Kint a hulló falevelek közt a hajnali
harmat szél
hátán szitál, az éjszakai sötét már
elkullogott,
gyötrő álmaim után félig ébren nézem,
hogy
dereng kint a fény... még álmodni
akarok.
Lassan elmerül végre tudatom, foszlik
a valóság,
ami elől menekül lelkem, tűnik e torz
világ.
Édeni kertekben járok újra, türkizkék
ég alatt,
a fákról vállamra hulló
virágszirmokkal járom
utam, talpam alatt selymes fű csillan,
ezernyi nesz
zsong fülemben, madárdal kórusa
kísér. Harmónia.
Én itt élek ezen a Földön, ide
tartozom, a fény öleli
lelkem, megnyugtat, ringat, elaltat.
Ígér, hogy higgyek,
soha nem lesz vége e csodás
látomásnak.
De érzem, egyre érzem, hogy jön,
ármánykodik
felém egy idegen, ruhája sötét, arcán
gonosz
mosoly, törtet, és ahogy jön felém
körülötte
haldoklik a szép, hozzám ér és rám
teríti bűzös
leheletét. Mellém lép, és mi ketten összeolvadunk.
Bennem lesz hirtelen a Gonosz és a Jó.
Tudom, hogy döntenem kell, ki is
vagyok?
Ki erősebb bennem, a hit a jóság a
becsület,
vagy pusztításra születtem, arra, hogy
gaztetteim
itt ezen a gyönyörű Földön
véghezvigyem?
Ott állok fent a magasságban, nézek
le
és látom a bűzlő, rothadó világot,
jajszók
és sikolyok tépik a csendet, virágok
égnek
a tüzes mezőkön, évezredes templomok
tornyi dőlnek a porba, keresztek
törnek.
Valami hatalmas erő jön, ami
szétfeszít,
megszabadít, a Gonosz belőlem elmenekül.
Már ott állok tisztán, könnyűn... hangom
messzire viszi a szél, és mondom a
próféciát:
– Állj mögém, nézz! ... végre láss!
mert elpusztul ez a gyönyörű világ.
Mi ide születtünk, a Föld az anyánk,
a szeretetünk ereje az, ami vigyázni
tud rá.