Translate

2018. február 3., szombat

Katerina Forest: Valami furcsa ősz



Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.
2015. szeptember 27.

2018. február 1., csütörtök

Katerina Forest: Megalkuvás




A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.
A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolózva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.
Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?
Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.

Katerina Forest: Képzelgés




A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.
A felhőkből víz buggyan elő, sisteregve száguld lefelé,
fűre, fára, patak medrében elterül, a nap tüzében párává
szelídül – Hazugság,zúgja az erdő, hogy nincs fent és lent,
csak lebegés, gyökereink a földben örökre bent rekedtek,
mégis az ágaink a felhőig érnek, fényben fürödnek.
A hegy lábánál zúgó patakmeder, erős sodrással tör a
széles folyam felé, a tengerhez igyekszik, nászra készül,
egyesül vele, majd a medrében elvegyül. Suttog és csobban:
– Nem értelek, nincs tér és nincs idő, nincs lent és fent,
nem fékez semmisem, hogy útra kelj, csak illúzió a kötelék
mi rabságban tart, és nem engedi szabadon az igaz képzelgést.


2018. január 27., szombat

Katerina Forest: Jobb, ha csak tolod a biciklit öregem !


Ki van az agyam ettől a téltől, a hidegtől lefagy bennem minden gondolat. Kisétálok a ház elé összeszedni pár egység D vitamint. Nézelődök a kiskapunál. Szólni kéne a túloldali szomszédomnak, hogy illene a kutyáit visszafogni, egész éjjel vonyítottak megint, pedig nem volt telihold. Ki tudja, lehet asszociálták az utcai világítást. Könnyen besétáltak a csapdába, csak egy lámpa ég a környéken.– No, nézzük csak, ki tépi magát annyira? Ki lenne más, jön az öreg a másik utcáról! Négyszögbe tapossa a negyvennyolcas gumicsizmáival a bicikli pedálját. Elhalad előttem, csak az egyik kezével int, nem néz fel. – Hogy ismert fel? Teljes testsúlyával ráhajol a kormányra, a szemgolyói kigurultak az útra, mint a biliárdgolyók végig futják a terepet. Meg kéne neki mondani finoman, hogy ősszel aszfaltoztak, nincs ott az a temérdek kátyú. Ne törje magát. De minek? Nekem se mond senki semmit. Vizslassa a gödröket nyugodtan, mint egy vadászgörény. A nyuggerek világába belefér minden, a demencia is. A párom ma is otthagyta a zöldségesnél a szódásüvegeket. Örülök, hogy felejt, nem politizál azóta… annyit. Már nem példaképe a nemzet gázszerelője sem, azt mondja, nem jófelé ment a gyerek, de majd rájön a végén, hogy nem viszi a sírba, amit kihúzott a zsebünkből. Néha emlegeti Rákosit: – Csak az kéne ide, rend lenne.
Jön az öreg visszafelé. Valahogy lelassult a mozgása. Már trapézba tapos. Bizonyára egy pálinkával többet adott az özvegyasszony neki.– Csak el ne essen!– aggódok érte – Hol van még április nyolcadika?

2018. január 14., vasárnap

A csend is más



A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.


Csitáry-Hock Tamás

Katerina Forest: Eldobott lelkek


Kezem a válladon, ölellek,
ígérem, hogy mindig megvédelek.
Önmagam sem értem, hogy miért tettem
szent esküvést, hogy az életed része leszek.
Talán fentről az Isten szólt hozzám: – Indulj!
Számodra ott a kijelölt út! Sziklákon fogsz járni,
omladozó hegyoldalon, üvegszilánkokon.
De erős lesz a hited, nem érzed a fájdalmat,
mikor az úton végig haladsz.
Kijelöltem az életed, eldobott lelkek
gyűjtője leszel!

2018. január 1., hétfő

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!: Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén, fekete varjak károgását szórja a szél. Harang kondul, halottnak zenél, érces ritmusa be...

2017. december 31., vasárnap

Ha az


"Ha az örömöd attól függ, hogy valaki mit tesz, illetve mit nem tesz, akkor csapdába estél. Mert azt nem tudod irányítani, hogy mások mit gondoljanak vagy tegyenek! De ha felfedezed, hogy az örömöd senki mástól nem függ, csak magadtól, akkor felfedezed a legnagyobb szabadságot, ami lehetséges, és ami még legvadabb álmaidat is felülmúlja. A boldogságod attól függ, hogy TE minek tulajdonítasz jelentőséget!"

Mire vigyázz a következő évben. 1. tanács


1. Ne tölts időt a nem megfelelő emberekkel ! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik kiszívják belőlünk a boldogságot. Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, az helyet csinál neked benne. Nem kell megküzdened a helyért. Sohase erőltesd rá magad olyasvalakire, aki nem ismeri el az értékeidet. És ne feledd, az igazi barát nem az, aki akkor áll melletted, amikor a legjobb formádat hozod, hanem az, aki kiáll melletted, amikor a legrosszabb passzban vagy.

Katerina Forest: Gender Jézus!


Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!

2017.Karácsony



2017. december 23., szombat

Katerina Forest: Hideg Karácsony



Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt,  ki sír az éjszakában,
a hósapkás  kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél,
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a  hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél, a Karácsonyról,
a csodás szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön tálapó,
szeretet zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,


a házhoz érve prüszkölve megáll.
 Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
 Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó  gyertyafény.


2017. december 22., péntek

Katerina Forest: Az öngyilkos Karácsonya




Egész nap várt, egy telefonhívást
postást,várt egy érzést, üzenetet.
A csend körülölelte, szinte fojtogatta.
Felöltözött, elindult tétován valahova.
Csak ment az utcán, bambán botladozva.
Néha meglökték- Vak vagy, nem látsz?
- Talán vak vagyok igaz, és süket is vagyok,
ezért fényt és hangot koldulok- válaszolt.
Mikor hazaért, rádiót hallgatott,
miből gyönyörű hangon áramlott lelkébe
a zene. Leült és gondolkodott.
Menyből az angyal eljött hozzátok
pásztorok, pásztorok...
A dal körbejárta, körbefonta.
Rájött, hogy mi hiányzott egész nap.
A dal bezárta egy hatalmas depresszióba.
Megterített. Asztalán mindent elrendezett,
szalvéta, pohár, evőeszközök.
Poharába vizet öntött,
koccintott a halállal.
A rádióból a dal körülölelte, bezárta.
A nadrágszíjat a vascsőre feldobta.
- Mennyből az angyal...

2017. december 21., csütörtök

Katerina Forest:Karácsony


Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt, ki sír az éjszakában,
a hósapkás kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó-paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél a karácsonyról,
a csodás, szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön télapó,
szeretet-zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,

a házhoz érve prüszkölve megáll.
Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó gyertyafény...

Katerina Forest: KARÁCSONY GAZDASÁGI VÁLSÁGBAN



Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.

Katerina Forest: Kivágott fenyőfa


Nőni akart az égig,
felhők pereméig.
Fürdött volna fényben,
esőben és hóban.
Gallyait páholyként

madárnak kínálta,
takarta, óvta kincsét,
madár puha fészkét.
Pók hálóját ringatta
 a szélben, ügyesen

bogarakra dobta.
Susogott, mesélt,
zúgott, ha fázott,
üde leheletét fújta
szerteszét,  világba.

Egy reggel gépek
zajára ébredt.
Törzsében  penge
hasítva mélyedt,
fájdalomtól remegve

fuldokolva dőlt el.
Gyantázó könnyein
nézett fel az égig,
ahová vágyott,
egyre távolodott.

Kivágott fenyőfa
egy éjszakára,
hamis díszekkel
felcicomázva,

haldoklik egy
városi szobában.



2017. december 16., szombat

Katerina Forest: Magány



Hideg téli estén, míg kinn süvít a szél,
kis szobájában kuporog csendben.
Üres tekintete a messzeségbe néz,
míg az öreg kályhában pattogó szikrák
terítik köréje a tűzliliomok csokrát.

Már elfogytak a szavak, csak önmagában
beszél, s már hallani véli az égi zenét,
de mindig vissza-visszatér. Még vár.

Lehunyt szemhéja alatt futó homok,
miben az élete hintaszéken zokog, s ő
marékra fogja a föld porát, és szórja
magára a magány fájdalmát. Még vár!

Egy kézre, mi simítja öreg arcát, elűzi tőle
minden keservét, bánatát. Egy sejtelmes
fény átöleli, érzi, hogy nyújtani kéne karját,
 hogy elérje a kedves  ruháját. De a test már
 nem, csak a lélek mozdul. És még vár...

Kinn csikorgó kerekek zaja, hangos ováció.
A lélek szól hozzá - Nézdd! 
Eljöttek...  már ne várj!


2017. december 14., csütörtök

Katerina Forest: Csillámhó


Csillámhó hullik, mindenhová bújik,
testem hideg leheletétől fázik.
Fagyott ágon kismadár,
lába alól hó szitál.

Tollát borzolva, szemét lehunyja,
éhezik, fázik. Kicsi szíve dobban,
egyre lassabban.
Félve rebben az ágon. Suttogok,
csak én vagyok.

Tenyeremben árpa, rozs,
etetőbe szórom. Egyél kismadár,
rád a tavasz vár. Ha itt lesz végre
a meleg, veled kelek, veled fekszem,
gyönyörű éneked
nélkül a világ nem kerek.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul,
a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám,
talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

2017. december 13., szerda

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról


Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan
pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,
ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban
s abban,
megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
(1950)

2017. december 6., szerda

Katerina Forest: MEGINT ÚJ ÉV !


Kinn a kutyám szíve vadul kalapál,
utcán robbannak a  petárdák.
Nem baj Balu, vége lesz az éjnek,
a részegek nyugovóra térnek.

Egy nagy felhajtás ez a búcsúztató,
fogadalmak csokra folyóba való.
Mindenki ígér és esküszik,
hogy jövőre jobb emberré válik.

Ígérem, én is, hogy jobb leszek,
minden figyelmem a családnak
szentelem,  kerülöm a stresszt,
egészségesen élek, na ígérem.

De jön az éjfél, vele az újév,
átgördült kerék egy nyomba tér,
semmi nem változik, csak a ráncok,
arcomon a könnyes árkok.


Katerina Forest: Ej Mikulás


Ej Mikulás, Mikulás
mondjad már mire vársz?
Fésüld ki a szakállad,
fényesítsd ki a csizmádat.

Hosszú út áll előtted,
kis unokám vár téged.
El ne felejtsd a csengőszót,
meg a Mikulás jelszót!

Az se baj, ha elviszed
megmutatod az útleveled.
Mert az én unokám okos ám,
neki nem jó minden
jött-ment Mikulás.

Ha már így megalkudtunk,
itt van minden ami kell.
Vigyed, itt a lista:
Egy dobozban szeretet,

a másikban vegyesen
Játék, cukor,meg
egy kis vágyódás,
mikor láthatom az unokám?
Mikulás, Mikulás,

én is várok ám
egy kis csomagot,
ezüst papírban.
El ne cseréld,
az unokám szeretetét!


2017. november 23., csütörtök

Katerina Forest: Szellemvilág



Lassan gyújtod a mécsest,
óvatosan, féltve, tenyered
takarásában a láng imbolyog,
fénye gyenge. A temetőre
esti szürkület dobja fátylát,
körülötted életre kel a
szellemvilág.

Emberek halk moraja,
csendes imák. Te mégis
egyedül állsz. Lassan
ezernyi láng dacol a széllel,
mint sok-sok szentjánosbogár
.
Akkor az estben félelem
lopódzik, hangos szívdobogás,
nem vagy egyedül.
Érzed, veled van az ki előtt
állsz,a sírból kiszállt.

Kezed simogatja, homlokod
csókolja. Sejtelmesen suttog.
Megnyugszol. Lassul a pulzusod,
szemed becsukod. Beszélsz hozzá.

Lábad körül porfelhő, száraz
falevéllel keringő lágy szellő.
Szellemvilág, itt vagyok,
eljöttem hozzád, hallgatlak,
szólj hozzám!
Hang nélkül érkezik meg
a várt üzenet:
Itt vagyok, vigyázok rád...

Katerina Forest: ÉHSÉGMENET /2012/


"Ugyan útra kelnek e 2017 telén a szegények Magyarországon?"

Kósza gondolatok rémisztik álmomat,
ébredésem fájó öntudat, mert nem
vagyok veletek a havas utakon.
Lehajtott fejjel mentek az úton, s megaláz
benneteket a kinyúlt kéz - Győzelem!
Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér?
Éhségmenet!
Ne várj Csodát! Azt már dögkeselyük
emésztik a korhadó fák ölén, sűrű
bozótban vergődik karmai alatt.
Te csak menj tovább! Hívjad
magad mögé az elesettet, a beteget,
hívjad az öngyilkost, ki még él,
de lélek koporsóban már vergődik
teste, nemsoká Istenhez beszél.
Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved
millió ember, ki szegény, esti lámpafény
jussa és darab kenyér. Hívjad az embert
magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,
amiben ott van a vörös vonal, hirdeti
a halál logaritmusát. Ha majd az utca
telve, mögötted kígyózik a nép, állj
meg egy pillanatra, hisz egy ország állt
mögéd! Aki lemaradt, az sose érti meg,
ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.
Erős két karod emeld fel az égig,
kulcsolj kezet, erős lánccá edzed!
Indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,
dobálj ki mindent, mi utadba állhat.
Pufogó frázisok ne lökjenek félre,
szirének dala ne vigyen kísértésbe!
Már látod az utad, a célod, hova tartasz,
felejtsd el a régi világodat, ássad
sírját, hulljon verítéked. Ne sirasd,
csak vágd bele a kőkeresztet! Nyiss egy
új lapot életed könyvében, írd az elejére:
Ez a mai nap a Kezdet!
2012.Magyarország

2017. november 3., péntek

Katerina Forest: Istenem, Ő a Te fiad !



Kapualján jár a hideg tél,
hósapkáján csillogó a dér,
háztetőkre omlik fagyott
takaró, falakon belül van
a halállal alvó.
Istenem, Ő a Te fiad!
Elfelejted lassan a földi halandót,
kit teremtettél, hogy legyen hódolód?
Zengjen ajkáról az ige, csak te benned
bízzon, mert csak így marad hite.
Istenem, Ő a Te fiad!
Hisz most is rendületlenül benned,
hideg szobájában, éhezve és fázva,
hogy eljössz hozzá, felemeled
tenyeredből eteted.
Istenem, Ő a Te fiad!
Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,
kezét kulcsolva könyörög néked.
Ismerd meg Istenem, Ő a Te fiad

2017. november 1., szerda

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el!


Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.
Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.

2017. október 29., vasárnap

Katerina Forest: Katerina Forest: Maradj még

Katerina Forest: Katerina Forest: Maradj még: A mennyezet repedéseibe bújik a lét, aláhullok, nem érzem a mélységét, csak a hideg leheletét, hív az enyészet. Haldoklom. Ne félj tőlem,...

2017. október 26., csütörtök

Katerina Forest: Gyarlóságaink



Mint a katonák a forró sivatagban,
menetelünk az életért, egy korty vízért.
Lábunk reszketve lép az ismeretlen földre.
A félelem sikolya a jövendölés,
hogy eljött az utolsó nap
mit megirt az Isteni Prófécia.


Még hinni akarsz az álmaidban,
de visszahúz az idő, végtelenbe
mártott tollal vércsíkot húz rajtad,
hogy ébredj végre érezd és féltsed
hangyányi porszem életed!
Az univerzum zenéje átölel,
fényévekre repít, s te egy perc
alatt megérted a tiltott lényeget.
Követelsz, lázadsz, mint egy
kisgyerek, visszakéred az életed.
Rabszolga lettél, rongyos bábu
kinek szava semmit ér,
de érezni akarod, hogy nem hiába éltél
e földön, mivel mint üveggolyóval a
gyermek, játszik most az agymosott
mutáns , ki dönt életről halálról.
Még nem késő hadrendbe állni
az egész földön kart karba fonni
gyengülő lábakba erőt adni.
Követeljetek, vizet, levegőt, földet,
mert a Prófécia beteljesedett.

2017. október 24., kedd

Katerina Forest: Tarkólövés


Még sírhatsz, még hullhat a könnyed
temetheted gyermeked, még nincs vége,
még most következik, amibe beleremeg
ez a törékeny világ, otthonod, hazád.
Még sírhatsz, még érezheted illatát
az esőnek, mi oly gyorsan mosta át
a vérrel telt utcaköveket, amin állsz
bambán és nem értesz semmit, nem
érted mi a bűnöd, miért ver Isten?
Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,
míg térdepelsz a mocsok közepén,
feletted már dögkeselyűk kerengnek,
várják a húst, s te a tarkólövést.
Már vége, már elfogyott minden
könnyed, zörgő csontjaid mellett
foszladozó hullahegyek, elfelejtett
mementó leszel az új világ reggelén,
mire lassan kúszik a vadrepkény.

2017. október 21., szombat

Katerina Forest: mondd mit érsz



Nyomorult ember, mondd, mit érsz,
ha sötét utcán jársz magadban,
hogy rongyos ruhádat ne lássa
az elitek büszke tábora.
Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.
Már négymillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélete, ami őt
céltalan senkivé tette.
Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.
Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már négymillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.
Hol vagy István Király?
Térj vissza sírodból,
Nézd, mi lett hazádból!
Magyarország, te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák. Álom vagy talán?
Tanítsd meg végre fiad,
hogy, az aki nem becsül,
érdemtelen magyar.
Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.
A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.

2017. október 19., csütörtök

Katerina Forest: Mondd, mit jelent



Esős reggelre ébredt a város
a szél végigzúgott a kapualjakon.
Megpihent néha a ház falának dőlve,
majd felsuhant és bezörgetett az ablakon.
Álmosan ébredtél, csak néztél engem
majd tétován rám kérdeztél
– Mondd, mit jelent neked, ha azt mondod, szeretlek.
– Nem tudom– néztem rád meglepődve –
ne kérdezz olyat, mire nincs felelet.
A szó, hogy szeretlek, csak betű, hang,
üres frázis, nem jelent semmit, értéktelen.
Nézdd, kinn az esőt, hideg és fázós tőle a reggel.
Itt belül már féltelek, már rád adtam kabátot, sálat,
meg ne fázz, kedvesem.
Ha elmész és távol vagy tőlem, behunyom szemem
megpróbállak érzékelni téged, mert ott vagy bennem
megbújsz a sejtjeimben.
Ha a távolság köztünk nagyra nő, a lelkem sikolt utánad,
feljajdul s kifut belőlem minden érzelem,
mint szakadt hegedűhúrról az utolsó dallam.
Ha visszajössz hozzám, kiragyog a világ, szirmát
bontja ezernyi rózsa, táncolni szeretnék, repülni
mint habkönnyű gerle,lebegni szelek szárnyán,
majd szédülve zuhannék erős karjaidba.