Translate

2017. június 22., csütörtök

Katerina Forest: Álmodok


Rémálmok, aggodalmak, víziók,
Meggyötört éjszakámon
Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,
Összeszorított fogak,
Zsibbadó kezek,
Menekülés.

Kegyetlen hajsza,
Légszomj. Álmodom.
Az életemről.

Egyszer csak érzem
Szárnyam kinő,
Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,
Egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok,
Szinte légies.

Alattam a világ.
A levegő kristálytiszta.
Álmodom.
Az álmaimról


2017. június 20., kedd

Katerina Forest: Segíts!


Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban.

2017. június 17., szombat

Radnóti Miklós: Aludj


Mindig gyilkolnak valahol,
        lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkésző ormokon,
        akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
        Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
        mint rettegő kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
        Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
        a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
        s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.
1937

Katerina Forest: Valahol vársz rám


Valahol felsírt egy hegedű az éjszakában,
valahol sóhajok szállnak szelek szárnyán,
valahol vársz rám, s én indulnék hozzád.
Már álmaimban találkoztunk mi ketten
jöttél felém és szemed kékje rám nevetett.
Átöleltél és azt súgtad – Annyira vártalak –
és a csókod ízével várt mindig a hajnal.
A reggel elhozta a hiányodat, s a Nap
a vén diófa lombja közt rám nevetett
– Kit keresel, kire vársz, sehol nincs, nem
ismered, merre indulnál, és hová?
Az út előtted nem visz sehová…
De én kerestelek, mindenhol, ahol jártam,
kerestem a mosolyod, a szemed kékjét, mi
bennem ragyogott, suttogásod, lágyan
ölelő karod… könnyeim közt hívtalak
– Merre jársz? Tudom, hogy egyszer rám találsz!
Eljött az este, kint felsírt a hegedű, a fájdalomtól
elpattant minden húr, a dal rajta elnémult…
s a csendben meghallottam lépteid halk neszét,
hogy valahol elindultál és jössz felém...

2017. június 16., péntek

Katerina Forest : … hiányzol


Újra és újra látlak álmaimban…
kisfiús mosolyod, égszínkék szemed…
nézel rám, szemedben mély szomorúság.
Beszélsz hozzám... de nem hallom a szót...!
Kérlek segíts, hogy megértselek!
Próbálom, mint a szájról olvasó,
de nem értem a gondolatod…
… lemondtam rólad… elhagytalak.
Küzdeni szerelmedért?
… nem az én formám,
amiben élek az a szürke valóság,
két lábbal taposom a földet,
a tudatom a gravitációm,
lehúz és a földre nyom.
Mit gondolsz, ilyen nehezékkel hogyan lehet,
a szerelem szárnyán repülni, lebegni?
… csak álmaimban altatom, fájó tudatom,
hogy hiányzol, nagyon… nagyon…

2017. június 14., szerda

Márai Sándor: Halotti beszéd„



S így fogalmazódik meg néhány nappal a Halotti beszéd megírása előtt Márai Sándorban  az ötletet adó gondolat: „A magyar irodalom a halotti beszéddel kezdődött. Nem lehetetlen, hogy egy halotti beszéddel ér véget, melyet ez az irodalom önmaga és a magyar műveltség felett kénytelen elmondani.
Bizonyára ezért kezdi így Márai a verset: „Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk.”

Márai Sándor: Halotti beszéd„


Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

2017. június 11., vasárnap

Katerina Forest: Felismerés


Azt hittem, hogy a pillanat szakítja be felettem az eget, a pillanat, mikor utolért az a baljós gondolat, hogy értelmetlen küzdelem volt az életem, nem volt benne semmi, amiért bolyongtam ezen a földön. Egy nagy kudarc az egész, amit eddig csak én hittem csodás létezésnek. De a felismerés körbefogott. Mint a beton olyan kemény lett a világ körülöttem, még az anyaföldre hullott rózsaszirom is kővé vált. Láttam a fejemre sújtó bárd élét csillogni a villámfénynél, már lódult, hogy lecsapjon rám, mint égből a sas madár.
De hirtelen megállt az idő. És én bent rekedtem a pillanatban, körülöttem szoborrá változott a tér. A vágyak szelíden öleltek át, ringattak, sóhajtoztak. És én újra elcsábultam a sodrásban, őrült kavalkád költözött belém… hinni akartam a hazugságnak. A hazugságnak, ami eddig félrevezetett... de rádöbbentem, hogy már nincs bennem éltető szeretet, ami szétfeszíthetné a rám szakadó csillagos eget...

2017. június 3., szombat

Katerina Forest: Virtuális randevú :)


Futnak a betűk a klaviatúrán,
El. Vissza. Hozzák a hírt.
Szerelmet keresek, s találok
macsó bonvivánt, nagy Őt.
Tolja szájából a jó szöveget,
vágyom rá, és látom őt.
Pezsdül már a vérem, nem fékezem,
átölel a kék felhő.
Randevúra hívott hamar,
és jaj,áll előttem egy tar kopasz.
Néz rám, az eszem megáll.
Néz rám, az eszem megáll!
2017.05.31.
Feladványa:
„Gyakoroljuk a költői eszközöket, azok közül is a szinesztéziát mégpedig ekhós versben! A téma a ciber-, avagy online- vagyis virtuális élet.

2017. május 26., péntek

Katerina Forest: Elindulok hozzád


Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?
Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.

2017. május 25., csütörtök

Katerina Forest: Magány



Rám süt-e a reggel első sugara,
ringat-e még anyám simogató karja?
Lesz még kenyér elébem téve,
fázós életem tűz melegíti-e?
Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,
lesz-e hol aludni ha leszáll az este?
Találok-e gyöngyöt széles út porában,
szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 
eső verte úton sárba benn ragadtak. 
Keserves életem, magányba temetem,
fakeresztre írom:
Nincs nekem otthonom.

2017. május 12., péntek

Katerina Forest: Incidens / napló /


Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

2017. május 7., vasárnap

Katerina Forest: Mire vársz



Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?

2017. május 4., csütörtök

EMLÉKEZZÜNK Ady Endrére


A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott, ettől kezdve beszéde szaggatottá vált, de elméje tiszta maradt. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Forrás : hu.wikipedia.org

2017. május 3., szerda

Napló: Viszony


Már régen árnyékban éltem, és csendesen szemléltem a világot. De lassan érezni kezdtem, hogy valami nem az igazi, egy nap rájöttem, mi az.Túlságosan befelé fordultam, közömbössé váltam, lelassultam. Mintha a régi énem elhagyott volna. Aztán rájöttem, hogy a gyógyszereim formálják a jellemem, a tudatom. Az a sok szintetikus bogyó, ami mind élet idegen. Egyik napról a másikra kidobtam a kukába a nyugtatóm, amit az orvos egy idegösszeomlást követően tanácsolt. Tudtam, hogy szükségem van a támogatására, ezért rendesen bevettem mindennap. Egy nap kiestek az emlékek. Órákig keresgéltem, hol a szemüvegem, hol a telefonom? Megijesztett, de az orvos csak mosolygott. - Ez csak a gyógyszer mellékhatása. - Attól a perctől ellenségem lett a támogatóm, úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Nem értékeltem a mély alvásokat, a könnyű álmokat. Tudatmódosítóm zörgő papírját gyűrögettem és elhagyni készültem. De nem gondoltam, hogy milyen nehéz napok következnek. Az első nap végén már kóvályogtam, a fejemet valami húzta a föld felé, hányingerrel küszködtem, tudtam, hogy Ő követeli magát vissza hozzám, már eggyé vált velem. Bennem elindultak a negatív rezgések, ellenséggé vált körülöttem mindenki. Kiállhatatlan lettem.

- Talán jó lenne bevenni a gyógyszered - tanácsolta a családom.

Az orvos, aki mit se sejtett, az esti mellé még előírta a reggeli adagot is. Kiváltották, és én magam elé tettem az asztalra, ráirányítottam minden gondolatom. Tudtam, hogy összeszoktunk, hogy nem akar elengedni. Nem, nem beszélgettünk, csak néztem és meditáltam az aljas világról, a gyógyszer-bizniszről, hogy mennyi ember válik élő ronccsá a szintetikus gyógyszerektől, a mellékhatásoktól. Elvonási tüneteimet nem akartam csillapítani, hadd szenvedjek, hisz minden buliba önként és dalolva gyalogoltam be. Az élethelyzetek úgy sorakoztak az életemben, hogy tudtam róluk, én idéztem elő őket. Akkor hát önmagamnak kell megoldani mindet, nem bódulva a drogtól, elodázni. A megvilágosodás ragyogott fel bennem, kezem már nem reszketett, erős lett újra, kiléptem az árnyékból a napra. A kertben citromfüvet szedtem, aromája betöltötte a levegőt, nyugtató teája álomba ringatott. Az energiám pozitív töltésre váltott, a családom mosolygott rám.

- Ugye jobb, hogy bevetted a gyógyszered?

- Igen, sokkal jobb - nevettem rájuk, közben az összegyűrt gyógyszereket a kukába dobtam a negatív hullámokkal együtt, és rácsaptam a kuka fedelét.

- Itt a helyed. Belőlem nem profitál a gyógyszeripar!

2017. április 30., vasárnap

Katerina Forest: Ott ültél csendben


Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.
Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...
Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.
Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.

2017. április 29., szombat

Katerina Forest :Istenem, ő a te fiad !



Kapualján jár a hideg tél,
hósapkáján csillogó a dér,
háztetőkre omlik fagyott
takaró, falakon belül van
a halállal alvó.
Istenem, ez a Te fiad!

Elfelejted lassan a földi halandót,
kit teremtettél, hogy legyen hódolód?
Zengjen ajkáról az ige, csak te benned
bízzon, mert csak így marad hite.
Istenem, ez a Te fiad!

Hisz most is rendületlenül benned,
hideg szobájában, éhezve és fázva,
hogy eljössz hozzá, felemeled
tenyeredből  eteted.
Istenem, ez a te fiad!

Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,
kezét kulcsolva könyörög néked.
Ismerd meg Istenem, ő a Te fiad


Katerina Forest : Egy nap


... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,
 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd
 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos
 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?
válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált...  minden kép remény.

2017. április 28., péntek

Katerina Forest: Valami elkezdődött


Valami elkezdődött, valahol csendül
egy dal, valahol feljajdult egy hegedű.
Húrjain ezer sóhaj remeg. A karok
ölelnek, a láb ritmusra dobban,
a föld beleremeg, a zene szárnyal,
lassú körforgásban egymásra talál
ezernyi sóhaj... egy hegedű húrján.

Katerina Forest : Anyám !


Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztál,
a sötétségbe sikoltottál,
majd fürösztöttél könnyeid vizében.
Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad,én voltam
az életed. Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál,
Ezer öleléssel nyugtattál.
Sírtál, az örömtől. Sírtál, a bánattól.
Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.

Anyám,
milyen erő lakik benned,
miért nem vádolsz, kiáltasz,
ha rossz voltam,
miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,de már késő,
már menthetetlen elhangzott sok sértő,
bántó szó, lelki zsarolás, manipulálás,
hazug szavak.

Anyám,
Te mindent elviseltél,
lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
hogy nehéz már cipelned?
Már értem, de már késő,
miért voltál ilyen elnéző
hozzám, aki érdemtelen,
hogy gyermeked legyen.
Hogy tudnám jóvátenni,
végre megmutatni,
hogy értem és érzem
a Szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Anyám.

2017. április 27., csütörtök

Katerina Forest: Még itt vagyok


Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.

Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.

Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.ű

Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.

Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.


Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.

2017. április 24., hétfő

Katerina Forest:Hazaértem



Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.

2017. április 22., szombat

József Attila : HAZÁM


1
Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. máj.
József Attila dedikált fényképe 1935-ből

2017. április 21., péntek

Katerina Forest: REGGEL



Rossz szagú szobában
benn rekedt  vágyak.
Csorbult szélű pohárban
reggeli homály van.

Nyikorgó matracon
hajnali gond hever.
Kristályos álmokon
ébredő könny remeg.

2017. április 20., csütörtök

Katerina Forest: JÓ VAGY ÖREGLÁNY



Személyiségünk mire kiteljesedik, 
testünk megöregszik. 
Már nem érdekel az idő, 
az se, mit mutat a tükör. 

Elébe állok, összenevetünk, 
- Jó vagy öreglány, csajosan vagány. 
Ráncok, ősz haj? Kit érdekel, ha
szemem üzen, ott benn van a fény,
gyermeki énem még bennem él.

Fájós gerincem egyenesre húzom,
ropogós csontjaim igazítom.
Lassabban meggondoltan lépek,
örülök, ha az utcán végigérek.

Boldog vagyok, megelégedett,
mert a sors hozzám kegyes,
adott nekem hosszú életet.

2017. április 19., szerda

Katerina Forest: Apám



Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
 vele tűnik el az ifjúságom.

2017. április 18., kedd

Katerina Forest: Még látlak téged


Még látlak téged, még nem halványult az emlék,
mintha tegnap lenne,  s Te csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz  a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki
még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,
még érezlek...

2017. április 16., vasárnap

Katerina Forest: A Jó és a Gonosz


Kint a hulló falevelek közt a hajnali harmat szél
hátán szitál, az éjszakai sötét már elkullogott,
gyötrő álmaim után félig ébren nézem, hogy
dereng kint a fény...  még álmodni akarok.
Lassan elmerül végre tudatom, foszlik a valóság,
ami elől menekül lelkem, tűnik e torz világ.

Édeni kertekben járok újra, türkizkék ég alatt,
a fákról vállamra hulló virágszirmokkal járom
utam, talpam alatt selymes fű csillan, ezernyi nesz
zsong fülemben,  madárdal kórusa kísér. Harmónia.
 Én itt élek ezen a Földön, ide tartozom, a fény öleli
lelkem, megnyugtat, ringat, elaltat. Ígér, hogy higgyek,
soha nem lesz vége e csodás látomásnak.

De érzem, egyre érzem, hogy jön, ármánykodik
felém egy idegen, ruhája sötét, arcán gonosz
mosoly, törtet, és ahogy jön felém körülötte
haldoklik a szép, hozzám ér és rám teríti bűzös
leheletét. Mellém lép, és mi ketten összeolvadunk.

Bennem lesz hirtelen a Gonosz és a Jó.
Tudom, hogy döntenem kell, ki is vagyok?
Ki erősebb bennem, a hit a jóság a becsület,
vagy pusztításra születtem, arra, hogy gaztetteim
itt ezen a gyönyörű Földön véghezvigyem?

Ott állok fent a magasságban, nézek le
és látom a bűzlő, rothadó világot, jajszók
és sikolyok tépik a csendet, virágok égnek
a tüzes mezőkön, évezredes templomok
tornyi dőlnek a porba, keresztek törnek.

Valami hatalmas erő jön, ami szétfeszít,
megszabadít, a Gonosz belőlem elmenekül.
Már ott állok tisztán, könnyűn...  hangom
messzire viszi a szél, és mondom a próféciát:

– Állj mögém, nézz! ... végre láss!
mert elpusztul ez a gyönyörű világ.
Mi ide születtünk, a Föld az anyánk,
 a szeretetünk ereje az, ami vigyázni tud rá.


2017. április 15., szombat

Katerina Forest: OTTHONRA VÁGYOM






Mikor azt mondod, hazamész,
Te tudod hová. Mikor én
mondom, csak megyek valahová.
Otthon.

Gondolatban eljátszom vele.
Van szobám, kincses fiókom,
legóm.

Íróasztalom, székem, tiszta
 huzatú ágyam, számítógépem.
A konyha felől illatok szállnak,
halkan szól a rádió.

Anyám hangja messziről szól,
- Vacsora, vacsora!
Kopognak az ajtón.
- Bemehetek?

- Ne gyere, még kell egy kis magány,
szükségem van rá. Otthonra vágyom!

Álmodom.

2017. április 12., szerda

Katerina Forest: Vándor




Egy vándor.. járja a sáros utakat,
céltalan magányban, szomorúságban.
Az úton meg- megállították,
beszéltek hozzá, idegen emberek.

Kínálták szíves éjszakai hellyel,
tábortűz mellett esti vacsorával.
Lobogott a tűz, pattogott szikrája,
a vándor a bölcs öregeket hallgatta.

Tanácsot is kapott, minden alkalommal,
hogy védje magát hidegtől, melegtől,
hóviharban a jeges szelektől.
Szomját hogyan oltsa, kikben ne bízzon,
hogy túlélje az utat, mi előre mutat.
A vándor megköszönte és elindult újra.

Magas hegygerinc előtt fejét lehajtotta,
úgy érezte, élve nem jut fel a csúcsra.
A félelemtől erősebb volt kíváncsisága,
ami felfelé a vándort, elindította.

Hegytetőre érve, a Csoda elé tárult,
a végtelen horizont előtte kitárult,
ott erdők mellett bújó lankás mezőkön
vadak legelésztek édeni békében.

Csobogó patakhoz ért, ahol mesés
hangok zenéltek. A szűrt fény ölelte, szálló
virágszirom arcát érintette. De a vándor
ment tovább. Már látta a tündöklő
magasságot. Lefelé ment, le a lankákra,
erdők mélyére, kavicsos ösvényekre.

A tenger zúgómoraja megállította, vizébe
lépve, kezét imára kulcsolta.
Érezte, hogy itt van az útjának vége.
Istenhez fordulva, szava szállt az égig.

- Köszönöm Uram, hogy velem voltál végig,
etettél, itattál, hegycsúcsra felvittél.
Köszönöm, hogy éreztem a szépet,
patak partján hallhattam bódító zenédet.
Köszönöm Neked, hogy utam mentén
bölcsek szavával segítettél.
Köszönöm, hogy megmutattad a természet
erejét, hatalmas tenger dübörgő zenéjét.

Már értem e földre miért születtem,
vándorbotom már ezennel leteszem,de
engedd, hogy fiamnak emlékbe eltegyem.
Járja végig ő is az én utamat. Ideérve
ragyogd át, mutasd meg neki is a Te világodat.

Isten nem válaszolt, csak a szél ereje gyengült,
a tenger vize az ég kékjébe lassan elvegyült.