Távolságtartás

 

Közel egy éve a Montmartre közepén, Villa Léandre macskaköves kis utcájában vásárolt Siraki Gábor egy szép kis házat. Egy ilyen házra vágyott mindig mióta Párizsban dolgozott. A ház angolszász stílusban épült, de nemcsak a ház, maga az utca is nagyon megtetszett neki, az odatévedt turisták is szívesen sétáltak a színes házakat övező üdezöld utcákon. A házak előtti virágos előkertek őt is megnyugtatták, kellemes érzést keltettek benne, mikor fáradtan hazaért a munkából.

Úgy tudta régebben munkások laktak a házakban. Mára már megváltozott a lakók összetétele, inkább pihenésre vágyók költöztek a csendes környezetbe. A ház bordó falán teljesen a felsőszintig felkúszott a selymes virágú trombita folyondár. Az alsó szinten az utcára a garázs széles tölgyfaajtaja nyílott, mellette egy panorámás nagy ablak mögött a társalgó és egyben az ebédlőnek helyt adó tágas teremből lehetett gyönyörködni az utca színes világára. Az alsó szinten rendezkedett be, itt volt a dolgozószobája és hálószobája. Fent az emeleten három szobából kettőt a fia és a nevelőnő használt. Mikor beköltözött teljesen átépítette a belsőteret. Mindenben függetlenítette magát, az emeleten és lent is kialakíttatta a vizesblokkot, a dolgozószobából ajtót nyittatott a garázsba. Bármilyen időpontban érkezett vagy ment, nem zavarta a pihenőket. Nem gondolta, hogy ezzel okozta a legnagyobb kárt a fiával való kapcsolatában. Pedig, ha másnak nem, neki rá kellett volna jönnie, hogy a legrosszabb elgondolást követte el, mikor kizárta teljesen az intim környezetéből. Ezzel a lépésével az addig is rossz lelkiállapotban lévő fiú és közte egyre mélyült az érzelmi távolság.

Késő este ért haza. A ház csendes volt, mint midig. Általában nem ment fel ilyen későn az emeletre, most mégis meggondolta magát. Halkan benyitott a fia szobájába. Levente mélyen aludt. A szája kicsit nyitva volt, ahogy halkan szuszogott. Az asztala tele volt a félbehagyott rajzaival, leült az asztalhoz és az olvasólámpa fényénél nézegette a rajzokat. Az egyiket különösnek találta. Általában az anyját próbálta lerajzolni, lefesteni a fia, néha angyalnak ábrázolva, vagy rengeteg virágot és szíveket festve köré. Ez a rajz más volt. Női alakot ábrázolt, de nem szőkén, mint az anyja volt, nem is kék szeműen. Kicsit örült is, hogy Levente nem az emlékeit hívta újra elő. Sóhajtva felállt és odalépett az ágyhoz. Megigazította a takarót, Levente mosolygott álmában.

Leült a fia íróasztala mellé, fejét a az asztalon nyugvó karjaira hajtotta. Az elhunyt felesége fájó emléke összeszorította a mellkasát, képtelen volt az örökös önvádtól szabadulni, ami lassú méregként oldott fel benne mindent ami az élethez kötötte. Csak Levente miatt próbált tovább élni, a fia miatt még képes volt hegyeket mozgatni. Igazából ő miatta merült el a traumák okozta idegrendszeri sérülések kutatásában. A fia súlyosan megsérült az autóbalesetben, közben végig nézte az összeroncsolt anyja haláltusáját, ami miatt poszttraumás pszichózis alakult ki nála. Ez százszor rosszabb, mint a retrográd amnézia. Emlékszik. Minden percben képes a memóriája előhívni azokat a borzalmakat, amiket átélt. Elég hozzá egy fékező autó zaja, egy illat, egy mozdulat, bármi. Olyankor elsápad és remeg, iszonyat ül ki a tágra nyílt szemeiben. De nem bújik hozzá védelemért, magában éli át újra és újra rátörő félelmet. Egy kivédhetetlen flashback állapotban van, ami sehogyan sem akar változni. Levente álmában sokszor sikoltozik mikor rátörnek az emlékek, minden este félelemmel fekszik le, égnie kell a szobájában a lámpának reggelig. Ami a legrosszabb, a baleset óta nem kommunikál senkivel, egy bizonyos szintig még vele sem. Minden lehetséges módszert kipróbált már, de nem hozott semmi eredményt. Levente bezárkózott egy belső világba, börtönbe zárta a lelkét. Mégis a fia tartotta benne a lelket. Néha elképzelte, ha nem lenne vele, semmi nem tartaná a felszínen. Teljesen alámerült volna a depresszióban. Képtelen volt feldolgozni a felesége halálát, reménytelenül vágyott utána. Jól gondolta a családja és a barátai, hogy el kell messzire költöznie. Ne találkozzon napról napra a fájó emlékekkel. Az utcákkal, ahol sétáltak, a virágárussal, ahol vette Hédinek a virágokat, a közös lakásukkal, ahol mindenütt ott van az illata a kacagása. Bevésődtek a falakba, mint a gránit. A fiát nagyon szerette mégis néha úgy érezte talán könnyebb lenne felejtenie a múltat nélküle. Ha ránézett Hédit látta benne. Orvos volt. Tudta, hogy beteges agyrém, ami megnyomorította a lelkét. Küzdött ellene. A tudást mégis sokszor felülírta a mellkasára nehezedő nyomás, az egyedüllét, a szeretet hiánya. De csak egy valaki szeretetére vágyott, Hédi szeretetére.

Míg ment lefelé az emeletről önkénytelenül Elizára gondolt. Maga elé idézte a betege arcvonásait. A nőnek is barna a haja és barna a szeme. Mintha a fia őróla festette volna azt a képet, ami ott hevert az asztalán. Már az első találkozásuknál megállapította, hogy Helénának elnevezett betege csinos és szép nő, bizonyára nagyon művelt is. Elképzelte, hogy mennyien kereshetik mióta nem adott életjelt magáról. Elkötelezte magát. Nem gondolta át rendesen. Nem volt soha jellemző rá, hogy olyan ígéretet tegyen, amiben nincs meggyőződve, hogy teljesíteni is tudja. Furcsán érezte magát a hölgy közelében. Mintha belenézett volna egyszer már ezekbe a barna szemekbe. Bizonytalanná vált a kétségbeesett ragaszkodása miatt is, miért pont őt kérte meg, miért nem az osztályos orvost, aki mellette van mindennap. Keserűen elmosolyogta magát. Lezuhanyozott, lefekvés előtt átnézte az e-mailjeit. Megkapta az utolsót is, ami hiányzott a korzikai nyaraláshoz. Az apartman tulajdonosa visszaigazolta a foglalásra küldött pénz érkezését, kedvesen búcsúzva: „Szeretettel várjuk a családot". Nem értette félre a kedves szavakat, hisz három főre foglalta le három hétre az apartmant, két felnőtt egy gyermek részére. Normális családmodell...lehetne. De ez nem az, ez nem normális. Levente mellett ugyanis a nevelőnő készült lázasan a nyaralásra.

Reggel Kata korán kint volt a társalgóban, nyugtalanul várta a professzort. Mikor meglátta azonnal odasietett hozzá.

– Önnel akarok beszélni Professzor Úr. Nagyon sajnálom, de nem tudok elutazni magukkal. Haza kell mennem Magyarországra. A bátyám súlyos beteg lett, vele szeretnék lenni az utolsó napjaiban.

A nevelőnőn látszott, hogy nagyon megviselte a rossz hír, amit kapott a családjától. Széles, mongolos arcában ülő apró szemeiben könnyek gyűltek össze míg beszélt.

–Tudom, hogy milyen nagy gondot okozok önnek, olyan jó hozzám minden téren és most cserbenhagyom... nem tudja kipihenni magát miattam.

– Megértem és nagyon sajnálom Kata. Engem ne féltsen, különben is Levente már kilencéves nagyfiú. Akkor maga Magyarországon, mi meg Korzikán. Bocsásson meg, sietek, késésben vagyok!

Legyen a neve Helena

 

Az orvos pár nap múlva meglátogatta.

- Üdvözlöm! A Nevem dr. Siraki Gábor. Egyszer már találkoztunk, hogy érzi magát hölgyem?

Eliza hosszan szemlélte a férfit, akinek akkor is hanyagul a vállára volt dobva a fehér köpenye. Úgy nézett ki mint aki siet valahová, csak kötelességből bekukkantott hozzá. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben, mint a vakok egy ismeretlen tárgyat a kezükkel, részletekben tapogatta le a szemével a férfi mélyen ülő kék szemeit, az amerikai szakálltól kissé elhanyagoltnak tűnő arcát. A szemei, mint két fagyott esőcsepp, már az első találkozáskor megérintették a lelkét. A tudatalattija azt súgta, hogy ismeri valahonnan az orvost.

A professzor leült mellé és türelmesen várta a választ.

Megpróbált felé fordulni, de a mozdulattól fájdalom hasított végig a fején, alig halhatóan feljajdult magyarul.

- ...a francba...

A professzor odahajolt közvetlen az arcához.

- Mit mondott hölgyem?

- Semmi...bocsánat- válaszolt akadozva most már franciául, majd zavartan vissza kérdezett - De ha annyira kíváncsi rá, elmondhatom... kérdés, csak az, hogy hisz e majd nekem?

A professzor tisztában volt vele mit jelent a kétségbeesése. A kiürült memória miatti félelme, bizonytalansága. Mégis úgy vélte, nagyon szerencsés a beteg, hogy nem került hosszadalmas kómába az ütés miatt. Nagyon szerencsés, ezért is lehet bízni a gyors felépülésben.

- Megpróbálok hinni. Hallgatom.

-- Olyan, mintha bezártak volna... -- motyogott halkan Eliza maga elé.

-- Mégis hová? Itt nincs bezárva, bármikor felkelhet, elmetet.

-- Nem vagyok, mégis úgy érzem... mindenki elmegy, csak én nem tudok...-- Eliza beszéde egyre érthetetlenebbé vált.

-- Folytassa kérem -- kérte türelmetlenül a professzor. -- Ha megmondja hol lakik, ha felgyógyul szívesen hazaviszem.

Eliza hálása felnézett az orvosra -- Megtenné, hazavisz?

- Igen. Hol lakik?

Eliza szemében összegyűltek a könnyek, kétségbeesve megfogta az orvos kezét.

-- Hát nem érti, ez a bajom, elmehetek azt mondta az imént, de hova? Nem emlékszem... semmire!

Sírt. Csukladozva, eltorzult arccal sít, közben szorongatta az orvos kezét, mint a fuldokló a hozzádobott mentőkötelet. Csak el ne szakadjon!

A professzor nyugtatóan megsimogatta a görcsösen szorító kezet.

-- Nem kell megijednie, türelem, minden rendbe jön. Idővel feloldódik a blokk, higgyen nekem. Előbb vagy utóbb visszatér az emlékezete és csak egy rossz emlék lesz, amit most átél. Szeretném megkérni valamire. Figyel rám?

-- Igen, figyelek - nézett a szemébe könnyein keresztül Eliza.

-- Arra szeretném megkérni, hogy ne találjon ki magáról más személyiséget, még ha most nem is emlékszik arra, hogy kicsoda valójában, akkor sem. Sok esetben a betegek képesek elhitetni magukról másoknak, hogy ők önmaguk által kitalált személyek. Ért ugye, azt bizonygatják, amit kitaláltak, például arról, hogy hol dolgoztak, hol laktak addig. Agyrém, az orvosnak is, aki segíteni akar, a betegnek is. Összezavarodik mindkettő, nem tudják felmérni mi valós és mi a hamis. Várjon türelmesen, egyik percről a másik percre előjön majd a semmiből egy emlékfoszlány. Egy illat, egy kép, egy hang előidéz majd önben egy emléket... és mint egy dominósor meglökött első kockája, végig söpör és feloldja a blokkolt emlékeit. Addig is mi ketten találjunk önnek ki egy nevet. Ennyit engedélyezek... de csak ennyit.

-- Rendben van. -- Eliza megnyugodott az orvos szavaitól. Továbbra is fogta az orvos kezét, félt elengedi, mi van, ha elillan mellőle, köddé válik. Mióta a kórházban volt egymást váltották az orvosok az ágya mellett. Kedves, segítőkész volt mind. Velük ellentétben ez az orvos távolságtartó. Furcsán néha elkalandozott a tekintete, mintha nem is hozzá beszélne. Mosolytalan. Mégis úgy érezte, hogy benne megbízhat.

-- Én is kérek öntől... egy szívességet.

-- Csak bátran, legyünk túl rajta. Most az ígéretek napja van -- válaszolt komoly arccal az orvos.

-- Addig amíg nem tér vissza az emlékezetem, ígérje meg... hogy figyelni fog rám... hogy nem hagy magamra... nagyon félek... érti? Ez a bizonytalanság megőrjít... -- suttogott maga elé.--Nem tudom elmondani... milyen kegyetlen érzés... itt belül nincs semmi...üres.

-- Azt hittem valami teljesíthetetlen kéréssel áll elő... jól van, megígérem. Néha kihagyok egy - egy napot, de figyelem magát és segítek mindenben. Megígértem, rendben? Túl vagyunk a nehezén, most már koncentráljon. Szóval, hogyan is szólíthatom ezután?

-- Segítene? Nem jut eszembe egy normális név sem.

-- Még ezt is nekem kell kitalálni. Tessék dolgoztatni a memóriát odabent. Legyen mondjuk Heléna, megfelel önnek?

-- Igen. Nagyon szép név.

-- Az eredeti bizonyára szebb, de most ez is megfelel. Szóval Heléna... Zeusz és Léda lánya a görög mitológiából. Akkor kedves Heléna, holnap is találkozunk, addig is pihenjen sokat és nyugi, semmi idegeskedés. Egyelőre mindent megbeszéltünk.

A professzor sietve kiment a kórteremből. Bosszankodott a könnyelmű ígéretén, de azt is tudta, hogy milyen gyors gyógyulásra képes az agy, ha újra biztonságban érzi magát a beteg. Heléna ma kiválasztotta őt biztonságnak. Ez lépés lehet a gyors gyógyulása felé. Elmosolyogta magát, nem is olyan rossz szereposztás a hölgy részéről.

Bezáródva a jelenbe

 

Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.

A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.

A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.

Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.

A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.

Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.

Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.

Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.

Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.

Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.

- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!

Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.

Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.

- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.

Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.

-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.

Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.

A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.

--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.

-- Miért?-- suttogta Eliza.

-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?

--Mi történt?

--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.

--A professzor... segít rajtam?

--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.

Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.

Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.

-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.

A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.

- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.

Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.

- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.

Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni. 

Hív egy távoli város

 

Megjegyzés: A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet.

Eliza kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen. Két éve utazott utoljára repülőgépen, amikor a szüleivel Görögországba nyaralt. Az utóbbi idejét annyira lefoglalta az egyetem, hogy jóformán még aludni se maradt ideje.

Rosszabbra számított, amikor közölte a szüleivel, hogy egyedül akar Párizsba utazni. Az anyja fel se fogta először, miről beszél, a keze megállt félúton levegőben, olyanná vált mint egy rosszul exponált fotó. De amikor visszazökkent a valóságba, gyorsan magára vett egy kényszeres műmosolyt. Próbálta meggyőzni, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta.

- Szívesen elmegyünk veled, mi is terveztük apáddal az utazást. De miért pont Párizsba? Nem értelek. Veszélyes most az az ország is. Egy nő egyedül, bármi megtörténhet...az utcák tele vannak bevándorlókkal, koszos, élhetetlen lett Párizs. Nem jó döntés. Mit szólnál a Horvát tengerparthoz. Most a legkellemesebb az idő.

Nem akart hosszú fejtegetésbe kezdeni, nem látta értelmét, az anyját sem akarta az igazsággal megbántani. Hogyan is mondaná el, hogy ideje külön utakon járniuk. Huszonhat évig nem volt önálló akarata, mindenben az anyja döntött helyette. Ki akar lépni ebből az ördögi körből. Ideje megélnie a saját életét. Mély levegőt vett, amikor megszólalt - Végeztem az egyetemen anya, franciául perfekt beszélek, tehát ne gondolj semmi rosszra. Nemsokára dolgozok, ott sem álltok majd a hátam mögött. Remélem te is úgy gondolod, hogy itt az ideje, hogy egyedül is boldoguljak.

Az anyja durcásan magára hagyta, most az egyszer nem mert ellentmondani. Túlságosan váratlanul érte a bejelentése, vagy inkább az a határozottság, ahogy szembefordult vele.

Eljött ez a nap is, épp ideje volt.

Volt miből utaznia, a diplomaosztó ünnepség után minden rokonától pénzzel teli borítékot kapott.

Az utóbbi időben sokszor gondolt rá, hogy hová fog utazni ha vége az egyetemi éveknek. A végén mindig leblokkolt Párizs mellett, talán egy visszatérő álom miatt.

Néha részletekben sikerült visszaemlékeznie miről is szólt ez az álom, de a mozaikok egyszer sem álltak össze egységes képpé. Ami megmaradt intenzíven benne az a sok víz, ami mindent befedett körülötte. Párizs utcáin járt. Nyomasztó őszi idő volt, szitált az eső, mégis tömve volt a belváros, szinte letaposták egymást az emberek. Tehetetlenül, cél nélkül sodródott a tömeggel. Hirtelen lassult le mindig a kép. Ilyenkor minden részlet letisztult, mint egy lassított felvételen úgy látta a levegőben aláhulló esőcseppeket is.

Víz, víz, mindenütt víz! Kopogott, folyt, ragyogott mindenütt: az aszfalton, a háztetőkön, az emberek kipattanó esernyőin.

Egy útkereszteződéshez érve elcsendesült minden monoton zaj. Ebben a síri csendben szólalt meg újra és újra a zene, egy utca zenész zongorájának a dallama. A járókelők megálltak körülötte. A dallam szívbe markolón szomorú volt. Nem látta a zongorista arcát, ezért a kezét figyelte, ahogy az eső megcsillan az ujjain és mintha könnyek lennének, lecsurogtak a billentyűkre.

Nem hitt az álmokban, se mindenféle hatodik megérzésben, ahhoz túl realistának nevelték a szülei. Most mégis folyton elméleteket gyártott. Miért álmodott többször ugyanerről a jelenetről? Miért érzi azt, hogy egy üzenet számára a dal, amit hallott, amely mint egy segélykiáltás úgy lebegett Párizs utcái felett. Józan logikával nem kellett volna semmi jelentőséget tulajdonítani az egésznek. De most a józan logikát felül írta a belső kényszer, mert akarata ellenére nem tudott szabadulni tőle. Talán, ha odautazik, rájön, mit jelent az ismétlődő álom. Oda kell mennie! Hívja Párizs!

A megfontoltságát nem hazudtolta meg akkor sem, amikor előkészítette az utazását. Mindennek alaposan utánanézett, előre lefoglalta a szállását, a nevezetes helyekre megvette a belépőjegyeket. A Hotel, ahol szobát bérelte, egyszerű volt, közel a metrómegállóhoz. Megérkezése napján azonnal elindult portyázni a városba. Az első napokban Párizs annyira meghódította, hogy eszébe sem jutott az a kótyagos álom ami odavezérelte. Úgy tervezte mindenhová gyalog megy, végre egyedül, szabadon, nem függve senkitől. Kimondottan élvezte a magányt, körbe vette a zajos város sokszínű lakója, Párizs kulturális sokkhatása, szabadsága, romantikája. Az első útja Musee d'Orsay-ra vezetett, csodálatosabbnak találta a városrész atmoszféráját, az utcán a fehérre festett házakkal és a míves fekete, kovácsoltvas francia teraszokkal. Hullámzott körülötte az élet, minden utcában ott volt a pékség a hentes a virágüzlet, sajtbolt. A kávézók és éttermek teraszát az utca felé fordított székeken végig ülték az emberek, társalogtak egy ital mellett, vagy épp ettek. Nála is kedvenc lett a bagettből készült szendvics, napközben tökéletesen bevált gyors ebédként. Elcsábult egy- egy makaron bolt előtt, nemhiába a párizsiak kedvenc édessége, hihetetlen íz-és színorgiát kínáltak a boltok.

Egy egész napot töltött el a Louvre-ban. Rájött, hogy hiába vásárolta meg a jegyét, neki is be kellett állnia a kígyózó sorba. Bent sem volt jobb a helyzet. Túl sok volt a festmény és túl sok volt a látogató. A Mona Lisát csak a többi turista feje felett látta, de ők is igyekeztek kitakarni előle a hatalmas tabletjeik kijelzőivel. Az alsó szinten teljes volt a káosz, mindenki őrült módjára rohant, csak a fényképezőgép, vagy telefonja kijelzőjén keresztül nézték meg a képeket.

Keresztülfurakodott az embertömegen, meg szerette volna nézni Botticellit, Goyát, de nyugalmat csak a felsőbb emeleten talált a németalföldi festmények körében. Az egész szárnyat oda-vissza kétszer is végig járta, mire sikerült az egyik sarokban rálelnie két apró Vermeer képre. Ült előttük és mélyet sóhajtva rájött, hogy egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy azt a rengeteg szépművészeti kincset végig nézze.

A Notre Dame tetöjéről csodálta meg később a koraőszbe burkolódzó várost.

Az ötödik napon Tüllériák kertjén át a Concorde-térről a Champs-Elysées-hez akart eljutni. A Szajna paron sétált. Okostelefon a kezében, fényképezőgép a nyakában, táskája hanyagul a vállára dobva. A Szajna-part hangulat, a folyó zubogása, az árusok, a nézelődő turisták és a fiatal andalgó párok fantasztikus hangulatot keltettek benne. Néha feltámadt a szél, lesodorta a gyengén kapaszkodó leveleket a fákról. Önkéntelenül egy Ady vers jutott eszébe:

"Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok."

Katerina Forest: kövek...

Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,

 vén fák alatt nyújtózik az árnyék.

Elfáradtam én is hosszú sétámon,

pihenni vágyom  

Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég

a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.

Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő

csillagok gyúlnak fenn és buknak alá

torzóként változik a tér, visszafelé dübörög

vad iramban a megtörtént jelen.

Kövek… mióta álltok a parton?

Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől

összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor

Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a nap

a folyó túloldalán, láttátok hogyan éledt újjá

és pusztult el újra és újra ez a világ.

Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,

csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.

Kövek… csillogó, hideg néma kövek.

Testetek bezárta időtlen időkre

a végtelen  emlékezetet.

Szabó Magda

 "Vannak pillanatok az ember életében, amikor (...) megérzi, hogy ettől a másodperctől fogva valami ezentúl másképpen lesz. Nem tudja mindig pontosan kikövetkeztetni, hogy az eljövendőben milyen mértékig, mennyire és hová vezetve befolyásolja elkövetkező napjait az a valami, de hogy olyan történt vele, ami miatt az a bizonyos "ezentúl másképpen" bekövetkezett, az kétségtelen

Ágh István: Befejező

 

Jobban hiányzom erkélye madarának,

keze sem melegebb,

mint ez a vasnyelű kés kezemben,

ha egy utcai lámpa

több kedvességet áraszt,

mit keressek mellette, mért szeressem?

Már csak pusztulnom lehetne miatta,

akit magammal fölcseréltem, úgy szerettem,

hát elhagyom pofon, ölelés nélkül,

hogy légzését is elfeledjem.

Szabó T. Anna - Lenni a mindent

Mit akarok? A levegőt, egészen.

Hogy áramlása bizsergessen át.

Hogy ürességet foglaljon a térben,

tűzzé telítse az energiát. Lenni,

a mindent vonzó mágnesesség

két kíméletlen pólusa között

(lenn hideg föld, fenn nappá robbanó ég)

és érezni a selymes levegőt.

Úgy bomlani ki minden mozdulatból,

mint szárnycsapásból lebegő madár,

ahogy a tágas, áramló magasból

a célra tart, a zuhanásra vár.

Telítődöm a tűzzel: lebegek.

Magamban hordom saját egemet.

Sárhelyi Erika - Csendpercek

 

mint márványban a finom erezet

úgy lopakszik át szívemen a csönd

elringat karján az emlékezet

s a béke mint gondosan vetett föld

lassú-szépen virágzik ki bennem

beborítva a gondok erdejét

csupa illat íz és fény a lelkem

a csend rám lopja könnyű köntösét

Tóth Krisztina: Ellentétes irányú metrók

 

Neked most jó lehet:

nem görgetsz tovább, rágatlan falatot,

alamuszi képpel a szádban,

amíg a felnőttek esznek: te vagy az angyal.

Este, ha épp a gyerekedet fürösztöd,

nem csöng bele a telefon:

máskor se csöng, te persze hívsz azért,

egyenletes szúrás az éjszakában.

Nem futunk össze a buszon se,

a véletlenek gyönyörű

összjátékának vége most, a kormozott ég

mögött vonul tovább a pillanat,

és nem lobban ki majd a délelőtt, ha

a dupla üvegajtó elé nem akasztod

üggyel-bajjal a bordó takarót fel.

(Ott hagytam, töksötét van.)

A vers címét köszönöm különben:

jelentkezem majd én is, ott leszek

a naptáradban, névtelen nyolcadik nap,

nem tartozik és nem tart sehová.

Dsida Jenő: Ha erre jársz

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

szétdúlt lombjait mifelénk ?

s hallanád dacos felzúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

A vén templomot veszik körbe,

(az se tudja, hogy mire vár még…)

csupa zizegés, nyirkos ének,

csupa agg mese, csupa árnyék.

Most, hogy az ősz már fújdolgál

és minden nyári szenvedélyt öl,

vágyódva esdek, hogy gyere:

hadd meséljek a gesztenyékről.

Tegnap, amikor erre jártam

az alkonyatban egyedül,

hogy lombjuk már hervadni kezd,

elárultam véletlenül.

Oly búsan néztek akkor engem

ködön, esti homályon át,

mint egy virágzó asszony nézi

legelső szál ezüst haját.

Poézis volt és őszi szépség

szívemnek könnyes két vendége

s az egyik zúgó nagy fa alján

öreg koldusként ült a béke.

Szemem behunytam… Most didergek.

Félek, mert olyan nagy az ősz –

Csak tudnám, hogy kezed forró lesz,

ha véletlenül erre jössz.

Jaj, ha látnád a gesztenyéknek

dúlt lombjait most mifelénk

s hallanád dacoló zúgását:

Az lenne csak a mi zenénk!

Bizony mondom, ha sose égtél,

most fellobbannál, mint a láng,

s mert nem akarunk halni még,

halkan egymásra hajlanánk.

Szatmár, 1926. augusztus

Ráérünk

 

Vihar jön, erdők mezők felett

közelít a végítélet.

Szakadnak a kövek a hegyoldaláról,

reccsen a sok kiszáradt ág, mély

sóhajjal földre zuhannak.

Már nem fáj a halál, az elmúlás sem, hisz

régóta készítjük a temetésünket.

Miért fájna?

Vágyunk rá!

Közömbös arccal bámulunk

az ablakon át…

nem állunk fel, nem sétálunk ki az utcára…

nevetséges… miért is tennék?

Hisz mindent látunk, mindent értünk.

Kint rigó lépdel a száraz avaron,

még egyszer nászra hívja a párját…

furcsa permet borítja el a kertet

lassan haldoklik tőle a természet…

ráérek… azt gondolom ez még nem

az utolsó óra… de mi van, ha tévedek?!

.

 

Mert tudom...

 

Furcsán jött a hajnal, nem tolakodott,

csendben megült az az ablakomon.

 Már nincs, aki sóhajtva rám szóljon: nézd, megint felhős az ég

 ma újra szomorú és fáradt leszek.

Nem akartam már érveket felhozni: nincs igazad

 a világ szép, a madarak dalolnak... egyáltalán miről beszélsz??

mert …tudom, hogy nemsokára meghalsz... itt hagysz engem…

engem, aki mindig becsapott… álszent módon hitegettelek

hogy ez csak pillanatnyi érzés, majd elmúlik

mint a felhorzsolt seb, begyógyul észrevétlen,

még ezernyi szép nap vár ránk…

még sokat nevetünk… nem mondtad soha , hogy nem hiszel nekem,

csak elfordítottad a fejed…

és ajkadon csendben elsimultak a mosolyok…

 

 

 

 

Reményik Sándor: KEGYELEM

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

 

Pilinszky János: Téli ég alatt

 Fejem fölé a csillagok

jeges tüzet kavarnak,
az irgalmatlan ég alatt
hanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétován
kicsordul árva számon.
Mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehet
se egyszerűbb, se szörnyebb:
lassan megindulnak felém
a bibliai szörnyek.

Reményik Sándor:Karácsonykor

 

A szent estén majd eljövök ide.

Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Ady Endre :Karácsony – Harang csendül…

 I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Katerina Forest: Harmonikaszó

Válladra hajtom a fejem,
jó a közelséged.
Ne szólj, csak figyelj,
milyen békés minden.
Halkan szól a zene,

a kertből madárdal
kíséri a harmonika szót.
A pillanat elvarázsol,
jó itt ülni veled.

Meddig tart a boldogság,
meddig a meghitt együttlét?
Most ne törődj vele.
Mindig van remény.

Csak hallgasd a madárdalt,
és a harmonikaszót.
A boldogság arcodra
látod, mosolyt varázsolt.

Egy hosszú út van előttünk,
külön megyünk.
Arcunkon mosollyal,
lelkünkben végtelen nyugalommal.

Léptünket kíséri majd,
csendes harmonikaszó.

Máté Péter: Elmegyek

 Egy kis patak mindig rohant, s egyre csak énekelt.

Egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett.
Én is így lettem néma víztükör,
Mikor tőlem elmentél.
Nekem többé már a Nap sem tündököl,
Csak ha újra megjönnél.

Elmegyek, elmegyek, milyen úton indulok, még nem tudom.
Elhagyom otthonom, még a jóbarátoktól sem búcsúzom.
Elmegyek, elmegyek, igen megkereslek én, bármerre jársz.
Nem tudom, hogy merre vagy, mégis úgy érzem, hogy engem egyre vársz.

Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.
Nekem te nem, csak az a nap, vasárnap volt, meghalt már.
Hozzám így jött el a halott vasárnap,
Mikor tőlem elmentél.

 

Nekem többé már nem tündököl a Nap,

Csak ha újra megjönnél.

 Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elhagytál.

Azóta én minden napon feketével írok már.

Látod így vitted el a színeket,

Mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

Csak ha újra megjönnél.)

 

https://youtu.be/bcs3afjEhnk

Ady Endre: Párisban járt az Ősz

 

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

 

Katerina Forest: Hamis Karácsony

Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó  szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem

 már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,

s már elfogyott belőlem minden jó gondolat

mik eddig segítettek  fényre, résekre lelni.

 Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs

bennem alázat, se „Szeretlek Jézus”. Míg asztalom

 rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon

gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír, a rózsafüzér.

Még félbe rajta a „Hiszek egy Istenben”és

benne búvik az „Áldott legyen az Ő neve. Ámen”.

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol

millió ember mormol egy imát, és csókolva

hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről

az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító

kéjben, s hirdetik, igaz hittel,ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves

nyoszolyáján , szájából hamisság nyála csorog.

Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó  szomorúságot.

Katerina Forest: Fagyott madár

Fagyott madár a földre
hullt, betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár
feladtad hát, eddig tartott
haláltusád. Éjszakában
világító égő szempár
zsákmányra vár.

Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Benn a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?

Hátán takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk. Imáiban
feladta mára holnapot.

Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.