Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
2017. március 15., szerda
Katerina Forest: Közöny
Népnevelés, agymosás, népbutítás, néppusztítás.
Röhögőgörcs, belső munka, pénzmosás. Más.
Te meg tűröd birkamódra, félsz kinyitni a szád,
lehet a szó olyan hangos, meghallja a félvilág.
Fák alatt mész, hogy az árnyék ne mutassa léptedet,
még valaki észreveszi, ott vagy és még létezel.
Jimi Hendrix: Az életnek pozitívnak kell lennie.
Az életnek pozitívnak kell lennie. Ha neked jelent valamit az élet, akkor a boldogság magától jön. Mindenkinek kell adnia valamit. A testünk, összehasonlítva a lélekkel, olyan lényegtelen, mint egy hal a tengerben. Azt hiszem, az ember addig fog élni, amíg ki nem űzi a rosszat és a gyűlöletet a lelkéből
2017. március 14., kedd
KATONANÓTA 1920
Nincs
már nekem puskám, az olasznak adtam, amikor a harcot könnyezve feladtam. Katonagúnyámat az osztrák le tépte, amért a két karom a határát védte, úgy
fizetett érte.
Katonagúnyámat az osztrák le tépte, amért a két karom a határát védte, úgy fizetett érte.
Zokogástól hangos Duna-Tisza partja, kacagó ellenség osztozkodik raja.
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva
Országjáró szellő könnyeink felissza, de senki se hozza a kedvünket vissza.
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!
Délibáb sem játszik, furulya se szólal, tele van az ország bitang árulóval.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.
Lesz még nekem puskám, szurony is lesz rajta, újra felhangzik még, rajta Magyar, rajta!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!
(katonanóta 1920)
Katonagúnyámat az osztrák le tépte, amért a két karom a határát védte, úgy fizetett érte.
Zokogástól hangos Duna-Tisza partja, kacagó ellenség osztozkodik raja.
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva
Suhog az őszi szél, Késmárk felett sírva, Nagy-Magyarországot most teszik a sírba, így volt ez megírva
Országjáró szellő könnyeink felissza, de senki se hozza a kedvünket vissza.
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!
Bús, szomorú nóta terem aztán itten, az is úgy végződik, verje meg a Isten, verje meg az Isten!
Délibáb sem játszik, furulya se szólal, tele van az ország bitang árulóval.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.
Verje meg az Isten, ne szűnjön haragja, azt aki ezt tette, aki ezt akarta, aki így akarta.
Lesz még nekem puskám, szurony is lesz rajta, újra felhangzik még, rajta Magyar, rajta!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!
Ellenség vérében szuronyom megmártom, így szerzem majd vissza szép Magyarországom, Nagy-Magyarországom!
(katonanóta 1920)
Petőfi Sándor.Bizony mondom, hogy győz most a magyar
Bizony
mondom, hogy győz most a magyar,
Habár ég s föld ellenkezőt akar!
Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
Habár ég s föld ellenkezőt akar!
Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohasem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
Mikor győznél, ha most sem, oh magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, oh népem, ép ezért megélsz,
S dicső lesz élted, boldog és szabad,
Amilyen senkié a nap alatt!
S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat,
Akiknek vére volt kereszvized,
S halálhörgése bölcsőéneked;
Meg kell, hogy érjem azt a szép napot,
Midőn áldásodat reánk adod,
S mi annyi átokteljes év után
Sirunk, mosolygunk, az öröm mián,
Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz
Egy szabad nemzet imádsága lesz!
Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot,
Amelyért lantom s kardom fáradott!
Marosvásárhely,
1849. március 6-7.
Katerina Forest: Cannabis
Az éjszaka lüktető zaja, a zenétől hangos orgiák,
a kézmozdulat a lobbanó lángra, söpri a hamuját,
szórja parazsát a bódító cannabisnak. Még vasláncon
tartod a mámor megvadult ördögét, de gyengül az edzett
acél, pattogva foszlik az érc, véredben pezsgőn fut a jel,
kéjesen átölel, mindent akarsz, mindenekfelett.
A hajnal ébred a völgyben, csendfátyolt borít,
benned sírnak a hangok, elhagyják tested
a gondolatok, üres burokba zárva vergődik lelked
mint szárnyatlan madár, majd repülésbe kezd,
magasra vágyik, fel a felhők fölé, hol dicsfényben
úszik a jövő, de a vágy sikoltva zuhan a végtelen
mélybe, idegek csomóján könnyek zuhatagja,
tisztuló tudatod mondja : Nem ezt akartam…..
Katerina Forest: Érezted e már
Érezted e már a végtelen magányt,
mikor egyedül ültél a csillagos ég alatt?
Védtelen voltál és kétségbeesett,
porszem, ami a semmiből lett.
Az időtlenség, mint hullámzó óceán,
benne felolvadt léted,
foszlik
mint rongy kacat, tépik
nyikorgó fogaskerekei a sorsnak.
Mégse lázadsz ellene.
Megalkudtál?
Egy nap magához hív a végtelen,
alaktalan testével átölel, kérlel
légy a mátkája, menj vele,
és vezet, átrepít több évezreden.
Míg félénken lépdelsz az égi
aszfalton,
mesél. A volt világról és a lesz
világról.
Míg hallgatod látod miről beszél.
Már nem vagy védtelen, árva sem,
Hatalmasra nőtt karjaiddal átöleled
becézed, szeretgeted az életet.
Körülötted égi zene kísért, csillagok
pihennek válladon, bolygók fényzöldjei
zarándokolnak mint karaván veled,
a végtelen ösvényen, mi öröklétre
vezet.
Csakhogy túlzásba sodró álmaidból,
felébreszt a perc, mi pattog fejedben
egy dalt szüntelen, ember vagy, nem
vagy halhatatlan, nem vágyhatsz
többre, mint amennyit érsz,
egy villanás vagy az élet egén.
Érezted e már a végtelen megnyugvást,
miben mosolyogva sétálhatsz tovább?
A szeretet szívedben simogatja a
tudást,
mit mátkád mesélt el, hogy tied minden
a csillagok, a fény, az égizene, hogy
magadhoz
ölelheted önmagadban a világegyetemet.
Mert tied minden, a volt világ, a lesz
világ.
Már felnőttél hozzá, élni tudsz vele.
2017. március 13., hétfő
Katerina Forest: KIHALÁS
A madár kémlelte
a ködös őszi eget.
Szárnyát szétnyitotta
suhogtatta
próbálgatta erejét.
Ősi ösztön súgta,
menni kell, itt az idő.
Aztán neki rugaszkodott,
fel, egyre magasabbra
felhők fölé szállt
szelek szárnyán
Mindegy mi volt
vihar, sebes eső
zúzmarás köd
mint egy robotrepülő
szállt, nem volt akadály.
Ezernyi kilométer után
végre ott a pihenő,
mikor leszállt és elérte célját
kétségbeesett
Ősi ösztön hozta
de világát nem találta,
kereste a régi költőhelyét,
az otthagyott vidéket
a virágzó rétet.
De a táj kiéget
a virágok helyén bombatölcsérek.
Gyenge lábán alig állva
a madár csak siratta
gyönyörű szép otthonát
tollát borzolva várta halálát.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Vak vezet világtalant
Egy fénysugár ma végigkísért,
kezem ölén ringott szüntelen.
Nyitotta lelkem belsejét, ölelte
szívem, és minden melegét
nekem adta, visszaadta nekem
az elveszett önmagam szeretetét.
Egy kis fény a nagy sötétségben
kóborló lelkemnek utat mutatott.
Segített, hogy átlépjem az árkot,
ne essek földre szüntelen,
ne legyen több seb, ne vérezzen
hitem, hívogatott, ígérte kivezet
ebből, a vak vezet világtalant
világból…a fény, a szeretet.
/id Pieter Bruegel festmény /
Címkék:
vak,
vezet,
világtalan
Hely:
Magyarország
A csend is más
A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.
Csitáry-Hock Tamás
2017. március 12., vasárnap
Katerina Forest :Egyszer véget ér
Egyszer véget ér az álom,
jól tudom.
De addig hiszek és álmodom.
Egyszer véget ér az út,
amin megyek.
De míg látom a fényeket,
nem pihenek.
Egyszer magam maradok,
mert angyallá változol,
Elmerülsz az ég kékjében.
Egyszer véget ér az álom,
felébredek.
Síró hajnalon kereslek,
hol vagy kedvesem?
Katerina Forest: TESTBESZÉD
Kérdezlek, de nem válaszolsz.
Nézel rám, és elhajolsz.
Testbeszéd.
Szavak nélkül üzentél,
hogy kettétört valami benned.
Nem érintesz, és nem ölelsz.
A távolság egyre nő közted és köztem.
Keresem,
az okot, a hibát, hogy hol tévedtem,
mit nem vettem észre,
mikor tévesztettem, mikor nem követtem
a józan logikát. Legyintesz.
- Mit keresel?- Ne keress logikát!
Az érzelmek tengerén törött hajó a józan gondolkodás.
Katerina Forest: HA ITT AZ IDŐ
Ha itt az idő és szól fentről egy
angyal,
- Készülj, már az óra lassan lejár!
Megkérem én az angyalom, ne siessen
oly nagyon, mert sok munka vár még
rám.
Földi emlékeim, itt nem hagyhatom.
Készülődök és pakolgatok mindent,
mi szebbé tette földi életem.
Gyűjtök a patakból gyöngyös csobogást,
Szél hátáról zizegő levelet, virág
szirmát,
illat kavalkádból pihe párnát.
Felkeresem a régi szép helyeket.
Elteszem a fényképeket, leveleket,
a laptopom, a szemüvegem, hogy lássam
ott fen a halhatatlan világban
mi történik életem nyomában.
Viszem a tollat és a naplóm, a székem
az
asztalom, a kedvenc bögrém, a reggelt,
a kávém illatát, az éjszakát a
kedvest.
Ha szólít az angyal, akkor sietnem
kell,
hogy még egyszer átöleljelek,
kérjelek, bocsáss meg nekem,
hogy elmegyek. Nekem könnyű lesz már,
de te sírón magadra maradtál.
Vigasztalón súgom, szárítom a könnyed,
Emlékeim rólad mind –mind elviszem,
Ne sírj hát kérlek, értem kedvesem.
2017. március 11., szombat
Katerina Forest: Szentivánéji álmodozók
Szorítlak, ne félj nem vagy egyedül,
az éjszaka körbeölel, velünk együtt
szuszog, dünnyög a hideg mozaik
kövön a széthullott életünk.
Az álom elvisz oda ahová vágysz
terített asztal mellé ültet,
testedre terít hófehér ruhát.
Majd meglátod mennyei lesz
minden, lépj bátran kedvesem
sose félj, itt vagyok veled.
Fésülöm selymes hajad, virágot
tűzök közé... forogj, táncolj!
Ez az éj a miénk, messzi még az
ébredés.
A függöny felgördül, s te meghajolsz
csillogó szemedből gyöngyöt könnyezel,
nézel engem fentről, hívsz a fénybe,
de én nem megyek...fáradt vagyok.
Lábamon ólomsúlyok, visszahúznak,
nem nézek rád, de már érzem
e világ bűzét, az eső hideg cseppjei
nyitják szemem, de még átkarollak,
melegítelek.
Még álmodj, álmodj tovább, kérlek!
Ez az éj a miénk, ne fájjon az
ébredés.
Magyarországi szegénység DÍJNYERTES
FOTÓ ALAPJÁN:
Bárdos Tamás: Szentivánéji álmok
Katerina Forest: Ím itt az ember
Szürke rongytakaróba bújt a Nap,
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.
Tajtékzó hullámon olajfolt, ring,
mint halotti lepel, már nem int
feléd, nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.
Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket.
Ím, itt az ember, ki pusztít, nem
teremt,
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se
felel.
Katerina Forest: MEGVILÁGOSODÁS
Már nem félek.
A görcs oldódik.
Már értékeltem.
Elfogadtam,
már nyugodtan
várom a holnapot.
Az est nem rémiszt,
sem az álmok.
Már nem sikolt
az alvó tudatom.
Már nem félek.
Letisztultak a képek.
Ha reggel kinyitom ablakom,
és látom a felkelő napot,
akkor megköszönöm,
hogy ezen a földön élek.
Megköszönöm
a felhőknek az esőt,
a napnak a meleget,
a fa árnyékát dicsérem.
Megköszönöm,
hogy szeretetben élek,
hogy aurámban fénylik a hit,
hogy látok mindent,
azt is mi rejtve van,
mert már más szemmel
nézem a világot.
Én már nem félek.
Csak téged féltelek.
Katerina Forest: Félelmem
Alszik még a város, az
ódon kövek
közt lapuló porszem sem mozdul,
hiába jajdul a sikátor ölén a szél.
Útjelző lámpák hunyorgó fényében
szitál a hajnali köd, könnyekké válik
a szennyes háztetőn, majd felfénylik
az utca macskakövén. Fázik a lelkem.
Riadok minden hangra, mit zörget
kint a szél, nyikorgó kapuk alján
hever
a reggel, átölelve ringatja, mint anya
gyermekét, a nappalom torzszülött
félelmét.
2017. március 10., péntek
Katerina Forest: Most csak egy percet kérek
Most csak egy percet kérek, egy
rezdülést,
egy akkordot a hegedű húrján, érintést
a széltől, arcomról lesikló
selyemkendőt,
fénysugarat a szemembe, egy
szót, fájón
esdeklőt, illatot kérek,
bódítót,
hogy érezzem élek, érzek, látok,
még itt vagyok, még fájok
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: TERROR
Még gyengülő karod az égnek emeled
a sebek mik rajtad vérzenek,
már nem fájnak, kikapcsolt neuronok
körbecsókolják lelked,
már csak zsibbadtan révedsz a semmibe.
Elfeledett emlékek kopognak, jönnek,
összemosódik a múlttal a jelen.
Átok van rajtad, már régen érzed.
Égett hús szagát öklended a mélybe,
mocsokban feszül a miatyánk, rózsa
füzéren simul, hintázik a halál, bús,
széttépett
hited a pokolra alá száll, érzed,
illan már,
elgyötört testedből a lélekláng.
Címkék:
háború,
rózsafüzér,
terror,
vallás
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Maradj még
A mennyezet repedéseibe bújik a lét,
aláhullok, nem érzem a mélységét,
csak a hideg leheletét, hív az enyészet.
Haldoklom.
Ne félj tőlem, ne sirass engem, csak
maradj velem, simítsd a homlokom
min száz év gyötrelmének ráncai
simulnak el, vágyva a végtelenbe.
Már lidércet látok, rám mered,
orromban érzem bűzét a végnek, de
ne hagyj egyedül, még maradj velem.
Ott a fényben, ugye te is látod,
ott áll anyám és rég halott bátyám,
mintázza őket a vízióm, félek
mi lesz veled, ha velük elmegyek?
Most mintákat rajzol a fény, tűnik
a remény, látom riadt szemedben
az elengedést. Kicsit maradj még.
Kinn az éjben a kuvik dalol, a hold
teljes pompában ragyog, levél
se zizzen, az óra megállt, most hagyjál,
ez az én halálom.
2017. március 9., csütörtök
Katerina Forest: Ez a kor
Mint egy méhkas zsong ez a világ,
pénzéhes nyálcsorgató kaptár,
miben szolgalelkű koldus katonák
mossák napról napra az urak
lábát
Hasra hát!
Taposson rajtad a kor, verjen véres
csíkot hátadra, ne sírj, ne szólj.
Már érzed és tudod, hogy itt a vég.
Mint Róma bukása eljött, ideért
hozzánk a szenny, a romlott idea,
miben már rothad hús a virág illata.
Hallgass hát!
Szól a harang, esküvőre hív, és ím,
itt az
ara, ifjú feleség és férj, csillan
ujján
a briliáns gyűrű, szemében olvad
a vágy, nyálas csókkal zárja titkát.
Szájfényük összetapad, végre eljött a
nap!
Két férfi hűséget esküszik, kéjtől
dagad
az erotika. Hányinger ez a világ.
És most nézd!
Hogy bomlik a szürkület ott lenn
a folyó tajtékzó vize felett, miben
az égbolt lógatja lábát, és várja a
nászt,
az összeolvadást. Harapja, lenyeli
aztán visszaöklendezi létünk műanyag
világát.
Ez a tánc volt az utolsó, miben
fűzőtől
fulladsz, de járod halálig, mert nem
tehetsz mást.
És most fordulj!
Térj vissza bölcsődbe, ringasson esti
szél
Harmat mossa arcod, erdő takarjon.
Temesd a múltat, semmitől se félj,
A kor mögötted már szövi a halotti
leplét.
Katerina Forest: Utolsó sóhaj
Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne
Mennék én úttalan utakon, naptól
hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták
belülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek.
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták
belülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek.
Kérnék én időt a Sorstól, haladékot
csak egy napot,
mielőtt végleg itt hagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.
mielőtt végleg itt hagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.
Számban még a keserű nyál csordul,
hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis…
egy érzés. Mely taszít és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis…
egy érzés. Mely taszít és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!
Még egyszer, várj! Még egy pillanatra visszafordulok.
És nézem a volt világom, az úttalan
utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket
- Én ember voltam mindig, érző és
szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem…
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem…
Hely:
Magyarország
Vámos Miklós
Vámos Miklós: “Először egyszerűen írunk és rosszul. Aztán bonyolultan és rosszul. Majd bonyolultan és jól. Végül egyszerűen és jól.”
Katerina Forest : Fáj nagyon
Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,
csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,
ma újra alászállok a pokol fenekére.
Átlépem önmagam tűréshatárát,
vonszolom idegeim zagyvalékát.
Fáj nagyon az Élet!
Ringatom magam keserű holnapba,
álmaim dobozba, viszem a síromba.
Még mindig visszatértem a túloldalról,
kicsike fénysugár, mi hozzám átjutott
körbeölelt, melegített, visszahúzott.
De most fáj nagyon az Élet!
Kertemben a rózsák kiszáradtak,
fáimról a levelek mind lehullottak.
Kezemet nézem miben nincs már erő,
nélküle odavan, meghalt a jövő.
Gyengülő testben ernyedt a lélek.
Fáj nagyon az Élet!
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Tarkólövés
Még sírhatsz, még hullhat a könnyed
temetheted gyermeked, még nincs vége,
még most következik, amibe beleremeg
ez a törékeny világ, otthonod, hazád.
Még sírhatsz, még érezheted illatát
az esőnek, mi oly gyorsan mosta át
a vérrel telt utcaköveket, amin állsz
bambán és nem értesz semmit, nem
érted mi a bűnöd, miért ver Isten?
Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,
míg térdepelsz a mocsok közepén,
feletted már dögkeselyűk kerengnek,
várják a húst, s te a tarkólövést.
Már vége, már elfogyott minden
könnyed, zörgő csontjaid mellett
foszladozó hullahegyek, elfelejtett
mementó leszel az új világ reggelén,
mire lassan kúszik a vadrepkény.
Hely:
Magyarország
Kárpáti Piroska: Üzenet Erdélyből
(A székely tanítónőt a románok e verséért 1920-ban felakasztották)
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Katerina Forest: A múlt
Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.
Azt mondtad vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.
Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül, az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.
Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben benn rekedt.
Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.
Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel, álltál egyedül,
Még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:
Tiszta lapokkal új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.
Nem hitted el nekem, pedig szóltam
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza, az üresen hagyott polcaidra.
Katerina Forest: Egy nap
Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.
Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.
És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.
Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.
De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.
Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.
És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.
Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.
De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest: Amikor
Már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
A tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.
Míg érzem az illatot, míg
idegszálon fut a remegés,
puha a tapintás, nem érdekel
az elmúlás.
Majd te is megtudod,
megérzed a félelmet,
ami úgy követ, mint
a vadász árkon-bokron át
a nyomodba jár.
Ujjaid görbülnek, hátad hajol,
évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél elkopik,
aszalódik. Mint egy kócbaba,
gyér hajad őszül, fogaid hullnak,
erőd elhagy.
Akkor leszel csak boldogtalan,
mikor szólít a munka, de indulni
nem tudsz. Bezárva egy testben
befelé csorog a könnyed.
tehetetlen közönnyel megalkuszol,
mert nem lesz más választásod.
Ha hívő vagy, majd Istenbe bízol,
az Ő kegyelmébe, szeretetébe,
hogy felemel magához,
mert jó ember voltál, megérdemled.
Ha hitetlen, félelembe zárulsz,
tudod ebből nincs kiút.
Imádkozom érted, hogy béküljön lelked.
Hidd el céllal éltél, minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő nyugodt szívvel készülj,
mosolyogva kérd a sírót, ne hullassa könnyét.
Lelked könnyű selymét angyalok öleljék.
Hely:
Magyarország
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)