Üdvözöllek! Blogregényeim és verseim mellett sok irodalmi gyöngyszem is megtalálható az oldalon.
2017. május 3., szerda
Napló: Viszony
Már régen árnyékban éltem, és csendesen szemléltem a világot. De lassan érezni kezdtem, hogy valami nem az igazi, egy nap rájöttem, mi az.Túlságosan befelé fordultam, közömbössé váltam, lelassultam. Mintha a régi énem elhagyott volna. Aztán rájöttem, hogy a gyógyszereim formálják a jellemem, a tudatom. Az a sok szintetikus bogyó, ami mind élet idegen. Egyik napról a másikra kidobtam a kukába a nyugtatóm, amit az orvos egy idegösszeomlást követően tanácsolt. Tudtam, hogy szükségem van a támogatására, ezért rendesen bevettem mindennap. Egy nap kiestek az emlékek. Órákig keresgéltem, hol a szemüvegem, hol a telefonom? Megijesztett, de az orvos csak mosolygott. - Ez csak a gyógyszer mellékhatása. - Attól a perctől ellenségem lett a támogatóm, úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Nem értékeltem a mély alvásokat, a könnyű álmokat. Tudatmódosítóm zörgő papírját gyűrögettem és elhagyni készültem. De nem gondoltam, hogy milyen nehéz napok következnek. Az első nap végén már kóvályogtam, a fejemet valami húzta a föld felé, hányingerrel küszködtem, tudtam, hogy Ő követeli magát vissza hozzám, már eggyé vált velem. Bennem elindultak a negatív rezgések, ellenséggé vált körülöttem mindenki. Kiállhatatlan lettem.
- Talán jó lenne bevenni a gyógyszered - tanácsolta a családom.
Az orvos, aki mit se sejtett, az esti mellé még előírta a reggeli adagot is. Kiváltották, és én magam elé tettem az asztalra, ráirányítottam minden gondolatom. Tudtam, hogy összeszoktunk, hogy nem akar elengedni. Nem, nem beszélgettünk, csak néztem és meditáltam az aljas világról, a gyógyszer-bizniszről, hogy mennyi ember válik élő ronccsá a szintetikus gyógyszerektől, a mellékhatásoktól. Elvonási tüneteimet nem akartam csillapítani, hadd szenvedjek, hisz minden buliba önként és dalolva gyalogoltam be. Az élethelyzetek úgy sorakoztak az életemben, hogy tudtam róluk, én idéztem elő őket. Akkor hát önmagamnak kell megoldani mindet, nem bódulva a drogtól, elodázni. A megvilágosodás ragyogott fel bennem, kezem már nem reszketett, erős lett újra, kiléptem az árnyékból a napra. A kertben citromfüvet szedtem, aromája betöltötte a levegőt, nyugtató teája álomba ringatott. Az energiám pozitív töltésre váltott, a családom mosolygott rám.
- Ugye jobb, hogy bevetted a gyógyszered?
- Igen, sokkal jobb - nevettem rájuk, közben az összegyűrt gyógyszereket a kukába dobtam a negatív hullámokkal együtt, és rácsaptam a kuka fedelét.
- Itt a helyed. Belőlem nem profitál a gyógyszeripar!
2017. április 30., vasárnap
Katerina Forest: Ott ültél csendben
Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.
Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...
Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.
Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.
Hely:
Magyarország
2017. április 29., szombat
Katerina Forest :Istenem, ő a te fiad !
Kapualján jár a hideg tél,
hósapkáján csillogó a dér,
háztetőkre omlik fagyott
takaró, falakon belül van
a halállal alvó.
Istenem, ez a Te fiad!
Elfelejted lassan a földi halandót,
kit teremtettél, hogy legyen hódolód?
Zengjen ajkáról az ige, csak te benned
bízzon, mert csak így marad hite.
Istenem, ez a Te fiad!
Hisz most is rendületlenül benned,
hideg szobájában, éhezve és fázva,
hogy eljössz hozzá, felemeled
tenyeredből eteted.
Istenem, ez a te fiad!
Lelke száll fel az égig, rongyait itt
hagyva,
kezét kulcsolva könyörög néked.
Ismerd meg Istenem, ő a Te fiad
Címkék:
hajléktalan,
hideg,
Isten,
könyörgés,
tél
Hely:
Magyarország
Katerina Forest : Egy nap
... ébredés, lassan kortyolt
kávé, feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem
beszélek, omlik a tér
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló
hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő,
zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
rabol tőlem az idő,
feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem
találom, jön az ellenőr, kéri,
romok a szobában, telefonálok,
hol van? végre válasz, - nézd
az ajtóval szemben,
szekrény, polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a
fájdalom, meg az orvos
... papírok, szívhang, szomorú
mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?
válasz. soha, szepszis, vények, műtét
megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek,
hallgatom, kinn a kertben.
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu
énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál... virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált... minden kép
remény.
2017. április 28., péntek
Katerina Forest: Valami elkezdődött
Valami elkezdődött, valahol csendül
egy dal, valahol feljajdult egy hegedű.
Húrjain ezer sóhaj remeg. A karok
ölelnek, a láb ritmusra dobban,
a föld beleremeg, a zene szárnyal,
lassú körforgásban egymásra talál
ezernyi sóhaj... egy hegedű húrján.
Hely:
Magyarország
Katerina Forest : Anyám !
Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Vajúdó éjszakádon mikor világra
hoztál,
a sötétségbe sikoltottál,
majd fürösztöttél könnyeid vizében.
Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad,én voltam
az életed. Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál,
Ezer öleléssel nyugtattál.
Sírtál, az örömtől. Sírtál, a
bánattól.
Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.
Anyám,
milyen erő lakik benned,
miért nem vádolsz, kiáltasz,
ha rossz voltam,
miért nem küldtél örökre utamra?
Már tudom, már értem,de már késő,
már menthetetlen elhangzott sok sértő,
bántó szó, lelki zsarolás,
manipulálás,
hazug szavak.
Anyám,
Te mindent elviseltél,
lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
évek alatt egyre nehezültek.
Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
hogy nehéz már cipelned?
Már értem, de már késő,
miért voltál ilyen elnéző
hozzám, aki érdemtelen,
hogy gyermeked legyen.
Hogy tudnám jóvátenni,
végre megmutatni,
hogy értem és érzem
a Szeretetet!
Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Anyám.
Címkék:
aggódás,
anya,
anyák napja,
megbánás
Hely:
Magyarország
2017. április 27., csütörtök
Katerina Forest: Még itt vagyok
Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.
Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.
Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.ű
Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.
Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.
Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.
2017. április 24., hétfő
Katerina Forest:Hazaértem
Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.
Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.
Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.
Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.
Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.
Hely:
Magyarország
2017. április 22., szombat
József Attila : HAZÁM
1
Az éjjel hazafelé mentem,éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. máj.
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. máj.
József Attila dedikált fényképe 1935-ből
2017. április 21., péntek
Katerina Forest: REGGEL
Rossz szagú szobában
benn rekedt vágyak.
Csorbult szélű pohárban
reggeli homály van.
Nyikorgó matracon
hajnali gond hever.
Kristályos álmokon
ébredő könny remeg.
Címkék:
gond,
reggel,
szegénység
Hely:
Magyarország
2017. április 20., csütörtök
Katerina Forest: JÓ VAGY ÖREGLÁNY
Személyiségünk mire
kiteljesedik,
testünk megöregszik.
Már nem érdekel az idő,
az se, mit mutat a tükör.
Elébe állok, összenevetünk,
- Jó vagy öreglány, csajosan
vagány.
Ráncok, ősz haj? Kit érdekel, ha
szemem üzen, ott benn van a fény,
gyermeki énem még bennem él.
Fájós gerincem egyenesre húzom,
ropogós csontjaim igazítom.
Lassabban meggondoltan lépek,
örülök, ha az utcán végigérek.
Boldog vagyok, megelégedett,
mert a sors hozzám kegyes,
adott nekem hosszú életet.
Címkék:
idő,
öreglány,
személyiség,
tükör
Hely:
Magyarország
2017. április 19., szerda
Katerina Forest: Apám
Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.
Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.
Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?
Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.
Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.
Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
vele tűnik el az ifjúságom.
Hely:
Magyarország
2017. április 18., kedd
Katerina Forest: Még látlak téged
Még látlak téged, még nem halványult
az emlék,
mintha tegnap lenne, s Te
csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz,
indulsz a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi
teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a
gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső
hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is
hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel
világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te
hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a
szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság
iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is
hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam
belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre,
nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal
kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva
engem, aki
még most is csak keres, hogy állj
végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell
mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve
várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged,
hangod is hallom,
még érezlek...
Hely:
Magyarország
2017. április 16., vasárnap
Katerina Forest: A Jó és a Gonosz
Kint a hulló falevelek közt a hajnali
harmat szél
hátán szitál, az éjszakai sötét már
elkullogott,
gyötrő álmaim után félig ébren nézem,
hogy
dereng kint a fény... még álmodni
akarok.
Lassan elmerül végre tudatom, foszlik
a valóság,
ami elől menekül lelkem, tűnik e torz
világ.
Édeni kertekben járok újra, türkizkék
ég alatt,
a fákról vállamra hulló
virágszirmokkal járom
utam, talpam alatt selymes fű csillan,
ezernyi nesz
zsong fülemben, madárdal kórusa
kísér. Harmónia.
Én itt élek ezen a Földön, ide
tartozom, a fény öleli
lelkem, megnyugtat, ringat, elaltat.
Ígér, hogy higgyek,
soha nem lesz vége e csodás
látomásnak.
De érzem, egyre érzem, hogy jön,
ármánykodik
felém egy idegen, ruhája sötét, arcán
gonosz
mosoly, törtet, és ahogy jön felém
körülötte
haldoklik a szép, hozzám ér és rám
teríti bűzös
leheletét. Mellém lép, és mi ketten összeolvadunk.
Bennem lesz hirtelen a Gonosz és a Jó.
Tudom, hogy döntenem kell, ki is
vagyok?
Ki erősebb bennem, a hit a jóság a
becsület,
vagy pusztításra születtem, arra, hogy
gaztetteim
itt ezen a gyönyörű Földön
véghezvigyem?
Ott állok fent a magasságban, nézek
le
és látom a bűzlő, rothadó világot,
jajszók
és sikolyok tépik a csendet, virágok
égnek
a tüzes mezőkön, évezredes templomok
tornyi dőlnek a porba, keresztek
törnek.
Valami hatalmas erő jön, ami
szétfeszít,
megszabadít, a Gonosz belőlem elmenekül.
Már ott állok tisztán, könnyűn... hangom
messzire viszi a szél, és mondom a
próféciát:
– Állj mögém, nézz! ... végre láss!
mert elpusztul ez a gyönyörű világ.
Mi ide születtünk, a Föld az anyánk,
a szeretetünk ereje az, ami vigyázni
tud rá.
Hely:
Magyarország
2017. április 15., szombat
Katerina Forest: OTTHONRA VÁGYOM
Mikor azt mondod, hazamész,
Te tudod hová. Mikor én
mondom, csak megyek valahová.
Otthon.
Gondolatban eljátszom vele.
Van szobám, kincses fiókom,
legóm.
Íróasztalom, székem, tiszta
huzatú ágyam, számítógépem.
A konyha felől illatok szállnak,
halkan szól a rádió.
Anyám hangja messziről szól,
- Vacsora, vacsora!
Kopognak az ajtón.
- Bemehetek?
- Ne gyere, még kell egy kis magány,
szükségem van rá. Otthonra vágyom!
Álmodom.
Hely:
Magyarország
2017. április 12., szerda
Katerina Forest: Vándor
Egy vándor.. járja a sáros utakat,
céltalan magányban, szomorúságban.
Az úton meg- megállították,
beszéltek hozzá, idegen emberek.
Kínálták szíves éjszakai hellyel,
tábortűz mellett esti vacsorával.
Lobogott a tűz, pattogott szikrája,
a vándor a bölcs öregeket hallgatta.
Tanácsot is kapott, minden alkalommal,
hogy védje magát hidegtől, melegtől,
hóviharban a jeges szelektől.
Szomját hogyan oltsa, kikben ne bízzon,
hogy túlélje az utat, mi előre mutat.
A vándor megköszönte és elindult újra.
Magas hegygerinc előtt fejét lehajtotta,
úgy érezte, élve nem jut fel a csúcsra.
A félelemtől erősebb volt kíváncsisága,
ami felfelé a vándort, elindította.
Hegytetőre érve, a Csoda elé tárult,
a végtelen horizont előtte kitárult,
ott erdők mellett bújó lankás mezőkön
vadak legelésztek édeni békében.
Csobogó patakhoz ért, ahol mesés
hangok zenéltek. A szűrt fény ölelte, szálló
virágszirom arcát érintette. De a vándor
ment tovább. Már látta a tündöklő
magasságot. Lefelé ment, le a lankákra,
erdők mélyére, kavicsos ösvényekre.
A tenger zúgómoraja megállította, vizébe
lépve, kezét imára kulcsolta.
Érezte, hogy itt van az útjának vége.
Istenhez fordulva, szava szállt az égig.
- Köszönöm Uram, hogy velem voltál végig,
etettél, itattál, hegycsúcsra felvittél.
Köszönöm, hogy éreztem a szépet,
patak partján hallhattam bódító zenédet.
Köszönöm Neked, hogy utam mentén
bölcsek szavával segítettél.
Köszönöm, hogy megmutattad a természet
erejét, hatalmas tenger dübörgő zenéjét.
Már értem e földre miért születtem,
vándorbotom már ezennel leteszem,de
engedd, hogy fiamnak emlékbe eltegyem.
Járja végig ő is az én utamat. Ideérve
ragyogd át, mutasd meg neki is a Te világodat.
Isten nem válaszolt, csak a szél ereje gyengült,
a tenger vize az ég kékjébe lassan elvegyült.
Címkék:
bölcsesség,
cél,
tapasztalat,
vándor
Hely:
Magyarország
Egervári József: Csak az számít
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn kézzelfogható
és személyes,
késes, bunkós,
szájszagú,
fogat fogért állagú,
ahol a siker esetleges
és lidérces,
rabló vagy áldozat
könnyen helyet cserélhet,
s könnyen rossz vége
lehet az egésznek...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn nem
kézzelfogható,
csak sustorgás hallható,
csak sejtelem,
hogy sok érdemtelen
nem kenyérért lop,
nagyobb a tét,
ház, nyaraló, kocsi, sziget,
toronyóra, meg a lánc,
nem kell hozzá sok,
csak pléhpofa és pávatánc...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn már nyílt színi,
ahol az Isten csak Mammon,
túl a sarkon rabló vár,
másik oldalon a bank tarhál,
az éhbér csak képzelet,
hogy idén is lesznek ünnepek,
Mammonnak hódol a hatalom,
nem számít, kinek mi van
az asztalon,
nem számít, ki éhes, ki beteg,
az számít, ha a gyöngék
megdöglenek is,
csak közben csöndben
legyenek..
2017. április 9., vasárnap
Katerina Forest: Léleksirató
Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.
Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.
De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.
Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér mint halottat a gyászzene.
Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek
tágra nyílt felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.
Hely:
Magyarország
2017. április 8., szombat
Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el
Még döbbenten álltam, s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
... még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem... ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled, velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már bennem ordít, mint a bölcsőben síró gyermek...
követeltelek-- Még nem hagyhatsz magamra! Még ezernyi perc
ami még közös , még ezernyi mosoly , simogatás...
várj kicsit még, várj! még elmondom neked...
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halál madarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked át rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.
Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
simogatom a hideg kőkeresztet,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.
Hely:
Magyarország
2017. április 7., péntek
Katerina Forest: Kilakoltatás
A végzés tegnap jött. Lassan bontotta,
a boríték
zörgött, reszkető keze alatt. Szédült…
vegyél mély
levegőt… mondogatta, közben olvasta
halálos ítéletét.
Csak ült, mint a szobor, a szó a
fájdalomtól megfagyott.
- Anya mi baj? Görbült a gyermek
szája, ijedten nézte
anyja fakó szemét. Ő csak mosolygott, -
Semmi fiam,
semmi. Csak jött egy levél. Azt
írják, holnapra pakoljunk,
elkel hagyni a házunk. - Hová
megyünk?- sírt csendben a fia.
- Nem tudom, valahová. Isten majd megsegít.
Reggel csomagolt… lassan, vánszorogva.
Régi fényképek,
bögrék, emlékek, minden
dobozban. Már nem sírt, szeme
száraz kút. Az ajtóba emberek,
mogorvák, csendesek.
A bútorok a székek, az emlékek, a ház
előtt a porban.
A ház ajtaja zárult. A fiú
anyjára könyörögve néz.- Becsaptál
engem, nincs is Isten! Ha
volna, itt lenne, a bácsikat elkergetné!
Az anya háta meggörnyedt a szégyen
terhe alatt, halkan szólt,
könnye kicsordult. - Van Isten fiam,
csak messze jár, onnan ide nem lát.
Egervári József : Pillanatfelvétel
A csönd rákúszik
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...
a megfagyott világra,
s jégvirágba öltözteti
fűtetlen szobák mélyén
vacogó gyerekek
huzatos álmait...
Aztán eloson a tél,
kevély szelek
nem csitulnak,
jön a tavasz,
gyom veri fel
egykor szép kertek
nem művelt földjét,
s parlagon hever
idő, emlékezet...
Az újságos rosszkedvűen
bezár,
közmunkás kapirgál
unottan omló vakolatú
jövendő alatt,
szakadt kabátja zsebében
újságpapírba rejtett
fél szelet zsíros kenyér
lapul..
Óriásplakáton photoshoppal
mahinált jelen somolyog,
okot kerülve,
következményt tagadva,
celebsors fényes díszletei
között,
hol minden gyönyörű
és örök,
drágán íródnak
olcsó komédiák...
Máshol meg, penész és húgyszag
tüdőt maró elegyében
olcsón, pénztelen
is teremt az utca, a tér
drámát,
eltévedt,
fintorgó dámák
menekülnek,
a valóság bűze fertőz,
szégyen elől fut, ki tud,
s míg itt, meg ott néha
elhullik egy ember,
közönyáriától
süketül a nép...
Állítólag rozsdás kórházi
vaságyakról nem születnek
versek,
rémtörténetekből meg
van épp elég...
És most ismét
sötét és hallgatag minden est,
kutyák vonyítanak Holdat,
disznók falják fel
a korpa közé keveredettet,
palota szépül,
szobrot lop térre éj,
a félelem szagú
csönd alázatos,
a píár kevély...
Búcsúcédulákra
írva üzenet:
„annyit érsz,
amennyid van!” –
teljesen mindegy,
élve vagy holtan!
A sors nem kegyes,
kocsmák pultjának
bádogjára rajzolva
kifutott sörhabból
a jövő...
2017. április 6., csütörtök
Katerina Forest: Gyarlóságaink
Mint a katonák a forró sivatagban
menetelünk az életért, egy korty vízért,
lábunk reszketve lép az ismeretlen földre.
A félelem sikolya a jövendölés,
hogy eljött az utolsó nap
mit megirt az Isteni Prófécia.
Még hinni akarsz az álmaidban
de visszahúz az idő, végtelenbe
mártott tollal vércsíkot húz rajtad,
hogy ébredj végre érezd és féltsed
hangyányi porszem életed
Az univerzum zenéje átölel,
fényévekre repít, s te egy perc
alatt megérted a tiltott lényeget.
Követelsz, lázadsz, mint egy
kisgyerek, visszakéred az életed.
Rabszolga lettél, rongyos bábu
kinek szava semmit ér,
de érezni akarod, hogy nem hiába éltél
e földön, mivel mint üveggolyóval a
gyermek, játszik most az agymosott
mutáns , ki dönt életről halálról.
Még nem késő hadrendbe állni
az egész földön kart karba fonni
gyengülő lábakba erőt adni.
Követeljetek, vizet, levegőt, földet,
mert a Prófécia beteljesedett.
Müller Péter: Az a másodperc
/Müller Péter/
Pilinszky János: Örökkön-örökké
Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.
Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?
Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!
Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!
Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.
/Nagyvárosi ikonok, 1971/
Ady Endre : Valahol
"Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll."
Ady Endre
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)