Bizonytalanság

Eltelt pár hét, az anya tudta, hogy le kellene venni a gipszet Pisti karjáról. Tudta, de nem volt pénze, hogy elutazzon a városba. Kereste a cigány embert, vigye be őket újra. Úgy nézett rá mintha életében akkor látná először.

-- Bevinném én, de az autó is rosszalkodik, meghát a benzint se agyák ingyen. Mér nem kér utazásit az orvostól? Az ingyen van.

 Megfogadta a tanácsot, bementek az orvoshoz másnap. De az orvos Tominak nem adott, csak Pistinek és neki.

A kisfiút nem akarta otthon hagyni egyedül, ezért több liter vízzel felszerelve elindultak, hogy negyven kilométert gyalogoljanak a városig.

Hat kilométer után a kisebb fiú már vánszorgott, a víz is elfogyott. Az anya dühös lett a gyerekre, de aztán győzött a józan esze, rájött hogy a fiú nem bírja ki az utat.
Visszafordultak. Mentek haza. Nem beszélgettek. Az anya közömbös arccal ment elől, diktálta a tempót. Néha dühösen belerúgott egy-egy kavicsba – Talán levágom én a gipszet, nem olyan nagy kunszt az – motyogta maga elé. Mikor hazaértek mégsem merte levágni Pisti karjáról a gipszet, ami már olyan szürkévé érett rajta, mint az utca pora.
– Ha nem segít megoldani a problémát, állami gondozás lesz a vége – fakadt ki a családsegítő, mikor megint felkereste a családot – Dolgoznia kell, gondozni becsületesen a gyerekeit. A gyerekek hétfőtől kezdhetik az iskolába óvodába járást.
Minden jó volt egy darabig, leginkább azért, mert volt újra ingyen ebédjük.
Az anya nem kereste fel a munka miatt a megadott címeket, kevéske segélyből tartotta fent magát. Eldöntötte, hogy minél hamarabb elköltöznek onnan. Nem szerette a falut, ott mindenki figyelte őket. Azt sem, hogy nem tudott az utcán hozzájutni semmihez. Városban nem hal éhen az ember, a kukák teli vannak tömve ruhákkal, élelemmel. A buszmegállókban egész szál cigaretták vannak szétdobálva. Nem élet ez neki. A Hivatal meghozta a döntést egy hónap múlva. Intézetbe viszik ideiglenesen a gyerekeket.
Pisti és Tomi ballagott hazafelé a faluból, amikor megláttak egy személyautót a házuk előtt. Megismerték a hivatalból Erzsike nénit, aki két idegen asszonnyal és az anyjukkal beszélgetett. Mikor közelebb értek meglátták, hogy az anyjuk sír. Már ők is sírtak, rájöttek, hogy elviszik őket, nincs tovább számukra kegyelem.
– Ha elviszik a gyerekeim, vízbe ölöm magam! – fenyegetőzött az anya. Mindhiába, nem ijesztett meg vele senkit.
Beültek az autóba, körülbelül egy órát utaztak. Tomi végig szipogta az utat, szeméből meg-megindult a könnypatak, odabújt félve a testvéréhez. Pisti sovány arca még hófehérebb lett, nagy kék szemeit tágra nyitotta, figyelte a tájat. Tudta hová viszik, ő már volt Intézetben pár hónapot, akkor is az anyja miatt. Emlékezett arra a novemberi napra, amikor egy férfi érte ment a lakásukba.
– No, fiam, megegyeztem anyáddal, elkísérsz a távoli városba. Nem jó egyedül utazni.
– Menjél nyugodtan -- biztatta az anyja -- a kíséretért kaptam kétezret, lesz kajára pénzünk.
Akkor még nem értette, miért kell egy fiatal gyerek kíséretnek egy idős férfi mellé. Viszolygott az ember, kutakodó apró szemeitől, attól is, hogy folyton simogatta a tarkóját. Mikor megérkeztek a temetőbe már kora délután lett, eleinte csak sétáltak, a férfi egyre idegesebben figyelte a környéket. Aztán elindult vele a ravatalozó felé. Emlékszik, hogy valami miatt már nagyon félt tőle, mert egyre különösebben viselkedett. Olyanokat magyarázott neki, hogy – "Nem kell félnie, nem lesz semmi baj"Beszélt, egyfolytában, mintha félt volna a csendtől. Hízelgett, ígérgetett. Többször megemlítette, hogy mindig ad pénzt, ha elkíséri ezután.
Akkor találkoztak két rendőrrel, ki tudja miért járták végig a temetőt, talán mert loptak a sírokról. Őket is igazoltatták, a férfi zavartan válaszolgatott, nem tudott egyértelmű választ adni, például arról, hogy ki ő neki.

-- A barátom fia, megyünk a nagyanya sírjához.

Nem értette miért hazudik, kicsúszott a száján az igazság.

-- Nem ismerem a bácsit, pénzt adott a kíséretért anyámnak.
Bevitték Pestre az átmeneti Otthonba. Az anyját pár nap múlva megtalálták. Könyörgött az anyja, haza akarta vinni mindenáron. Nagyon szigorúak voltak vele, mivel gyermekveszélyeztetést okozott amikor elengedte egy ismeretlennel.
– Megérkeztünk fiúk! – szólt hátra az egyik kísérő mikor megállt az autó. 

Aznap fürödtek, tiszta ruhát kaptak. Másnap az orvos megvizsgálta őket, levették Pisti kezéről a gipszet.
A karja a túlhordott gipszkötéstől görbe maradt.
– Hool vvan aanyu? – sírdogált Tomi sűrűn.
– Teltek a hetek, lassan megszokták az új helyet ahová kerültek. Nem unatkoztak, odabent mindennap történt valami furcsaság.
Bement látogatni az anyjuk.
– Hazajöttök, csak munkát keresek. Nincs falun nekem való meló, az a baj – próbálta vigasztalni a fiait.
– Hát menjünk vissza Pestre – nézett a szemébe határozottan Pisti.
– Hova? Nincs hova fiam, nincs már nekünk ott lakásunk – hajtotta le a fejét az anyja.
Bele túrt a zsíros ápolatlan hajába, szórakozottan nézett maga elé. Eszébe jutott, hogy csak útiköltséget kapott, hogy meglátogassa a fiait. Nem telik belőle egy doboz cigire se. Talán a busz-pályaudvaron ha korábban kiér, több napra való csikket össze tud szedni. Mikor megérkezett, akkor is felszedett néhányat. A legjobb a felszálló peron. Van, aki eldob egy egész szálat is, ha befut az a busz, amire várt.
– Megyek akkor, nem akarom lekésni a járatom – kapta össze magát hirtelen és felállt.
– De hát még csak most jöttél? – ámult el Pisti.
– Dolgom van a városba, ne értetlenkedj – szólt rá mérgesen az anya és kapkodva búcsúzott.
Reggeliztek amikor közölte velük a gondozó.
– Nemsokára jön egy néni hozzátok.
– Minek jön? – kérdezték meg egyszerre ijedten.
– Csak úgy, meglátogat benneteket. Lehet, hogy hozzá mentek ki, amíg anyukátok eldönti, hogyan rendezi le a sorsát.
Pisti nagyon elkomolyodott, majd határozottan visszaválaszolt.
– Az én anyám egyedül nem tud dönteni, én szoktam neki segíteni minden döntésben.
Aggódva vették észre, hogy ezután a fiú teljesen befelé fordult, szótlanná vált. Tomi ezzel ellentétben folyamatos dühkitöréseket provokált, egy perc nyugta nem volt körülötte senkinek.

Katerina Forest: Déja vu

Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.

Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.

A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.

Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.

Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
Mindenre.

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.

A gomba

A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.

Ady Endre : Az élet

 

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
… De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem! …

Csirkelábpörkölt

Közeledett az iskolakezdés napja. Előtte való este Lili megfogta Nóri kezét és megkérte, hogy üljön le mellé. Halkan, suttogva beszélt hozzá.

– Holnap mit mondjunk, miért járok én ebbe az iskolába?

– Mit mondjunk? – kérdezett vissza csodálkozva Nóri.

– Azt hiszem azt kellene mondani, hogy csak egy kis ideig járok az itteni iskolába, mert beteg anyukám. Te meg a nagymamám vagy. – suttogott tovább, mintha egy nagy titkot osztana meg velem.

– Jó. Ahogy akarod. Nincs benne semmi hazugság, mert tényleg beteg anyukád, és azt meg végkép nem tudjuk, mikorra gyógyul meg. Jól van, megbeszéltük, holnap izgalmas napunk lesz, menjünk aludni!

Bekísérte a szobájába, közben magában vívódott, hogy milyen engedékenyen belement a Lilike által kitalált hazugságból épített világba. Drága jó Istenem, nem akarja, hogy megtudják, hogy ő állami gondozott! Szégyelli, vagy fél, hogy a többiek kigúnyolják, lenézik miatta? Hisz ártatlan mindenben, a sorsát nem tudta befolyásolni, nem tehet semmiről, csak egy ártatlan gyermek.

Még este felhívta a tanárnőt, akinek az osztályába fog kerülni.

– Marika, tudják e a gyerekek, hogy holnap viszem Lilit?– Nem mondtam meg nekik, meglepetésnek szántam – válaszolt a tanárnő.– Akkor jó, mert azt szeretném kérni, ne mondja el nekik, hogy állami gondozott a kislány.

– Jó lesz ez, nem jobb lenne, ha tudnák az igazat? – kérdezett vissza csodálkozva a tanárnő.– Magam sem tudom, megígértem... ő kért meg rá. – válaszolta bizonytalanul.

– Jól van, bár nem tartom helyesnek. Jobb lenne már az elején tisztázni , honnan jött, ki ő valójában. Gondolják át még egyszer.

Amikor letette a telefont, eszébe jutott amit anyja szajkózott egyfolytában ha rajtakapta egy- egy füllentésen gyerekkorában: – "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát! Jól vésd az eszedbe lányom, mikor hazugságon töröd a fejed. Lassan majd a hazugságot igaznak véled, az igazat meg hazugságnak. A végén már magad se tudod, kinek hazudtál, kinek mondtál igazat."

Másnap minden úgy történt, ahogy Lilike kérte, Nóri mami lett, az igazi anyja meg beteg. Az osztály örült az új tanulónak. A tanárnő megkérte a gyerekeket, segítsenek a beilleszkedésében. Szüksége is volt rá, hiszen mindent elölről kellett kezdenie, írni, olvasni, számolni. Hatalmas akarattal lendült a tanulásba, pár hónap múlva behozta a lemaradását. A gyerekek közt egyre több barátja lett. A világ kezdett kerek lenni, egy jó darabig az ég türkizkékjét egy felhő se takarta el. Minden hónapban kötelezően anyatalálkozón vettek részt, ilyenkor elutaztak az Intézetbe, ahol sok más gyerekkel együtt várta az anyját. Az első találkozásra elfogadható állapotban jelent meg az anyja, legalábbis nem tűnt alkoholosnak. Megkérték a felügyelőt, hadd menjenek el a városba sétálni Lilivel. A második találkozó ugyanúgy zajlott le, mint az első. Lili örült, bizakodott – Nem iszik már az anyám!– mesélte boldogan hazafelé az úton, dicsekedett azzal is, hogy van már munkahelye. A harmadik találkozó után szomorú lett, de nem árulta el miért. Feltűnően zárkózottá vált. A negyedik hónapban az anyja nem jelent meg a találkozón, pedig szentül ígérte Lilinek, hogy mindig ott lesz, őt senki nem tudja megakadályozni benne.

Ültek türelmetlenül a ricsajos teremben egymás mellett, már minden gyermekhez megérkeztek a hozzátartozók. Lili várt. Másfél óráig nézte az ajtót, nem mozdult a helyéről.

– Talán csak késik a busz, vagy elkéste az elsőt – nézett Nórira reménykedve.

Nóri már sejtette hogy hiába várnak. Megpróbálta elütni az időt, oldani a kislány lelkében növekvő feszültséget, csalódást. Lili révetegen figyelt egy darabig, aztán elindultak a könnyek a szeméből. Figyelmeztetően rátette a kezét Nóri karjára.

– Tudod mami, legutóbb se sétáltunk, nem is érdekelte mi van velem, bementünk egy presszóba, ők meg végig ittak az élettársával, vitatkoztak egymással. Nekem vettek jégkrémet. Mindegy... menjünk haza, úgyse jön már anyám.

– Nagyon sajnálom Lili! Most mi legyen, szóljunk a hivatásos gyámodnak, akarsz vele beszélni erről? Neki tudnia kell, hogyan zajlik a találkozód. Például azt is, hogy ma nem jöttek.

– Igen, beszéljünk róla – válaszolt komolyan, majd elgondolkodva felnézett – Te nem tudsz rólam semmit, azt se tudod, hogyan éltem eddig, akarsz mindent tudni rólam, mami?

– Hogyne akarnék, ha nem engeded, hogy megismerjem a múltad, nem tudjuk együtt felépíteni a jövőd. Ha úgy érzed eljött az idő, hogy mesélj róla, rajta! Sok időnk van hazáig.

Lili nagyot sóhajtott mielőtt nekifogott, megállás nélkül beszélt végig míg hazaértek.

Azért hoztak el otthonról, mert anyu sokat ivott, nem érdekelte más. Mikor elsőosztályos lettem már iskola előtt nekem kellett haza vinni a bort. Minden reggel kezembe adták a rafiaszatyrot, menni kellett Mari nénihez a szomszéd utcába háznál mért borért. Minden reggel ez ment, az anyu felkiabált az ágyából -- Mennyél borért, mingyá hét óra! Az igazi apám elesett, és beverte a fejét, aztán meghalt, attól kezdve még többet ivott anyám. A család rábeszélte menjen elvonóra, el is ment, ott ismerte meg Imi bácsit, akivel most él. Ő is alkoholista volt. Minden rokonunk azt mondta, hogy anyu meghibbant, így már sose fog leszokni ezzel az emberrel. Nem is szokott le, csak annyi lett, hogy anyu nem egyedül ivott. Mikor berúgtak, marakodtak, mint a kutyák. Egyszer, úgy megverte az anyut, betörte az orrát is, csupa vér volt minden. Az ordibálásra én is szaladtam, segítettem volna anyunak, hogy ne üsse tovább, de kaptam érte, idegességében felemelt a ruhámnál fogva az ember, átlökött a másik szobába, mint a rongyot. Többet nem mentem segíteni anyunak, csak vártam, hogy hagyják már abba a veszekedést... Aztán megtanított az anyu csirkeláb pörköltet főzni. Mivel mindig részeg volt, a fejét se tudta a párnáról felemelni a másnaposság miatt, hát csak onnan magyarázta az ágyból, hogyan kell a pörkölt alaplét készíteni, hogyan kell lekörmözni a csirkelábakat. A csirkeláb a legolcsóbb a boltban, azt mondta anyu mennyei belőle a pörkölt. Meg is szerettem, jó sokáig lehetett rágcsikálni a puhára főtt csirkelábakat. Mindig ezt főztem ezután, ha lehetett. Anyu elfelejtett takarítani, a szoba meg egyre büdösebb lett. Attól, mert anyu is bepisilt az ágyba néha, meg az ágy alá költözött kiskutyák is. Kint volt az anyjuk, oda volt kötve az almafához egy keverék kutya, ott nyüszített a láncon. Jött volna ő is be a kiskutyákhoz, de nem tudott. Mikor kiszaladtam este, hogy elvégezzem a dolgom, a kutya gyorsan megette, ő is éhes volt, neki se adtak enni sokszor. Az iskolában mindig álmos voltam, mert nem aludtam éjszaka rendesen. Néha hajnalig kiabáltak összevissza, de néha énekeltek is. Egy nap azt vettem észre az iskolában, hogy forog velem a világ, sötét lett minden. Később megmondták, hogy elájultam, kiestem a padból. Az éhségtől, azt is mondták. Elmentek anyuhoz az iskolából meg a hivatalból. Megkérték, hogy változzon meg, figyeljen rám, mert elvesznek tőle. Nem hitt nekik, csak nevetett. Az iskolába voltam, amikor jöttek értem. már nem bántam, hogy menni kell, nem féltem tőlük. Csak a szomszéd nénitől akartam elbúcsúzni, mert ő figyelmes volt felém, mindig adott enni. A néni nagyon sírt és megölelgetett, azt mondta az Isten jó sorsot fog adni nekem, mert megérdemlem. Anyu nem sírt, csak azt mondta, hogy jobb ha otthon maradok, mert az gyiviben verik a gyerekeket. Az aki értem jött autóval, mérges lett rá, miért mond nekem hazugságokat. Nórinak befelé folytak a könnyei, magához ölelte a kislányt.– Ne félj, most már soha nem éhezel, nem fázol. Jó, hogy észrevették, hogy baj van a családodban. Örült, hogy elérkezett a nap, mikor nyitottá vált feléje Lili. Ezután már mindent meg tudtak beszélni. Még azon a héten meglátogatta a gyámja. Lili egy levelet adott át neki.

– Arra kérem, hogy ezt írja meg anyukámnak, vagy küldje el. Azt írtam le, hogy én addig nem akarom látni, amíg le nem szokik az italozásról. Ha nem szokik le, engem nem lát többet.

Lili arca komoly elszántságot sugárzott. Mind a két felnőtt tudta, hogy nem viccel, hogy kicsi kora ellenére átgondolta mielőtt megírta a levelet. Eltelt egy év anyatalálkozó nélkül. A lendülete törhetetlen volt, egyre jobb eredményeket ért el az iskolában. Lassan, de biztosan utolérte a legjobb tanulókat. Míg egy nap fenekestől felfordult a világ. Közeledett az anyák napja, Nóri észrevette, hogy esténként titokban írogat valamit. Nemsokára ki is derült, mi volt az. Nóri is ment az anyák napi műsorra, hogyne ment volna. Igaz, hogy idősödő fejével kicsit feszengve ült be a fiatal anyukák közé az iskolapadba. A terem zsúfolásig megtelt mikorra elkezdődött a műsor. Minden gyerek kezében egy szépen elkészített díszes iromány volt, meg egy szál virág. A tanárnő köszöntötte a jelenlévőket.

– Ez az utolsó alsó osztályos anyáknapi műsorunk. Hagyományainkhoz ellentétben, ma nem verssel köszöntünk, hanem egy hitvallomással. Mindenki felolvassa, milyennek látja ő az édesanyját, mik fogalmazódnak meg bennük, ha kimondják ezt a szót: Édesanyám.

Nóriban megállt az ütő – Hát erről írt ez a kislány titokban olyan rendületlenül? Mit tudott most ez a szegény gyerek írni? Mikor Lili következett, a sok szipogó anyuka, érdeklődése kíváncsian felé irányult. Lili elkezdte olvasni rendhagyó művét.

– Az én Anyukám – kezdte, és jelentőségtelkesen ránézett a feszülten figyelő Nórira. Tudjátok nekem két anyukám van, egyik anyukám beteg, mert alkoholista, de van egy másik anyukám, aki itt ül, és én őneki írtam most. Az én anyukám számomra a világon a legjobb anyuka. Akkor jött el értem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azóta sok mindent tanultam tőle, mert mindenhez ért. Barna a haja és a szeme. Igazából nem sminkeli magát, mert a kertben nem kell, azt mondja. De ha utazik, ki szokta festeni a szemét és rúzsozza a száját.

Lili megállt a mondanivalója közepén, ránézett a tanító néniére, majd Nórira, aztán mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

– Én igazából állami gondozott vagyok, csak nem akartam, hogy kicsúfoljatok, ezért nem mondtam meg. De már jobb, ha tudja mindenki, mert megvéd az anyukám, és már nem akarok hazudni tovább.

Nóri szeméből kigördültek a könnyek. A teremben síri csend lett, majd lassan elkezdtek tapsolni. Lili megkönnyebbülve vitte a virágot Nórinak.

– Boldog anyák napját anyu!

Nóri úgy érezte, hogy a világ legszebb anyák napi ajándékát kapta aznap, hisz már nem mami, hanem anyu. Kirepültek a hazugság fekete madarai a lelkükből és átadták helyüket az őszinteség hófehér madarainak.

Faludy György: Jövendő napok

A történelmet nem tudni előre.
A leányok a múltnál sokkal szebbek,
a fiúk sportolók, vidámak,
és egyre műveletlenebbek.

Hét nemzet gyárt atombombákat,
mint régen gépfegyvert meg ágyút.
Ha kérdezed megvígasztalnak:
Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.

Egymilliárdnál jóval többek
a kínaiak. Mi nem törődünk
velük. Dolgoznak s hallgatnak.
Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?

A sarki tenger roppant jégtáblája
kiolvad a jegesmedvék alatt.
Elég-e a növekvő tenger ellen
imákból szőni védfalat?

A Nagyalföld sivatag lesz,
porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
Csak az Úr hangja segíthetne,
de Isten sosem fú a kürtbe.

Faludy György: Koldusdal

 

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,

sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

 Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

1938

Katerina Forest: Szép Új Világ

A fák levelén vörös folt izzik, jajdul

az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul

lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva

csónak, korhadt fájához simul, ütődik,

koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.

Zörren a parton egy üres sörös doboz,

mint zászló leng a száraz ágakon egy

sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,

vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt

a magány, hogy indulj, míg lehet,

ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét

a világ, botladozó lábad akad, földre

rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!

Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,

keresed rég nem látott csillagod.

A sötétség ölel, az ég alja bíbor

olvadsz a létbe, a lelked üszkösen

kering a szélben,  szemed lehunyod.

A reményt örökre feladod.

Katerina Forest: HAZAVÁGYÁS

Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,
jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.
Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörget
a jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam
-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de te
nem érzed, csak a magány üres tam-tamát
dobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.
Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.

Katerina Forest: Túlélni

Némán és tehetetlenül időzik életem

itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban

miből már nincs kiút, hiába keresem,

hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni

 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi

sötét leplét gyáva  önmagamnak,

 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,

 tépni ruhám, szórni a szélnek,

súrolni az eget, csapni, mennydörögni-

Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?

De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.

Csak suttogok s magamnak beszélek.

Súlytalan szavaim körbe vesznek,

megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt

látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,

miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.

Sírni látom a fiút az apát, kiknek

összekulcsolt kezüket rántja szét

a behívó parancs.. Készülj katona!

Az anyát látom, az imádkozót,

ki a fájdalomba némán  belehal,

mert tudja, hogy többé nem látja

 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,

az óra is bénán figyel, a hegedű

húrjain a dal néma, a színes levél

 hullik feketén, a sikoltó csendben

hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.

Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.

 A sors szaggatta függönyök mögött végre

 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos

 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja

ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem

e kort, miben felemészti  létünk s világunk

egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja

hullafoltos testét, de még zabál..zabál..zabál.

Reményik Sándor: Hová??

 Haza? Hová??

Hová indul ez a vonat?
Hol van még otthonom?
Hol vár egy meleg hangulat?
Nem hely az otthon
S nem hely a haza –
De lélek s álom
S varázs a régi arcokon
S bűbáj az őszi fákon.
De letépve mindenről a varázs
S a bűbáj mindenről letépve,
Tekintsek bár a földre le,
Vagy fel az őszi égre.
Honvágy sír bennem, mérhetetlen
Honvágy – nem hely után.
A lelkemet vesztettem el – –
Azért nincsen hazám.

1938

Esnagy József E perctől kezdve

E perctől kezdve hallgatnunk kéne már

mert a szavak ezentúl csak elválasztanak

nem közvetítenek két romos szív között

pedig a hajnal ma kivételesen szép

A szőlőlevelek harmatosak

A rózsák csendesek és a bogarak

nyugodtan alszanak

E perctől kezdve már hallgatnunk kellene

mégis arról beszélgetünk hogyha véletlenül

nem találkozik két szív akkor céltudatosan

nem érdemes nem érdemes keresni egymást

még akkor sem ha élni csak szeretve jó

Váci Mihály: Valami nincs sehol

 

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

Katerina Forest: Vágyom a világod

Korgó hassal, összekucorodva,

rongyok közé bújva álmodom.

Vágyom a világod. Van apám,

 van anyám. De minek?

Apám sárga ujjai közt felszedett

csikk füstölög, szemhéja közt

leves gőzölög. Anyám sápadt,

rekedt, kezében kannás bor remeg.

Nejlon szatyrában kenyérhéj,

kukából kiszedett. Vágyom a világod.

Álmodom. Mosolyról, szép szemekről,

puha ágyról, illatokról. Esti meséről,

meghitt vacsoráról. Vágyom a világod.

Talán eltévedtem, rossz helyen vagyok.

Ez nem az én világom.

Nyújtod a kezed, hogy elviszel,

szemedben könnyek, átölelsz.

Ugye, rám mindörökre vigyázol,

a te világod, már az én világom ?

Katerina Forest: Máshol

Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó
hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokat
mik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűl
és dermedté válik a kinti világ.

Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol,
vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted
nem moccan az idő, némán kivár.Arcodon
kisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk,
szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz és
ott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál,
s lelkedben kedves látomássá vált a benti világ

hol vakon járhatsz úttalan utakon, lazán és könnyedén,
minden régmúlt vétkedre felmentést remélsz
mert a lélek vezet, tanít, folyton hozzád beszél
és már nem tud rabul ejteni semmilyen e világi hazug kísértés.

Bizalom

A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.

– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.

– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.

– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.

– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.

– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.

– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.

– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.

– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén. 

 Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.  

– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.

 Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.

– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...

 – Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták. 

Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.

 – Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el. 

Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.

– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.

 Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe.