Gyász

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

-- Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

-- Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! -- hárította el a kérést az anyja.

-- Nagyon egyedül leszel... féltelek --  mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

-- Nem is tudom... mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. -- nézett újra maga elé szomorúan.

-- Hogy-hogy jobb?

-- Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. -- Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

-- Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

-- Igyekszem - mosolygott Sára. -- De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében.  Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet,  sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire... vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

 -- Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

-- Hova mentek, a címet legalább tudod?

-- Zotya, hova megyünk? -- kérdezte nevetve Kíra a barátját.

-- Londonba te kelekótya.

-- Hallottad, Londonba!

-- Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

-- Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

-- Idióták! -- tette le Sára a telefont -- Ezek csak elindultak a vakvilágba.

 Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk. 

ÓMEN

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!

Ági és Betti

A világtól elszigetelt kis faluban élt a két kislány. Ági tíz éves, a húga Betti hét éves volt, mikor az életük egyre rosszabbra fordult. A falu hetven százaléka cigány volt, a megmaradt harminc meg keveredett. Majdnem minden magyar családban volt cigány házastárs. Szinte mumifikálódott a falu, sorvadt össze, öregedett. Sok volt az összeroggyant ház a sáros, gödrös utak mellett. Lepusztult, műveletlen kertek, a méteres gaztól be nem látható porták sorakoztak egymás után. Mint egy-egy gyöngyszem a szeméthalom közepén, volt azért úriház is, díszes kerítéssel, hét lakattal a kapuján.
A falu központi helye nem a templom, hanem a presszó volt, előtte és benne hajnaltól napestig nyüzsgött az élet. Mindig akadt ráérő ember. Némelyik alkoholista csak azért járt el, hátha megszánja valaki napközben egy fröccsel, egy szál cigarettával. Hogy biztosra menjen, hangoskodott, tartotta a színvonalát a kocsma kultúrának. Estefelé egy sikeres nap után, a biciklit már segédeszközként használta, támasztéknak. De még így is elvezette a két kerék az árokba. A tiszta falusi levegő, nyugodalmas pihenést nyújtott mindig az úton heverőnek.
Itt landolt le minden nap Ági és Betti szülője is, még a napszámba is innen indultak. Ez is volt a fő ok, hogy sűrűn látogatják a presszót, a leghamarabb itt csaphattak le jó napszámra. Nem volt munkájuk már régen, de tavasztól őszig akadt a földeken, a dinnyésben, a paprikásban. Hazatérőben a földekről a presszó volt az első állomás, hiába hát muszáj volt dohányt venni, egész nap kint a földön az is elfogyott. A dohány mellé meg legurult az első sör is, na meg egy két kisüsti.
Mikor baktattak hazafelé révetegen előjött az elméjükbe a két kislány, kiket egész nap nem láttak. De az alkohol már ráseggelt a lelkiismeretükre, ha vitatkoztak is, soha nem a fontos dolgokról, csak önmaguk szenvedélyéről, ami már abroncsba zárta a tudatukat.
Talán az apa az nem annyira volt italos, ő inkább a dohányzást vitte túlzásba. Egész nap köhögött, reggelenként fulladásig, lassan múlt el a rohama. De amikor elmúlt, gyújtott is rá a sodort cigarettára. Egyik nap aztán az apa úgy befulladt, mentő vitte el a tüdőszanatóriumba. Halottaskocsi vitte haza.
Az apa családja szitkozódott, mindenkinek az anyát vádolták, miatta halt meg a férfi, ő vitte a rosszba. Még nagyobb lett az ellentét a két család közt, mint előtte volt.
Szép temetése lett Ági és Betti apjának, az egész falu ott volt, csak az anyjuk nem. Nem mert elmenni, mert a nagyanyjuk fizette a temetést. Az anyjuk magára maradt, munka nélkül, férj nélkül, két gyerekkel. Bekövetkezett egy tragikus fordulópont az életében, lehetőség a változásra. De képtelen volt rá, erősebb volt az alkohol iránti szenvedélye, mindent az alá rendelt. Magányos se maradt sokáig, megjelentek különböző jótevők, akik ott is aludtak nála részeg mámorban.
Ági és Betti félt ezektől az emberektől, megpróbáltak aludni, ne is halljanak semmit. Nem mindig sikerült elaludni, volt, hogy az anyjuk részegen ment hazafelé egy-egy emberrel, ők meg kimásztak a sötétben a nyitott ablakon, és leültek alája. Az anyját nem is érdekelte, hol vannak. Gyorsan a lényegre tértek, ők meg csak gubbasztottak kint összebújva, várták a csendet. Mikor a férfi nyögött, az anyjuk meg sikoltozott, a kis Betti megrémült, sírni kezdett.
– Bántsák anyut – szipogta.
A nővére betapasztotta a száját.
– Csend legyen – suttogta,– mert észrevesznek.
Az idő hűvösre fordult, már reggelente deres volt odakint minden. A ház kihűlt, hiába szedtek magukra minden ruhát, fáztak. Nem volt se ennivaló, se tüzelő. Az egyik jótevő felajánlotta, húzzák ki a telet nála.
– Ott meleg van, ropog a fa a kályhában, a gyerekek se éheznek majd – mondta kedveskedőn.
Összepakoltak, mentek, két utcával odébb, várták a tavaszt. Az anyjuk is elvolt az itallal, meg az emberrel is jól.
Az anya egyik reggel azt mondta, hazaszalad ruhákért, feküdjenek nyugodtan. Még reggel volt, de az ember már ittasan ment haza, ledobta a ruháit és bebújt a takaró alá, mellé a két kislánynak. Azok, mint az ijedt madárfiókák, húzódtak a fal mellé. Az embernek elindult a keze Ági felé, egyre erőszakosabban fogdosta.
– Azt hiszitek, ingyen van minden, há? – kiabált rá cefre szagú lehelettel.
A nagyobbik lány vergődött a szorításban, sikoltozott, hogy hagyja békén. De nem tudott menekülni. Ekkor a kis vézna, őzike szemű Betti a férfi hátára ugrott és kicsi kezeivel tépte marta, ahol érte. A férfi figyelme elfordult Ágitól, Bettit ledobta magáról. Ekkor szabadult a csapdából a nagyobb, kiugrott az ágyból, húzta a húgát, ki az ajtón, egy szál pendelyben a deres utcára.
A szomszéd házból észrevették a menekülő gyerekeket. Kiszaladt az egyik asszony, bevitte a házába őket, ott reszkettek sokáig, mint a nyárfalevél. Az asszony üzent a nagyanyjuknak, tüstént menjen hozzájuk, baj van. Takarókat adtak rájuk, meleg teával itatták a

 

sokkos állapotban egymásba kapaszkodó gyerekeket, akik úgy bújtak össze sírva, mint akik tudják, csak egymásra számíthatnak. A kicsi akkor látta meg először a nővére szemében a gyűlöletet.

A nagymama az értesítésre nem értük ment először, szaladt a jegyzőhöz. Még aznap odavitték végleg hozzá hivatalosan a gyerekeket, őt nevezték ki gyámnak.
Anyjuk sokszor megállt a kapuban, mindenféle szitkot hányt az öregasszonyra, leginkább akkor csinálta, ha már totál be volt rúgva. A nagymamát se kellett félteni, tudott kontrázni, a fél falu őket hallgatta. De Ágival meggyűlt a baja az öregasszonynak, a nagyobbik unokája dacos lett, szófogadatlan, el-elcsavargott. Sokszor a focipályáról rángatta haza, ott rúgta a labdát a cigány suhancokkal, cigarettázott velük. Ági nehezen viselte az örökös szidalmazást, egyre durvább, arrogánsabb lett, volt úgy, hogy visszaszökött az anyjához, ott jobb volt, mint az örökös ítélkezést hallgatni a másik helyen. A nagymama bement a jegyzőhöz.
– Vigyétek állami gondozásba az unokáim, nem bírok velük! – mondta ki az ítéletet.
Egy hét se telt el, már bent voltak az Intézetben. Nem sokat gondolkodtak a Hivatalban rajta, hisz kicsi volt a falu, minden hír percek alatt megfordult a házakban. Tudták milyen elhanyagolt a két gyerek az iskolában, beszélték, hogy az utcán vannak egész nap. Így hát rendelkeztek, majd az állam neveli őket tovább. Az öregasszony egyfolytában bizonyítgatta az igazát.
– Nincs más megoldás, a két unokám is elrongyúl, ha itt marad a faluban. Öreg vagyok én már, nincs idegrendszerem küszködni velük.
Esett az eső, hideg kora tavaszi szél jajgatott a bozótosban és a fák között, mikor megjelentek náluk az intézeti dolgozók és autóba ültették őket. Mikor kikanyarodtak a falu utolsó háza elől, a lányokra csak akkor tört rá a kétségbeesés. Nem voltak még sűrűn a nagyvilágban, a zárt közösségű falu biztonságot jelentett számukra addig. De most magukra maradtak. A legborzasztóbb tudat az volt, amivel szembesülniük kellett, hogy még a nagymamának se kellettek. Különösen Ági változott meg napok alatt, kifelé mutatta a kemény, dacos mivoltát, belülről a reménytelenség üressége feszítette. Hullámzó kedélyállapota kiismerhetetlenné tette, sose tudták követni a logikáját. Csak esténként lámpaoltás után sugdolódzott a félelmeiről a húgának, aki ugyanúgy kétségbe volt esve, mint ő.
Arról beszélgettek sokat, hogy nemsoká visszaviszi a nagymama őket, csak haragszik, mert rosszak voltak. Annyiszor megfogadta akkor Ági, hogy jó lesz. Ismételgette magában minden este – Gyere már mama, ne viccelődj velünk… vagy jöjjön valamelyik rokon, azok gazdagok, biztos segítenek rajtunk.
De nem ment senki értük.
Lassan magába fordulós, zárkózott lett, egyre csúnyábban káromkodott, ha kellett, ütött. Már féltek tőle a kisebbek, de még a némelyik nagyobb befogadós is. A húga alig beszélt, mint akinek egy madárka elvitte a nyelvét, riadtan figyelte, mi történik velük, ha kérdezgették, mi a baja, sírva fakadt.

ÉVA

 

Éva erős volt és segítőkész, szívesen vett részt minden házi munkában, hisz addig is az volt otthon a feladata. A család is hamar szívébe zárta a nagylányt, valahogy úgy, mint Nóri, első látásra.

– Ha már ilyen szép család lettünk – szólt egy este hozzájuk –, ideje alakítani a körülményeinken. Holnap bemegyek a Polgármesterhez, kérvényezem, hogy adják el nekem azt a földet, ami az udvarunk mögött van.

– De hát a tiéd, bérled – nézett rá Ferenc furcsán.

– De csak bérlem, ezért bármikor elvehetik tőlünk, nem ültethetek rá egy fát se, mert abban az esetben vissza kell állítani az eredeti állapotot. Mondtam neked, hogy gazdálkodni akarok. Gyümölcsfák kellenek, bogyósok, ribizli, málna, egres. Sok sok növény, amik ha felnőnek, ellátják a családot egész évre friss gyümölccsel. Mi van, ha elültetem, mikor teremne, meg ki kell vágni? A szívem fog megszakadni miattuk.

– Igaza van maminak, segítek én is szívesen, vedd meg, ne gondolkodj rajta! – helyeselt Éva.

Reggel elvitte a kérvényt, odaadta a Polgármesternek. A férfi amikor elolvasta mosolygott.

 – Kertészet? Rendben, a Képviselő Testület elé visszük, majd értesítjük Nóri nénit a döntésről.

 Még abban a hónapban megkapta tőlük a választ, eladják neki a közel háromezer négyzetméter földet, bio-kertészkedésre.

  Nóri boldogan tervezte a jövőt, már rálépett az ösvényre, amit megálmodott.

Rajzolt, hová mi kerül, hol lesz a zöldséges, hol lesznek a gyümölcsfák. Utakat rajzolt, az utak mellé  gyümölcsfa fajtákat. Megrendelte a csemetéket, várta mindennap őket, mint anya a gyermekét. Közös volt a munka, ásták a gödröket, cserélték benne az altalajt, a szomszéd gazda adta az istállótrágyát.

Mikor a csemetesor délcegen kikarózva a helyére került, mindenki elfáradt, de nem bánták, jó eső fáradsággal néztek végig a munkájuk eredményén.

Életet adtak a kicsi fáknak, hogy nekik teremjen majd. Nóri végig magyarázta a kertészkedés fortélyait, hasznát.

 Minden fának saját gazdája lett. Volt, aki az almafákat, volt, aki a sárgabarackot választotta, ki melyiket szerette jobban. A fákat gondozni kellett, mindennap meglocsolni, nehogy kiszáradjon. Ez már egyfajta felelősségtudat kialakítás része volt, amit Nóri céltudatosan tervezett.

 Meg kell tanulniuk a munka szeretetét, a munka örömét, élvezni a két kezük által alkotott új világot.

A vásárolt gyümölcsfákon kívül sok különlegességet kaptak a szomszédoktól, így került hozzájuk be a Pándi meggy, egész sor magvaváló szilvát ültettek gyökérsarjakból, birsalmából, de kaptak mogyoró sarjakat, ribizlit, egrest is. A kert kezdett életre kelni.

 Nóri párja melegágyat készített, amiben nőttek tavasszal a palánták. Éva beváltotta az ígéretét, eleinte mindent kérdezve, később már önállóan végzett el sok mindent.

Nóri tanította  a sütés- főzés tudományára, befőzésre. Lassan igazi kis gazdasszony lett belőle. 

 Mivel a középiskolát abbahagyta, ahogy ő fogalmazott, kirúgtatta magát, Nóri arra gondolt, eléggé rendbe jött lelkileg, szakma után kell nézni. Mikor közölte a döntését, Évi a továbbtanulás gondolatától is irtózva kérdezett rá, hogy komolyan gondolta e, vagy csak viccnek szánta. 

= A mai világban nem elég, ha csak gazdasszony egy nő, a család fenntartásban is részt kell vállalnia. Szakma nélkül csak segédmunkára vesznek fel. Nagyon komolyan gondold át.

 A munkaügyin keresgéltek tanfolyamot, ami alapszakmát ad. Így találták meg a szakács tanfolyamot. Évinek is tetszett. Elindultak beszerezni hozzá a papírokat, megkeresték az iskolát, tájékozódtak a képzés rendjéről.

 A világ kerek lett, Nóri úgy érezte, most már csak jó jöhet. Éva elmegy tanfolyamra, szakmája lesz, Lili is gőzerővel tanult, már céljai voltak. Pisti próbált lépést tartani Lilivel, már csak „azért is”. Tomi kis szeleburdisága nem okozott feszültséget a családnak, azok inkább Tominak nem kedveztek.

Mint égből a villámcsapás, egy nap alatt dőlt össze az idilli kép. Évi szerelmes lett egy helyi tizennyolc éves fiúba.

 „ A szerelem öl, butít és nyomorba dönt!” – szlogen rá nagyon érvényes lett. A fiú nagyon szerette az alkoholt. Éva egyre többet kimaradozott, ami nem lett volna baj az ő korában, de egy nap részegen ért haza.

– Mi a kaja, mami? – kérdezte, ahogy nyitotta a sütő ajtaját, és teljes testsúlyával rábukott a gáztűzhelyre.

ELMENTÉL

 

Már nem hallod az eső koppanást

sem a bádoglemezen játszó szelet

a reggeli zajokat, a madarak hívó hangját.

Emlékszel? A két gerle azóta is itt tanyáz

mindig mérges voltál, azt mondtad

két balek, képtelen fészket rakni,

minden felhordott szalmaszál estére  

a lábad előtt hevert. Elméláztál:

Talán segíteni kéne nekik.

Nem segítettél…  a madarak

itt maradtak. Te mentél el.

Valahol messze jársz, ahol nincs gerle, nincs szél,

az eső sem dobol a háztetőn.

Bizonyára nyugalomra lelt a lelked,

már nem vitatkozol, nem perlekedsz.

Csillagpor van a lábad előtt,

és hallgatod a suttogó  végtelent.

 

Ma megállt a fali órán az idő

Ma megállt a fali órán az idő, a percmutató még erőlködött, de hiába minden, kis reszketés és ő is néma maradt, csend lett, nem hallom a monoton kattogást. Kitt, katt, kitt, katt..csak belül zakatol tovább az elnémult hang, felgyorsul, rohan, már zeng, kopácsol, ordít…haladni kell, nincs megállás…de hová ?
Jó lenne, ha végleg megállna az idő, csak néhány napra, hogy legyen idő átgondolni mi történik velünk, hisz ezernyi kérdés vár válaszra.
- Hová is rohanunk? Talán egyértelművé válik lassan, hogy a vesztünkbe.
Annyi szépség létezett a földön, és ha még van belőle, készakarva miért romboljuk le ?
Miért okoz örömöt, ha önámításban élünk, ha nem is akarunk a valósággal szembe nézni, félünk a tisztánlátástól?
Legyintünk, ha valaki ránk szól:
- Változik a világ, új rendszer alakul, átrendeződés folyik. 
Ki akarja? Mert én nem !
- Változik az időjárás, már semmi se régi, nincs tavasz, nincs ősz.
 Hova lettek? 
- Változik az életünk, nincs harmónia, nincs nyugalom, nincs romantika. 
Miért, nem hiányzik ?
- Változik az életünk, tovább élünk, de telve szenvedéssel.
 Kinek jó ez?
Időközönként felemészti magát a világunk, saját mocskától fuldokol, és mint a bagoly felöklendezi azt, amit nem tud megemészteni.
- Kell egy háború!
Mindegy hol, kivel, csak jó nagy felhajtással, mondva csinált ürügyekkel. A gazdasági válságokat mindig követte egy háború, ilyenkor lehetett újra felosztani az országokat, a hatalom új irányt vett, új pénz mosta tisztára a régit. Halomba gyilkolt ártatlan gyermekek, idős tehetetlen emberek hulláján öröm táncot lejtett a hatalom éhes Felsőbbrendű.
Beszéljünk az emberről, hisz oly sok az összeesküvés elmélet, amitől már homályos a tudat, összezavarodott a logika.
- Ki vagy mi az  a Bilderberg csoport ? Tényleg ők az árnyék kormány, akik az emberiség jövőjét határozzák meg? Persze, hogy nem, ez is összeesküvés elmélet.
- Vegyi felhők? Miért is hintik tele az eget évtizedek óta a repülők ? Éghajlatváltozás miatti kísérlet? Kell nekünk mesterségesen gerjesztett tornádó, villám, vihar, jégeső, takaró felhő?
- Globális felmelegedés.
 Biztos az jön, nem lehűlés? 
A kísérletezéstől a földre juttatott nehézfém terhelést az emberiség meddig tolerálja ?
Káosz, bábeli zűrzavar, amiben birka módra sétálnak a kiszolgáltatottak a vágóhídra. 
Mosolygós népirtás, gyógyszerekkel, mesterséges táplálékkal, hormonokkal, antibiotikumokkal telített élelmiszerekkel. De még ez nem a csúcstechnológia, még hátra van a legrosszabb, a frekvenciás elgyengítés, rövidhullámos altatás. Fáj a fejed, zúg a füled? Menj orvoshoz. Úgyse segít, de menj...!
- Gyógyszeripar...  üzlet csak?
  - Kemoterápia.
 Biztos, hogy gyógyít? 
- Védőoltás.
 Biztos, hogy mind védelmez?
- Génkezelések.
- Gáz, gázolaj, benzin, nincs más, ami helyettesítené, vagy ez is csak üzlet?
Politika, szolgalelkűség, megalkuvás.
Lassan eltűnünk a süllyesztőben, szép lassan elnyel a Globalizáció, eltűnik az identitásunk, nemzeti hitünk, nemzeti történelmünk, irodalmunk, szolgalelkűnk beolvad a nagy Semmibe. Ezer éves múltunk semmivé foszlik. Országhatárainkat kiradírozza a Felsőbbrendű, aki Istennek hiszi magát. Eltűnik ez a kis ország, vele együtt mi is, magyarok.
 Kinek az érdeke ez a változás?
Már nem látom a madarakat, kihalnak a fajok a földön.
Az óra elindul, halkan, ütemesen.. kitt.. katt.. kitt.. katt….
Afganisztán, Szíria, Izrael  beélesíti a rakétáit, a tengeren készenlétbe áll az amerikai és  az orosz hadiflotta, támadásra készül. A gazdasági válság mélypontra zuhan.
Mindig minden kezdődik elölről, halott gyermekek, asszonyok, öregek az utcán, jajgató, őrjöngő kiszolgáltatottak .. és mi lehajtott fejjel tudomásul vesszük, örülünk, hogy nem mi vagyunk a célpont.
A nagy óra mutatója egyre gyorsabban vonszolja a percmutatót... a mi időnk is közeleg…kitt... katt... kitt...katt

Angyal az úton 2.-rész

A folytatás is fikció,  ha mégis valósnak véled, csak azért lehet, mivel a történet szereplői ugyanazokat a problémákat élik meg, mint mi ebben a felgyorsult, jövőt nem ismerő világban. Talán kicsit többet is. Türelem, még most írom...

Amikor megérkezik

 

Gyorsan gyógyult. Az emlékezetében furcsa szelekciók történtek, például az az éjszaka mikor majdnem halálra verték, kitörlődött az emlékeiből. Sára mindennap megjelent, igaz már nem a barna lován és a fodros fehér ruhájában, hanem farmerben, pólóban, széles mosollyal az arcán.

Elkezdődött a rehabilitációja. De hiába kapta meg a kezeléseket, hiába tornázott lelkiismeretesen, nem tudott lábra állni. Az orvos széttárta a karját, mikor megkérdezte, hogy meddig tart ez az állapot.

– Sági úr, őszintén mondom, nem tudom... talán idővel jön változás, de egyelőre az a legfontosabb, hogy tudunk beszélgetni, hogy haza tud menni a családjához.

Benjámin nem keseredett el, harmónia uralkodott a lelkében, végtelen szeretet az élet felé, Sára felé, akiben teljesen megbízott és hitt a kettőjük szerelmében.

Sára tartotta a kapcsolatot a barátaival, leginkább Zsolttal beszélt sűrűn telefonon. Elmesélt minden, amit tudott Benjámin gyógyulásáról.

– A barátod hihetetlenül jól emlékszik a túlvilági élményeire. Szívesen beszélgetnék vele, míg ki nem törlődik végleg a tudatából. Sok mindent nem tudunk mi ezekről a dolgokról. Látod megcáfolhatatlan bizonyíték mind, amit most elmondtál. Hisz nem látott, nem tudott semmit, hogy mi történik a kinti világban. Mégis érzékelte, sőt látta, ami fontos volt a számára. Ami furcsa, az időt is érzékelte, azt is, hogy mikor mész hozzá látogatni. A jövőt is látta az elbeszélésed alapján. Fantasztikus. Örülök, hogy visszatért. Kevésnek sikerült ilyen jó állapotban az ébredés. Csak azért, ha senki nem mondaná neked, sokat segítettél rajta. Légy büszke magadra. Akik kómából felébredtek, egytől egyik mind érzelmi motivációra tért vissza, így van ez a barátodnál is, erős impulzust jelentett számára a jelenléted. Lemegyünk hozzátok nemsokára, tervezzük legalábbis Zalánnal és Gergővel.

Sára boldogan újságolta el a családjának a jó hírt, hogy nemsokára hazaviszi Benjámint.

– Örülök, hogy végre férfiember lesz a házban kislányom. De ahogy hallom, sokáig nem fogja meg kint a gazdaságban a lapátnyelét! – ingatta a fejét Terka mama szomorúan – Vele a teher a válladon még nagyobb lesz. Hisz, egy beteg ember nagy gond egy családban.

– Meggyógyul hamar a te felséges főztödtől, keresztanyám. Nem egy mimóza ember majd meglátod. Szeretni fogod! – válaszolt Sára az öregasszonynak, de annak nem örült, hogy még most sincs megbékülve, hogy kivel akar élni.

– Legyen úgy! – kötött csomót a kendőjére Terka mama, jól megszorítva az álla alatt – Bízzunk a Megváltóban, hogy okkal hozta vissza közénk ezt az embert.

– Ne aggógya mán agyon magát mama, eddig is én voltam a családba' a férfi, még egy darabig vállalom, csak nyugodjon le! – szólt az öregasszonyra Flóri.

Sára anyja közben jól szórakozott rajtuk, végre ragyogni látta Sára fáradt szemeit. Neki ennél fontosabb nem is kellett. Nem érdekelte egyáltalán Terka pesszimizmusa.

A családban a várakozás miatt eluralkodott egyfajta feszültség. Zsuzskát lehetett a legnehezebben visszafogni, ment volna folyton a kórházba látogatni az apukáját. Nehezen értette meg, hogy legyen türelmes, nemsokára mindennap találkoznak. Mónika a visszahúzódó természetét meghazudtolva járt kelt a házban. Serényen segített ahol csak tudott, látszott rajta, hogy a csepp szívébe beköltözött az elveszettnek hitt remény. Egyedül Amira vált egyre csendesebbé, de a nagy nyüzsgésben nem tűnt fel senkinek a kislány szótlansága.

Sára sok időt töltött a kórházban, lehetőséget adva ezzel az otthoniaknak a tervezésre, hogyan is élnek majd ezután, ha megjelenik a „család feje" köztük. Mert még mindig az volt falun a megrendíthetetlen szemlélet, hogy csakis egy férfi lehet, aki irányíthat egy családot. Jelen esetben ez a valaki, már mindenkiben tudatosult, Sági Benjámin lesz, aki a börtön bezárt világából kerül nemsokára hozzájuk a tanyagazdaságba.

A két roma fiatal elmélkedett a legtöbbet azon, hogy mi fog változni az életükben, ha odakerül a férfi.

– Szegény csávó, tolókocsiba van – húzta el a száját Zita. – Nekem nem kék ilyen pasi, aki nem tud akkor se elszaladni, ha kergetik.

– Ájj le, többet ne hajjak tőled ilyet! – parancsolt rá Flóri – Régen tudott szaladni, ha idekerül, meggyógyul... majd megint tud.

– Hah, gondolkozz, megyünk ősszel a városba, felsőbb iskolába, összeszakad a tanya nélkülünk. Mi lesz itt, ne tudd meg!

Flóri gondba esett Zita szavaitól.

– Mi nélkülünk biztos... – helyeselt végül.

Szótlanul üldögéltek egy darabig. Gondolkodtak. Sajnálták Sárát, aki mostanában már vidámabban járt kelt köztük, de az elmúlt időszak nagyon megviselte. Aggódtak érte, mert már ezer szállal kötődtek a szép fogadott anyukájukhoz.

– Én lehet, halasztok egy évet...– szólalt meg Flóri. – Megvár az iskola.

– Inkább férhe' mennék, mint az iskola, tudok én mán mindent... én is maradok... de anya nem engedi.

– Még most ne mondjuk meg neki – csillant fel Flóri szeme – várjuk meg, hogy idejöjjön az az ember, ki tudja milyen változást hoz az élet.

Zolival ment Sára Benjáminért. A két férfi barátságosan üdvözölte egymást.

– Hoztam egy két ruhadarabot. Sára mondta, hogy minden, ami rajtad volt, tönkre ment. Egyforma a méretünk azt hiszem.

Benjámin, Sára segítségével nehézkesen öltözködni kezdett.

– Na, hadd segítsek! – állt be Sára mellé segíteni Zoli – Majd megy ez jobban is, ne idegeskedj barátom.

– Még szédülök egy kicsit, de végre megengedték, hogy hazamehessek – mondta zavartan Benjámin. – Vissza kell járni sűrűn rehabilitációra, de akkor se kell mindennap itt feküdni.

– Jobban is gyógyulsz otthon a családban, teljesen más lesz, mint ebben a kórházszagban – helyeselt Zoli.

– Otthon, azt mondtad? – mosolyodott el Benjámin – Nem hiszed el, mennyire kedves számomra ez a szó. Már lemondtam róla egy életre, hogy egyszer újra szeretet vesz körül. És most megyek haza a családomhoz, a szerelmemhez! Elérzékenyült, de nem szégyellte a gyengeségét, boldog volt, tele várakozással.

Mikor befordult a terepjáró a tanyaház elé, egyszerre jött elő a ház népe. Mindenki arcára fel volt festve a várakozás pírja. Benjámin is szorongott. Hozzászokott a magányhoz az utóbbi időben. Hiába volt körülötte annyi ember, mégis egyedül érezte magát köztük, hisz nem kötötte hozzájuk semmilyen érzelmi szál. Kíváncsi volt önmagára, hogyan tud majd beilleszkedni, befogadja e Sára családja. Mikor mesélt az életükről, sokszor elképzelte, hogy ő is ott él majd velük egyszer. Hallja az öreg Terka mamát zsémbelni, Sára anyját is elképzelte, ahogy beszél hozzá, és úgy szólítja majd „Fiam". Szinte látta maga előtt a kis Amirát, Zitát és Flórit a két roma gyereket, akiknek Sára oltalmat adott a tanyán. És most ott állnak mind, a két kislányával és várnak rá. Végignézett rajtuk még az autóból, mielőtt kiszállt volna. Ugyanolyannak látta a gyerekeket, mint ahogy Sára jellemezte őket. Meglátta Zsuzskát, aki idegességében most is táncikált, ugrált, nem bírt magával. Vele ellentétben Mónika komoly arccal álldogált, rajta látszott leginkább a feszült várakozás.

– Itthon vagyunk! – figyelmeztette Sára. – Úgy látom mindenki kijött a fogadásodra.

– Kicsit izgulok – súgta oda Benjamin, míg belekapaszkodott Zoli karjába.

– Gyere barátom, csak nyugodtan, itt van a tolókocsi.

Flóri a világ legtermészetesebb mozdulatával ugrott a férfi mellé a másik oldalon, hogy segítsen.

– De jó már, hogy hazajött – nézett rá hódolattal. Benjámin rámosolygott Flórira.

– Úgy tudom te vagy itt az egyetlen férfi a családban.

– Hát... igen, de mán ketten leszünk mától... – nevetett vissza megilletődve Flóri. – Ha meggyógyul, átadom az elsőbbséget, én megyek ugyanis a városba tanulni!

Benjáminnak szüksége is volt Flóri és Zoli támogatására, mert a két kislánya majd fellökte örömében.

– Apu, apu! Hogy vagy? – jött Zsuzskától az elmaradhatatlan első kérdés.

– Jól kislányom, most már nagyon jól vagyok, hogy végre látlak benneteket. 

Benjámint beültették a tolókocsiba. Onnan nézett fel Terka mamára, egyenesen a szúrós szemébe. Ártatlan, gyermeki mosoly jelent meg az arcán, az öregasszony zavart lett a nézésétől.

– Nem tudom, hogyan köszönjem meg önnek azt a segítséget, amit értem tett!

– Ugyan, mit tettem én? – válaszolt meglepve az öregasszony.

– Láttam, amikor imádkozott értem éjt nappallá téve, és maga köré gyűjtött valami földöntúli erőt, hogy visszatérjek Sárához és a gyermekeimhez.

– Sára miatt tettem! – igazgatta a kendőjét még nagyobb zavarban az öregasszony – Honnan is láthattál engem fiam? De jól tudod, a Megváltó segített rajtad, mert mi megkértük rá, szegény Sára miatt, mert belebetegedett a bánatba ez a leány.

Zoli ott állt Benjámin mellett, várta, hogy Terka mama kimondja végre, hogy Benjamin bebocsájtást nyert a házba. Az öregasszony csak hezitált tovább. Mártika néni végül megunta, mivel látta, hogy kezd kellemetlenné válni a helyzet.

– Gyere csak fiam beljebb, elkészítettünk mindent a kényelmedre. Ne itt beszélgessünk az udvar porában.

– Jól van, menjünk beljebb! – egyezett ki végre Terka mama is. Közben elkeseredetten figyelte a férfit, akit Zoli tolt a ház felé.

– Micsoda szép magas embernek néz ki Mártikám, de nincs jártányi ereje se, látod, tolószékes a szerencsétlen! – csóválta a fejét, míg bandukolt utánuk a házba.

– Tudtuk, hogy beteg, ne hányd fel Terka! – szólt rá Mártika rosszallóan.

Egyenesen a szobába kísérték a beteget, Sára azonnal szigorúan pihenésre ítélte.

– Az ebédig pihenned kell, kikísérem Zolit, mindjárt jövök.

Sára kiment, de jóformán abban a percben nyílott az ajtó és megjelentek a gyerekek. Zsuzska és Mónika mellé kucorodott az ágyba, Amira csak az ágy végén üldögélt a lábainál. Flóri és Zita törökülésben a szőnyegen helyezkedett el. Mindenki mondta a magáét, egymás szavába vágva beszéltek.

– Olyan egyforma ez az élet! – világosította fel Flóri az ágyban fekvő férfit.

– Mire gondolsz, nem értelek, szerintem semmi nem egyforma.

– Hát arra, hogy Benjámin bácsit a határon kapták el, bennünket meg saját házunkban.

– Csak anya szerencsére nem lett ilyen nagyon beteg, mint te apu – egészítette ki Zsuzska komoly arccal Flórit.

– Igen ez tényleg furcsa, mintha mindig párhuzamosan futott volna az életünk.

Benjáminban előjöttek az elmúlt napok emlékei. Sára nem mesélt róla egyszer sem milyen veszedelembe kerültek, de Zoli igen. Zoli többször meglátogatta a kórházban, általában csak akkor, ha dolga akadt a városban, legalábbis mindig azt mondta: „Erre jártam, gondoltam benézek hozzád, hogy van az egészséged." Ilyenkor hosszan beszélgettek az élet dolgairól. Ő mondta el, milyen kitartó és megbízható mind a két nő, a felesége Róza és Sára is. Milyen szerencsések, hogy a sors egy útra terelte őket, hogy találkozni tudtak. Egyik látogatása alkalmával elmesélte a tanyát ért támadást is, Flóri hősies magatartásáról is hosszan beszélt, és hogy Sára olyan, mint egy kölykeit féltő ragadozó, halálig képes védeni a családját.

– Amikor anya téged nagyon várt haza, olyankor mindig sokáig a távolba nézett, mert ő mindig tudta, hogy nemsokára ideérsz – folytatta Mónika a beszélgetést.

– Nálunk ilyenkor azt mondta, csak nagyon rá gondolni arra, akit várunk és indulni felénk – szólalt meg bátortalanul Amira.

– Te is érzed Amira, érzed, hogy akit vársz, már úton van feléd? – kérdezte meg kíváncsian a kislányt Benjámin.

– Gondolni rájuk, de nem érzeni, hogy jönni. Apa nem is tud, ő meghalni mikor bombát dobni a ház... anya elment a bátyám utána – sütötte le a szemét Amira, nem nézett a férfi szemébe.

Benjámin megsajnálta.

– Nehéz életed volt, de most is bánt valami, látom rajtad.

– Most már, hogy te családfő, mi lesz...? — suttogta Amira.

– Szerinted minek kéne történni? Gondolod, hogy én azt fogom mondani, hogy sok itt a gyerek? – nevetett Benjámin – Súgok neked egy titkot, de ne mondd el senkinek! Engem is befogadott ez a család, mint téged, és mint Flórit és Zitát.

– Meg minket is, igaz Zsuzska? – helyeselt Mónika – Anya csak megszeretett mindnyájunkat, aput is. Ne aggódj Amira.

– Nagyon sok dicséretet hallottam rólad, okos vagy és tiszteletet adó kislány, Sára nagyon szeret téged... nem csak téged – mosolygott rájuk – és te Flóri... rád, kimondottan büszke vagyok. Elmesélte Zoli bácsi milyen bátor vagy és mennyit segítesz a tanyán Zitával együtt. De majd lesz idő még mindent megbeszélni...

Sára visszatért és megállt az ajtóban, csendben figyelte őket, örült, hogy Benjámin készségesen válaszolgat a kérdésekre. Benjámin észrevette, nyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide, talán még elférsz itt mellettem.

Sára odaült szófogadóan – Nem vagy fáradt?

– Egyáltalán nem. Jó itthon – mosolygott Benjámin.

– Igen itthon vagy végre... velünk – lehajolt hozzá, hogy egy futó csókot adjon az arcára.

Benjámin Zsuzska felé fordult.

-- Mindig igazad volt kislányom... és én sokáig nem hittem neked el, hogy végig velünk volt az angyal...  várt ránk az úton és amikor ránk sötétedett és ezernyi veszély leselkedett ránk, kézen fogott bennünket... Flórit, Zitát és Amirát is.  Elkisért bennünket ebbe a házba... az angyal vigyázott ránk végig... és most már nekünk is nagyon vigyázni kell rá, hogy örökké velünk maradjon.

Zsuzska odaszaladt Sárához -- Látod már mindenki elhiszi, hogy te egy igazi angyal vagy... még apu is. 

Morajlás

 

Benjámin öt napon keresztül hallgatta Sárát, aki mindig ugyanabban időben elment hozzá a barna lován, fodros áttetsző ruhájában. Elsétáltak a kedvenc fájukhoz, ott üldögéltek alatta sokáig. Sára Benjámin vállára hajtotta a fejét és két kezébe fogta a kezét, lágy mozdulatokkal simogatta, míg beszélt hozzá. Aggasztotta a férfit, hogy mindig szomorú a kedvese, meg is kérdezte többször, hogy mi az oka. De Sára nem válaszolt a kérdésre, csak mosolygott, közben lehajtotta a fejét, nem nézett a szemébe. Azt kívánta ilyenkor a legjobban, hogy Sára emelje rá a tekintetét, mert abból ki tudná olvasni, mit érez igazából iránta.

Nyugtalan volt reggel óta. Várta Sárát. Már odaért a találkozó helyére, figyelt a távolba. Erősen koncentrált, de nem érzékelt semmit.

– Késik, nagyon sokat késik! – gondolta idegesen. A csend ránehezedett a mellkasára, nehezen vette a levegőt. Megérezte, hogy valami kegyetlen dolog közeledik felé. Hirtelen emelkedni kezdett vele a föld, szorosan átölelte a fát, ami mellett állt. Átzúgott a levegőn egy vad széllökés, aztán még egy... még egy. Lenézett a lába alá. Kétségbeesve látta, hogy egy talpalatnyi hegycsúcson áll, ő és a fa, amit ölel. Lent mély szakadék tátongott. Szédült a látványtól, még erősebben szorította a fa törzsét. – Lehet, hogy most halok meg, eljött az időm – futott rajta át a kétségbeesett felismerés.

– Jól gondolod! – szólalt meg a fa.

Benjámin megremegett, de nem merte elengedni a fa törzsét, ami lassan átalakult a karjai között. Felismerte, hogy Karolát öleli olyan hevesen.

– Már megint itt vagy? – szólt hozzá szomorúan.

– Rossz érzés, hogy nem vársz rám sohasem. Csak Sára után sóvárogsz. Látod, nem jött el! Nem bizony. Kezd lemondani rólad! Szépen ritkulnak majd a látogatásai. Feladja lassan. De mindenről szóltam előre. Nehogy azt mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Ölelj át engem, és gyere velem... kérlek! – hízelgett a szellemlény, közben kígyózott és vonaglott a férfi karjai közt.

– Hívd a főorvost, baj van! – figyelmeztette az ápoló a másikat.

Kis idő múlva megjelent az orvos.

– Mi baj van?

– A betegnek furcsa rohama van! – válaszolt az ápoló, közben próbálta leszorítani az ágyra a teljes erőből vonagló férfit.

– Le kell kötözni gyorsan!

A folyosón elhaladt Sára mellett sietős léptekkel Benjámin orvosa, ugyanoda igyekezett ahová ő is tartott. Az intenzív kórterméből kilépő ápoló megállította.

– Várjon hölgyem, most nem mehet be!

– Mi történt?

– Most nem tudok felvilágosítást adni!

– Ilyen nincs, hogy nem tud! Mi történik odabent?

Érezte, hogy kimegy az erő a lábából. Nem érdekelte a tiltás, határozott mozdulattal lenyomta az ajtó kilincsét, belépett a kórterembe. Megállt az ajtó mellett, hátát neki támasztotta a falnak. Benjámint alig látta az ápolóktól, akik megpróbálták rángatózó végtagjait lefogni. Az orvos folyamatosan utasításokat adott. Nyílt az ajtó, és belépett egy idősebb doktornő, sietett ő is a beteghez.

– Furcsa ez a hirtelen roham! – mondta Benjámin orvosának, közben nézte a beteg feletti monitorokat. Mintha az agyi idegek... nézze csak! – hívta magához a másikat – Kétesélyes...

– Igen. Valami történik, az biztos! – válaszolt gondterhelten az orvos.

Benjámin próbált szabadulni Karolától, aki birtokba vette a testét és rákúszott a mellkasára. Suttogott, hízelgett, csábította a lelkét, mint a szirének.

– Ne törődj semmivel. Lépj ki ebből a fájdalmakkal teli testből, higgyél nekem! Emlékszel? Sose csaptalak be, amíg együtt éltünk. Megszabadítalak a földi szenvedéstől, ami nem fog megszűnni, míg ott élsz. Láttad már, hogy hová hívlak. A végtelen szeretet vár rád és a gyönyör. A lépteid könnyűvé válnak, nem érzel fájdalmat többé, sem a testedben, sem a lelkedben.

– Azt mondtad... azt ígérted, én döntök arról, hogy maradok, vagy nem. Most miért nem tartod be a szavad? – könyörgött Benjámin.

– Mert nem tudsz helyes döntést hozni, csak segítek! – sikított a szellemlény a fülébe.

– Engedj el! – kiáltott fel ingerülten Benjámin.

– Nem könnyű tőlem megszabadulnod, már hozzám tartozol! – nevetett hisztérikusan Karola, de hirtelen valami megzavarta, eltávolodott kicsit Benjámintól, a távolba figyelt – Mi ez? – töprengett hangosan.

A férfi fellélegzett mikor lecsúszott a testéről a szorítás, ő is érdeklődve figyelte mit hallott Karola. A csend elillant, bekúszott hozzá távolból egy furcsa morajlás. De nem ismerte fel, milyen hangokat hall –talán a tenger hullámverése, olyan a ritmusa. A szél korbácsolta hullámok, mikor felgyűrik magukat egymásra, azután kisimulnak, végül alászállnak a víz mélyére.

A morajlás közeledett.

Semmi gond! – gondolta – Ez csak ének, valaki vagy valakik énekelnek, és ide sodorja a szél a hangfoszlányokat

A hangok már ott zümmögtek körülötte, körbevették és átölelték, a nevét suttogták.

– Látod Karola, milyen fantasztikus ez az ének? – fordult a fényalak felé, de megdöbbenve látta, hogy az elhalványult, majd távolodva feloszlik teljesen.

Megpihent a hangok hullámhátán, talán még szunyókált is közben. Arra riadt fel, hogy éles fájdalom hasít az oldalába, majd a lábaiba fut a kínzó fájdalom. Érezte valami nyomja az arcát, elfogy a levegő körülötte. Meg akarta nézni, mi történik vele, hol van? Meglátta akkor Sára alakját. A lány lehajtott fejjel jött felé egy hosszú folyosón, szeméből megállíthatatlanul folytak a könnyek.

– Jól van, nézzük, mit tud a lélegeztető gép nélkül! Az oxigént kérem készenlétbe... – mondta várakozóan az orvos. Benjámin kapkodott a levegő után. Lekötözött teste kifeszült, mint az íj.– Öltözzön be és jöjjön ide! – szólt hátra az orvos – Jöjjön csak. Látom végignézte a visszatérést. Úgy néz ki felébredt a kedvese.

Sára odament az ágyhoz, leült Benjámin mellé, de nem tudta sokáig nézni a férfi fájdalomtól eltorzult arcát. Könnyeivel küszködve kérdezte meg az orvost.

– Mi történik most?

– Nem tudom. Olyan hirtelen jött minden, egyik percről a másikra. Azt hiszem, fájhat a mellkasa az eltávolított cső miatt. Talán érzi a sérülések miatti fájdalmakat.

Sára kezébe fogta újra Benjámin remegő kezét, ráhajtotta a fejét, könnyei végig folytak a férfi kézfején.

Benjámin érezte a könnyeket. Érezte Sára jelenlétét. Erőlködött, hogy szólni tudjon hozzá. Nehezen felé fordította az arcát, de a szemeit még nem tudta teljesen kinyitni, csak résnyire, a fény, mint egy éles tőr fájdalmasan szúrta a retináját. Több hete sötétségben élt, megmagyarázhatatlan vizionált világban.

– Ne sírj... – szólalt meg rekedten, alig halhatóan.

– Jól van, oldozzák ki! – utasította az orvos az ápolót, majd a beteghez fordult – Ne erőltesse a beszédet, nyugalom! Több életmentő operáción esett át. Legyen türelmes. Minden rendben lesz most már. Ne beszéljen!

– Köszönöm! – nézett fel Sára az orvosra – Nagyon hálás vagyok önnek.

– Sokszor az orvos is meglepődik egy- egy eseten, mint például ezen itt, nem volt semmi előjele a visszatérésnek. Sőt, a ma reggeli órákban egyre kritikusabbá vált az állapota a betegnek. Reméljük, nem kell visszaaltatni a fájdalmak miatt – fordult a doktornő felé.

Benjamin tudata percről percre tisztult, szót fogadott az orvosnak, nem erőltette a beszédet, érezte, hogy nagyon fáj a légcsöve. De az érzelmeinek nem tudott parancsolni, ami egyre erősebben a felszínre tört benne. Figyelte Sárát, aki könnyeivel küszködve az orvost hallgatta. Nézte a kedves arcot, érezte, ahogy simogatja a kezét. Rájött, hogy egy pillanatra sem fordult el tőle. A megkönnyebbülést hozó könnyek előtörtek a szeméből, Sára ijedten fölé hajolt, átölelve vigasztalta.

– Ss, jól van, itt vagyok, ne sírj! Látod én is sírok, ha te könnyezel!

Az orvosok megilletődve mentek ki a kórteremből, útközben utasításokat adtak a beteg ápolójának. Az ápoló nyugtatót adott az infúzióba.

Csendben, szavak nélkül telt el az az idő, míg a férfi az injekciótól megnyugodott és elaludt.

Sára nem mozdult el mellőle, még akkor is ott ült, mikor a kórház ablakába beült az esti szürkület, és kint a parkban a jegenyék magukra húzták az éjszaka sötét árnyait.

Reggel a vizitnél megjelent az a két orvos, akik megműtötték.

– Hogy érzi magát? – lépett oda a fiatalabb a beteg ágyához.

– Olyan... mintha átment volna rajtam egy metrószerelvény...

– Igen... valahogy úgy – mondta zavartan az orvos mert eszébe jutott a maratoni műtét, amikor ugyanezekkel a szavakkal jellemezte a beteg állapotát. – Emlékszik a saját műtétjére – mondta a másiknak kifelé menet – Lassan elhiszem, hogy léteznek csodák.

Benjámin a nyugtatóktól sokszor elaludt. Mikor megérkezett Sára akkor is mélyen aludt. Sára odaült mellé, ugyanúgy megfogta a kezét, mint mikor kómában volt.

– Itt vagyok...– súgta a férfi, aki az érintéstől azonnal felébredt. Sára a két tenyerét a férfi tarkója alá csúsztatta. Benjámin végre bele tudott nézni Sára szemébe.

– Nem érdemlem meg... – suttogta rekedten. – Tudom, hogy mindennap itt voltál.

– Ne mondj ilyet. Igaz, ha a tanár nem hív fel, nem tudom meg senkitől, hogy mi történt veled. Sok mindenről beszámolt szerencsére. Az viszont igaz, hogy előtte nagyon sok kétséget hagytál bennem. De ez már a múlté. Most csak az a fontos, hogy gyógyulj meg, és gyere haza velem. Amnesztiát kaptál, ami azt jelenti, hogy már soha többé nem kell visszamenned a börtönbe. És most pihenj, ne beszélj. Rendben?

– Rendben – fogadott szót a férfi, mint egy kisgyerek. – Csak maradj velem.

– Sose hagylak el. Szeretlek – suttogta Sára és odahajtotta fejét a Benjamin feje mellé a párnára. Sokáig úgy maradtak, az arcuk összeért néha kis puszikat adott Benjáminnak, akinek hiába fájt mindene, már annak is örült, hogy érzi a fájdalmat.

Váratlanul megjelent Zoli és Róza.

– Szia, Benjámin! Annyira örülünk, hogy végre jobban vagy! – hallották mindketten az ismerős hangot az ajtó felől.

– Nem mondtad Róza, hogy bejöttök! – Sára meglepődve nézett a belépőkre, örült, hogy megoszthatja a boldogságát a barátaival.

– Nem ismerjük még egymást, Fónagy Zoli vagyok, Róza férje! – lépett a beteghez Zoli és nyújtotta a kezét – Hát úgy látszik, nemhiába imádkoztunk érted barátom!

Benjámin elfogadta Zoli kézfogását.

– Imádkoztatok?

– Igen, még nagyon is sokan! – fecsegett Róza azonnal – A két kislányod, Sára, a család, meg a hívők a faluból. Mi is Zolival.

– Elért hozzám a hangotok. Köszönöm nektek és mindenkinek – válaszolt komoly arccal Benjámin.

Bár Róza olyan meggyőzően beszélt a szertartásról, mégis megrökönyödött Benjámin kijelentésén.

– Viccelsz? Én komolyan beszéltem.

– Nem viccelek. Furcsa hangokat hallottam, mikor készültem átlépni... a feleségem nem hagyott békén egy percre sem, elhitette velem, hogy csodás világ vár odaát... igazat beszélt, ott minden annyira békés és gyönyörű – beszélt erőtlenül a beteg.

– Jó lenne pihenned! – szólalt meg aggódva Sára.

Benjámin megfogta Sára kezét és a szíve fölé húzta.

– Imádkoztál értem. Azért késtél olyan sokat. Igaz? – a férfi szemében összegyűltek a könnyek mikor ránézett Rózára.

– Olyan erős volt a hang, hogy Karola eltűnt, elment tőlem. Néha olyan volt, mint egy morajlás, talán, mint egy hullámverés, aztán éneknek hallottam és mintha a nevemet is említették volna többször. Láttam Sárát végig menni egy hosszú folyosón, akkor már hozzám jött. Nagyon sírt. Nagyon féltett engem. Éreztem...hogy vissza kell térnem – fejezte be Benjámin elfáradva.

Róza és Zoli nem tudtak egy darabig megszólalni, csak álltak az ágy mellett.

– Örülünk, hogy segíthettünk – szólalt meg végül Zoli – mi nem is zavarunk tovább, hazamegyünk és elmondjuk mindenkinek, hogy magadhoz tértél. Hadd örüljenek a jó hírnek. Vigyázz magadra barátom. Nem biztos, hogy másodjára is sikerül visszacsalogatni az életbe.

– Tudom, hogy igazat mondasz! – mondta Róza sápadtan – Biztos azt láttad, mikor Sára végig ment sírva a padsorok közt a templomban, mikor elindult hozzád. Kivagyok teljesen az egésztől! Ez már tényleg sok nekem – fordult a férje felé.

– Nincs ebben semmi különös, talán egy kis csoda, meg a hit ereje. Majd megszokod idővel! – karolta át a vállát Zoli – Menjünk haza kedvesem.

A faluban gyorsan végig futott a hír, hogy az imádság alatt magához tért a nagy beteg. Senki nem volt túlságosan meglepődve. Csak azt a várt hírt kapták, amit előre borítékoltak maguknak. Tudták, és szentül hitték, hogy Jézus meghallgatta a kérésüket és segítségükre sietett abban az órában amikor segítségért hozzá fordultak.

Benjámin behunyta a szemét és azon meditált, hogy vajon miért érzett olyan nagy kontrasztot a két nő között. Róza viszolyogva nézett rá, ellentétben Sárával, akinek a szeméből egyfolytában csak a mérhetetlen ragaszkodást, szeretetet olvasta ki. Érezte, hogy Sára simogatja az arcát és kitudja, már hányadik puszit adja rá. Arra gondolt, bizonyára behunyja ő is a szemét és közben arra a régi Benjáminra gondol, aki azelőtt volt. Nagyon meg akart róla győződni. Kinyitotta a szemét. Néztek egymás szemébe egy darabig.

– Nem értelek – súgta halkan.

– Mondd el, mit nem értesz?

– Nem látom rajtad a sajnálatot, azt se, hogy csúfnak látsz. Pedig tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki. Te mégis folyton megcsókolsz. Mintha nem látnád mivé váltam. Róza nem tudott színészkedni, bizonyára te is észrevetted, hogy alig mert rám nézni.

– Kettőnk közt van azért egy kis különbség. Róza csak ismer téged, én viszont szeretlek. Nem egy szemüvegen keresztül látunk. Nekem így is te vagy a legsármosabb férfi most is, ugyanaz, mint akit megszerettem. És boldog vagyok.

– Mi okoz neked ebben a helyzetben boldogságot?

– Sok minden! – nevetett fel Sára. – Legelsősorban, hogy élsz. Aztán az, hogy hamar visszatértél a kómából. Ha később térsz vissza, maradandó sérüléseid lehetnének. De nincsenek. Megismertél. Emlékszel mindenre. Van reményem arra, hogy mégis vár ránk egy boldog élet, amit együtt fogunk megélni... míg a halál el nem választ.

– Míg a halál el nem választ – ismételte meghatódva Benjámin Sára szavait. – Egyszer már próbálkozott vele... szóval nem látsz engem csúnyának?

– Meggyógyulsz és olyan leszel, mint azelőtt voltál, erre gondolj. Semmi másra és most pihenj, próbálj aludni sokat, csak a szépre gondolj. Arra, hogy ami elmúlt az csak egy rossz álom volt, semmi más. Arra gondolj, hogy van egy családod, akikhez tartozol, akik haza várnak.

– Köszönöm. Tudod, mikor elmentél tőlem tegnap, azon gondolkodtam sokat, hogy vannak e véletlen találkozások az életben. Most már tudom, hogy semmi nincs véletlen... mint ott a kórház folyosóján... emlékszel? Mikor eljöttél a haldokló feleségemhez. Átöleltelek. Valamit éreztem már akkor irántad, csak nem tudtam megfogalmazni magamban az érzést. Túlságosan el voltam foglalva a saját szenvedésemmel. Pedig tudnom kellett volna, hogy az életem legnehezebb percében te már mellettem álltál... és most újra itt vagy velem. Életem legnehezebb útját jártam be, és most ennek a borzalomnak a végéhez értem. Már tudom, hogy csak azért sikerült mert az egész úton végig kísértél, mint egy angyal. Olyan nehéz volt elhinni, hogy őszintén szeretsz. Folyton kételkedtem benned. Ne haragudj rám, de tudnod kell az igazságot... nagyon sajnálom.

– Nem haragszom. Sokat változtam én is egy év alatt. Talán azért, mert olyan sok furcsaság történt velem. A megpróbáltatások, a szerelmem irántad, a gyermekek, akik, csak, hipp-hopp mellém szegődtek, talán egy életre. Amira a semmiből, Zita, Flóri a kilátástalan nyomorból, Zsuzska, Mónika egy haldokló asszony, a te feleséged utolsó kívánságaként. Az is, hogy vidékre költöztem a városból. Meg kellett tanulnom egy új életvitelt, meg kellett tanulnom megvédeni magam és a családom. Sokat változtam, csak egy nem változott meg bennem sosem... a szerelem, amit irántad érzek.

– A tanár mindent elmondott...

– Igen, sok mindent elmondott. Jó, hogy tudok mindent. Emlékszel? Megbeszéltük egyszer, hogy kettőnk közt soha nem lesznek titkok. Te mégse osztottad meg velem a félelmeid.

– Emlékszem. De akkor nagyon nagy pánik fogott el. Megzavarodtam... azt hittem örökre elfordulsz tőlem, ha elmondják, hogy embert öltem. Félni fogsz tőlem... úgy gondoltam, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet.

Sára elkomolyodott.

– Ez volt a legrosszabb döntésed, azt tudod. Még csak kíváncsi se voltál, én hogyan érzek, mi a véleményem. Te döntöttél helyettem is. És fordítva mi történt volna, ha én kerülök ilyen helyzetbe? Elhagysz akkor?

– Egyszer már megkérdezted, de nem jöttél vissza a válaszért. Jól van, most válaszolok, bármi történne veled, soha nem hagynálak el. De már tisztán látok... hozzád tartozom. Annyira jó érzés hidd el.

Benjamin fáradtan lehunyta a szemét, még hallotta mikor bement az orvos és beszélt Sárával.

– Szépen gyógyul, holnap visszük egy nagyobb kivizsgálásra.

– Mikor vihetem haza – hallotta Sára hangját.

– Talán három hét múlva.

– Jó lenne kezelni valamivel az arcát doktor úr, amitől halványulnának az ütések nyomai.

– Véraláfutások. Felszívódik magától. De jól van, küldök valamit az ápolótól.

Benjamin euforikus hangulatba került, egy csodálatos érzésbe, amire régen vágyott. Talán, ha meg akarta volna nevezni, akkor azt mondhatta volna, hogy ezt hívják biztonságnak, féltésnek vagy tán szerető gondoskodásnak, ami Sárából sugárzott felé. Ott lebegett a tudata az álom és az éberség határán. Már nem volt benne bizonytalanság, sem félelem. Érezte, hogy megtisztult a lelke, eltűnt belőle az agresszió, az önmarcangolás. Képes volt csakis a szeretetet és a szépséget látni. Ajkán megjelent egy mosoly míg arra gondolt, hogy Sára nem tudhatja, amit ő már tud, hogy teljesen más emberré vált. Ő már nem ugyanaz a Sági Benjamin, akit megszeretett. Sokkal jobb ember attól, majd idővel rájön mennyire szereti, ezerszer jobban mint azelőtt. Hisz csak ő miatta jött vissza odaátról.

Ezután már mosolygott mindenkire, szófogadóan végezte a gyógytornát. Három nap múlva tolókocsiba ültették, hogy az ablak előtt várhassa Sára érkezését