő, de a vágy sikoltva zuhan a végtelen
mélybe, idegek csomóján könnyek zuhatagja,
tisztuló tudatod mondja: Nem ezt akartam…

Katerina Forest: Valami furcsa ősz tört be hozzánk

Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.

2015. szeptember 27.

Katerina Forest: Válás

A város felett tornyosulnak
a felhők, levegőtlen a tüdőd,
nyomja a keserűség
szemedbe a könnyét.
Ma minden megváltozott.

Távol egy idegen helyen feküdt le
a gyermek, az életed.
Magányos vagy, mint még soha.
Fel-alá jársz, sír a jelen,
fáj a múlt, végtelen az alagút.

Kértelek, hogy hibáidból tanulj.
A válás már ilyen.
Rakd újra a kirakós képeket.
Középen ott legyen a gyermeked.
Vele egy új kezdet, és a végtelen.

Katerina Forest: PORSZEM

Egy kicsi porszem az vagyok,
szelek szárnyán suhanok.
Fent a magasban, esőcseppben fürdök,
lent a földön sárrá változom.
Talpad a sárba ragad,
nem mozdulsz,
mert fogva tartalak.
Csak egy porszem vagyok,
alakváltó, változó,
hol repülök, hol ragadok,
de mindenütt ott vagyok.
Tisztelj engem,
mert a Föld vagyok!
Rám taposol, döngetsz,
majd leborulsz, arcoddal érintesz,
lassan nyitott tenyeredbe veszel,
és a szelek szárnyára hintesz.

Katerina Forest :Rémálom

Ódon, sötét folyosón lidérc oson,
árnya óriásira nőve imbolyog.
A gyertyatartókban csonkig
égtek a gyertyák, fénylik, siklik
majd alszik, ellobban az utolsó
kis parázs. Sötétség ringat sikoltó
magányt, vörösbor ömlik
hófehér ruhán, levélpapíron vérrel írt
üzenet: Ne félj neked megváltód
a halál. Karmolják szakítják
lüktető szíved, hallod, hogy reccsenve
reped, patakként ömlik hidegveríték,
majd aláhúz a forgó vízörvény, mi
belőled táplálkozik.
Szemhéjad alatt reszket az ébredés

Katerina Forest: Az idő rabságában

  

Léptek koppanása csillagporos úton

az idő járja a végtelent, megy a vén kujon.

Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok.

Kegyetlen csuhás, nem áll meg csak szólít

hiába lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.

Szórom magamról a tegnapot a mát,

porfelhő mögöttem a múlt, már nincs rajtam

semmi, csak hideg rázón a bizonytalanság.

Míg haladok az idő után, ő kapukat nyit

rajtuk benézve sejtem a jövőt, de testemben

nincs sok erő, hogy elhiggyem,

 fázón félve, csupaszon kiszolgáltatottan,

már nincs mitől félnem. Bársonyt borít rám

az időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.

Arcom porcelán ráncain megpihen a fény.

A tér kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.

Visszavisz a múltba, s vállamat ólomként nyomja

újra, a lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.

Katerina Forest: MIT ÉR AZ EMBER

Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépik érzelmek szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme,asztala,
... mondd, mit ér !?

Katerina Forest: Szél hátán

A szél hátán jött az erdő felől,
sodródott felém egy fekete felhő.
Sziszegett, sistergett, nyújtózott,
tekergett, szétterült az égi anomália.

Repülnék veletek, táncolnék az égen,
szabadság égetné haldokló szívem,
csak egy kis időre ott lebegne lelkem,
köztetek egységben, örök szeretetben.

Nem fájna utána, ha zuhannék a mélybe,
kősziklákon törnék, folyó vízbe hullnék.
Törött szárnyal itt lent, egy percig se élnék.

HIT

"Hinni annyit tesz, mint a semmit feladni a mindenért."/Bibliai kincsestár/

Katerina Forest: Mikor a nap

Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét

és az estben elring kicsit még a tó vizén,

könyörtelenül jön mögötte a sötétség,

a hűvös esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,

álmodni újra mint rég, nézni

önmagam tükörképét, keresni

egy pontot,honnan újra kezdhetném

szétszaggatott boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,

önámításból kudarcok hullnak,

hamis üveggolyók pattogva gurulnak,

és újra és újra, jön a fájó érzés,

az üresség a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,

zajok simulnak hozzám, érzem

illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy

valaki folyton hozzám beszél, és nekem

mégis befelé hullik könnyem, mert

vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban

nem engedlek el, megidézlek újra:

- Ülj mellém kedves, hadd nézzelek.

A száguldás megáll, az idő lelassul

egy pillanatra a perc megreked

és érzem eljöttél, itt ülsz velem,

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik

szád mosolyából halk zene szól, már

érzem a bennem lévő remegést,te

hozzám fordulsz és szólsz - Miért

nem felejtesz el örökre engem?

Sok éve már, hogy elhagytalak és

járom a végtelen égi utamat.

Engedj el engem.

Megpróbálom elmondani neked,

hogy ne kérj tőlem lehetetlent.

Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,

a soha nem múló igaz szerelem

Miért szeretsz?- kérdesz újból.

Én csak suttogok:nem tudom.

Nem az szeret kit látol

A lelkem ott benn, az szeret.

Katerina Forest: Síron túl is szeretlek

Az idő szelíd percekkel kereskedő,
elvesz tőled mindent, hiába kéred.
Ott az utca végén a fényre kilépő
Szerelem, már csak tovatűnő emlék,
gyöngy kacagása a szűzi varázsnak.
Tündérfürt simul könnyes arcodon,
mellőled a boldogság messzire oson.
A magány csak hűséges cimborád,
eltűnt, szétfoszlott a mámor, nincs
több varázs, a szavak koppannak
a földre, ott szürkén elhevernek,
a „Síron túl is szeretlek”,betűkre
szétesnek…

Katerina Forest: A MÚLT ÁRNYÉKA

A szél tovasodor minden falevelet mik halottan
út porában heverésznek, színüket festi az ősz barnára ,
aranyra, majd fakítja a dér, rakja halotti nyoszolyába.
Az elmúlás útján lépkedek.
Csendes utamon csak emlékek kísérnek, mint egy álom,
a múlt mögöttem kullog, néha utolér, szól, ne feledjem,
ő mindig kísért, hiába minden, a múlt emléke kitörölhetetlen.
Mosolygok rajta, hisz hozzám tartozik, mint a jelen,
fogják kezem, mint rabnak a börtönőr, fogolyként kísérnek.
Őszi sétámon hát velük megyek.
Vállamon ólomsúlyként a múlt, a görnyesztő jelen,
feldolgozatlan emlékek, mik mögöttem sötét szobában bénultan
hevernek. Ideje lenne visszafordulni végre, ha fáj is mit
hátrahagytam, elfogadni, megbékélni velük, ne kísértsenek
örökké álmaimban. A létezés küszöbén állva, réseken
jön a fény, a jövő int felém barátsággal, lépjek beljebb,
már itt az idő!
De én most is csak félek.
Mi lesz velem, ha csak ez a sorsom, hogy örökké fáj a
múlt, ha paraziták élik fel lelkem, fojtanak, mint lián
a fát. Mit ér az élet szolga léttel?
A lehetőség ajtaja tárul, felfénylik a jövő, hívogat egy
sejtelmes otthon, ablaka tárva, átjárja fényét a tiszta
levegő. Ígéri jobb lesz, higgyek újra, a múlt már kívül marad,
sietni kell, fogy az idő, még ezernyi dolog végezetlen.

A múlt és a jelen árnyékában állok, lábamnál örvénylő patak,
miben megfürdött egy emberöltő átka,és fulladt a tudat a naivitásba. 

Már megvilágosult a lélek bennem, mégis hiába minden,

 a félelem görcsében csak állok, ki lépni belőle még nem tudok.

Katerina Forest: Közöny

Népnevelés, agymosás, népbutítás, néppusztítás.
Röhögőgörcs, belső munka, pénzmosás. Más.
Te meg tűröd birkamódra, félsz kinyitni a szád,
lehet a szó olyan hangos, meghallja a félvilág.
Fák alatt mész, hogy az árnyék ne mutassa léptedet,
még valaki észreveszi, ott vagy és még létezel.

Jimi Hendrix: Az életnek pozitívnak kell lennie.

Az életnek pozitívnak kell lennie. Ha neked jelent valamit az élet, akkor a boldogság magától jön. Mindenkinek kell adnia valamit. A testünk, összehasonlítva a lélekkel, olyan lényegtelen, mint egy hal a tengerben. Azt hiszem, az ember addig fog élni, amíg ki nem űzi a rosszat és a gyűlöletet a lelkéből

KATONANÓTA 1920

Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam, amikor a harcot könnyezve feladtam. Katonagúnyámat az osztrák le tépte, amért a két karom a határát védte, úgy fizetett érte.
Katonagúnyámat az osztrák le tépte, amért a két karom a határát védte, úgy fizetett érte.

Zokogástól hangos Duna-Tisza partja, kacagó ellenség osztozkodik raja.
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva

Országjáró szellő könnyeink felissza, de senki se hozza a kedvünket vissza.
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!

Délibáb sem játszik, furulya se szólal, tele van az ország bitang árulóval.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.

Lesz még nekem puskám, szurony is lesz rajta, újra felhangzik még, rajta Magyar, rajta!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!

(katonanóta 1920)

Petőfi Sándor.Bizony mondom, hogy győz most a magyar

Bizony mondom, hogy győz most a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt akar!
Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!

S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!

Marosvásárhely, 1849. március 6-7.

Katerina Forest: Cannabis

Az éjszaka lüktető zaja, a zenétől hangos orgiák,
a kézmozdulat a lobbanó lángra, söpri a hamuját,
szórja parazsát a bódító cannabisnak. Még vasláncon
tartod a mámor megvadult ördögét, de gyengül az edzett
acél, pattogva foszlik az érc, véredben pezsgőn fut a jel,
kéjesen átölel, mindent akarsz, mindenekfelett.
A hajnal ébred a völgyben, csendfátyolt borít,
benned sírnak a hangok, elhagyják tested
a gondolatok, üres burokba zárva vergődik lelked
mint szárnyatlan madár, majd repülésbe kezd,
magasra vágyik, fel a felhők fölé, hol dicsfényben
úszik a jövő, de a vágy sikoltva zuhan a végtelen
mélybe, idegek csomóján könnyek zuhatagja,
tisztuló tudatod mondja : Nem ezt akartam…..

Katerina Forest: Érezted e már

Érezted e már

   

Érezted e már a végtelen magányt,

mikor egyedül ültél a csillagos ég alatt?

Védtelen voltál és kétségbeesett,

porszem, ami a semmiből lett.

Az időtlenség, mint hullámzó óceán,

benne  felolvadt léted, foszlik

mint rongy kacat, tépik

nyikorgó fogaskerekei a sorsnak.

Mégse lázadsz ellene.

Megalkudtál?

Egy nap magához hív a végtelen,

alaktalan testével átölel, kérlel

légy a mátkája, menj vele,

és vezet, átrepít több évezreden.

 Míg félénken lépdelsz az égi aszfalton,

mesél. A volt világról és a lesz világról.

Míg hallgatod látod miről beszél.

Már nem vagy védtelen, árva sem,

Hatalmasra nőtt karjaiddal átöleled

becézed, szeretgeted az életet.

Körülötted égi zene kísért, csillagok

pihennek válladon, bolygók fényzöldjei

zarándokolnak mint karaván veled,

a végtelen ösvényen, mi öröklétre vezet.

Csakhogy túlzásba sodró álmaidból,

felébreszt a perc, mi pattog fejedben

egy dalt szüntelen, ember vagy, nem

vagy halhatatlan, nem vágyhatsz

többre, mint amennyit érsz,

egy villanás vagy az élet egén.

Érezted e már a végtelen megnyugvást,

miben mosolyogva sétálhatsz tovább?

A szeretet szívedben simogatja a tudást,

mit mátkád mesélt el, hogy tied minden

a csillagok, a fény, az égizene, hogy magadhoz

ölelheted önmagadban a világegyetemet.

Mert tied minden, a volt világ, a lesz világ.

Már felnőttél hozzá, élni tudsz vele.

Katerina Forest: KIHALÁS

A madár kémlelte 

a ködös őszi eget.

Szárnyát szétnyitotta

suhogtatta

próbálgatta erejét.

Ősi ösztön súgta,

menni kell, itt az idő.

Aztán neki rugaszkodott,

fel, egyre magasabbra

felhők fölé szállt

szelek szárnyán

Mindegy mi volt

vihar, sebes eső

zúzmarás köd

mint egy robotrepülő

szállt, nem volt akadály.

Ezernyi kilométer után

végre ott a pihenő,

mikor leszállt és elérte célját

 kétségbeesett

Ősi ösztön hozta

de világát nem találta,

kereste a régi költőhelyét,

az otthagyott vidéket

a virágzó rétet.

De a táj kiéget

a virágok helyén bombatölcsérek.

Gyenge lábán alig állva

a madár csak siratta

gyönyörű szép otthonát

tollát borzolva várta halálát.

Katerina Forest: Vak vezet világtalant

Egy fénysugár ma végigkísért,
kezem ölén ringott szüntelen.
Nyitotta lelkem belsejét, ölelte
szívem, és minden melegét
nekem adta, visszaadta nekem
az elveszett önmagam szeretetét.

Egy kis fény a nagy sötétségben
kóborló lelkemnek utat mutatott.

Segített, hogy átlépjem az árkot,
ne essek földre szüntelen,
ne legyen több seb, ne vérezzen
hitem, hívogatott, ígérte kivezet
ebből, a vak vezet világtalant
világból…a fény, a szeretet.


/id Pieter Bruegel festmény /

A csend is más

A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.
Csitáry-Hock Tamás

Katerina Forest :Egyszer véget ér

Egyszer véget ér az álom,

jól tudom.

De addig hiszek és álmodom.

Egyszer véget ér az út,

amin megyek.

De míg látom a fényeket,

nem pihenek.

Egyszer magam maradok,

mert angyallá változol,

Elmerülsz az ég kékjében.

Egyszer véget ér az álom,

felébredek.

Síró hajnalon kereslek,

hol vagy kedvesem?

Katerina Forest: TESTBESZÉD

Kérdezlek, de nem válaszolsz.
Nézel rám, és elhajolsz.
Testbeszéd.
Szavak nélkül üzentél,
hogy kettétört valami benned.
Nem érintesz, és nem ölelsz.
A távolság egyre nő közted és köztem.
Keresem,
az okot, a hibát, hogy hol tévedtem,
mit nem vettem észre,
mikor tévesztettem, mikor nem követtem
a józan logikát. Legyintesz.
- Mit keresel?- Ne keress logikát!
Az érzelmek tengerén törött hajó a józan gondolkodás.

Katerina Forest: HA ITT AZ IDŐ

Ha itt az idő és szól fentről egy angyal,

- Készülj, már az óra lassan lejár!

Megkérem én az angyalom, ne siessen

oly nagyon, mert sok munka vár még rám.

 Földi emlékeim, itt nem hagyhatom.

Készülődök és pakolgatok mindent,

mi  szebbé tette földi életem.

Gyűjtök a patakból gyöngyös csobogást,

Szél hátáról zizegő levelet, virág szirmát,

 illat kavalkádból pihe párnát.

Felkeresem a régi szép helyeket.

Elteszem a fényképeket, leveleket,

a laptopom, a szemüvegem, hogy lássam

ott fen a halhatatlan világban

mi történik életem nyomában.

Viszem a tollat és a naplóm, a székem az

asztalom, a kedvenc bögrém, a reggelt,

a kávém illatát, az éjszakát a kedvest.

Ha szólít az angyal, akkor sietnem kell,

hogy még egyszer átöleljelek,

kérjelek,  bocsáss meg nekem,

hogy elmegyek. Nekem könnyű lesz már,

de  te sírón magadra maradtál.

Vigasztalón súgom, szárítom a könnyed,

Emlékeim rólad mind –mind elviszem,

Ne sírj hát kérlek, értem kedvesem.

Katerina Forest: Szentivánéji álmodozók

Szorítlak, ne félj nem vagy egyedül,

az éjszaka körbeölel, velünk együtt

szuszog, dünnyög a hideg mozaik

kövön a széthullott életünk.

Az álom elvisz oda ahová vágysz

terített asztal mellé ültet,

testedre terít hófehér ruhát.

Majd meglátod mennyei lesz

minden, lépj bátran kedvesem

sose félj, itt vagyok veled.

Fésülöm selymes hajad, virágot

tűzök közé... forogj, táncolj!

Ez az éj a miénk, messzi még az ébredés.

A függöny felgördül, s te meghajolsz

csillogó szemedből gyöngyöt könnyezel,

nézel engem fentről, hívsz a fénybe,

de én nem megyek...fáradt vagyok.

Lábamon ólomsúlyok, visszahúznak,

nem nézek rád, de már érzem

e világ bűzét, az eső hideg cseppjei

nyitják szemem, de még  átkarollak, melegítelek.

Még álmodj, álmodj tovább, kérlek!

Ez az éj a miénk, ne fájjon az ébredés.

Magyarországi szegénység DÍJNYERTES FOTÓ ALAPJÁN:

 Bárdos Tamás: Szentivánéji álmok