Váci Mihály: Valami nincs sehol

 

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,

      – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
      – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
      – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
      – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
      – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
      – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
      – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
      – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
      – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
      – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
      – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
      – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
      – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
      – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
      – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
      – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
      senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
      – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
      – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
      – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
      – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
      belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
      valami, valamikor, valahol…

Katerina Forest: Vágyom a világod

Korgó hassal, összekucorodva,

rongyok közé bújva álmodom.

Vágyom a világod. Van apám,

 van anyám. De minek?

Apám sárga ujjai közt felszedett

csikk füstölög, szemhéja közt

leves gőzölög. Anyám sápadt,

rekedt, kezében kannás bor remeg.

Nejlon szatyrában kenyérhéj,

kukából kiszedett. Vágyom a világod.

Álmodom. Mosolyról, szép szemekről,

puha ágyról, illatokról. Esti meséről,

meghitt vacsoráról. Vágyom a világod.

Talán eltévedtem, rossz helyen vagyok.

Ez nem az én világom.

Nyújtod a kezed, hogy elviszel,

szemedben könnyek, átölelsz.

Ugye, rám mindörökre vigyázol,

a te világod, már az én világom ?

Katerina Forest: Máshol

Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó
hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokat
mik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűl
és dermedté válik a kinti világ.

Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol,
vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted
nem moccan az idő, némán kivár.Arcodon
kisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk,
szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz és
ott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál,
s lelkedben kedves látomássá vált a benti világ

hol vakon járhatsz úttalan utakon, lazán és könnyedén,
minden régmúlt vétkedre felmentést remélsz
mert a lélek vezet, tanít, folyton hozzád beszél
és már nem tud rabul ejteni semmilyen e világi hazug kísértés.

Bizalom

A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.

– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.

– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.

– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.

– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.

– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.

– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.

– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.

– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén. 

 Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.  

– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.

 Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.

– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...

 – Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták. 

Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.

 – Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el. 

Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.

– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.

 Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe. 

Dsida Jenő: A félelem szonettje

 

A száj fehéren ejti majd a szót: eredj!

S te, lelkem, borzadón leheled vissza: félek!
A test aléltan, nyögve enged útra, lélek,
mint anya gyermekét, ki idegenbe megy.

Fiam, mily házak, mily terek s mily uccaszélek
várnak reád? Mély lesz a völgy s magas a hegy?
Fiam, nehogy rossz társaságba keveredj,
s feledd az emberszót, mit most beszélsz: beszélek.

A holt anyagra már a gyertyák füstje kormol,
az arcra percek folynak, sárga vegyvizek
s a tátott szájba csurganak a horgas orról,

te meg bolyongsz iszonyuan nagy íriszek
között, hol a felejtés vízesése mormol
s a fákon lomb helyett örök sötét zizeg.

Megtérés

A halál pillanata a tisztánlátás pillanata. Laci megérezte azt a pillanatot amikor számára véget ért a földi élet. Oda hívta maga mellé Nórit. Átölelte a vállát, halkan nyugodtan beszélt hozzá.
– Most hallgass végig engem, ne ellenkezz, ne akarj félbeszakítani. Már tudom, hogy meg fogok halni, de lenne pár kérésem előtte.
Nóri komoly arccal hallgatta, nem hisztériázott, nem sírt, talán azért mert már könnye se volt, elapadt kiszáradt kút volt belül a lelke.
– Azt kérem tőled, hogy tisztességes temetésem legyen – folytatta Laci. – Menj el a Szentatyához, ő temessen el. A temetésem napján csendüljön fel a harangszó
– De nem temet el a Szentatya, mert nem vagy hívő református, párttitkár voltál, tudja jól az egész falu a Szentatya is. Sajnálom hidd el.
– De eltemet, tudom, csak menj el hozzá és kérd meg – nyugtatta meg Laci. – Te meg ne sirass életed végéig, tudni fogod, hogyan állj talpra... én már nem tudok segíteni. Ne haragudj rám, ha néha nem voltam jó apa és jó férj. Volt időm rá, hogy átgondoljam az életem. Már tudom, hogy gyenge voltam a változásra. Pedig kértél sokat. Nem jöttem rá, hogy ez a világ nem értünk van, megváltoztatni sem tudjuk. Porszemek vagyunk. Az akaratunk a létezésünk egy gyenge sóhaj, az üvöltésben. Pártitkár voltam, most Istenhez indulok. Hinni akarok valamiben, talán mégis van túlvilág, ahová beengednek.
Nóri vállára hajtotta a fejét, a tekintete a messzeséget kutatta. Valakitől megkérdezte halkan – Ennyi az élet?
Nóri ott ült vele még kis ideig, aztán óvatosan végig fektette az ágyon. Tudta, hogy meghalt.A szomszédasszonya ment át segíteni, ketten készítették fel a hosszú útra.
Másnap felkereste a reformátuspapot, aki végig hallgatta a kérését, de nem adott választ azonnal. Kérdezte Nórit, hogy mit gondol, mi az a nagy változás, ami miatt ilyen nagy fordulat következett be az elhunyt lelkében.
Nóri nem beszélt mellé mert szentűl meg volt győződve, hogy a csalódása gyengítette le az erős, kiegyensúlyozott embert, akivel élt. Arról, hogy elvesztette a hitét, nem látott kiutat, jövő képet maga előtt.
Mesélt a kisebbik fiáról, aki kint van Izraelben, hogy onnan segítsen nekik. A Szentatya végül beleegyezett a temetésbe, ahogy a férje előre megmondta. Kitűzte a napot, mikor lesz a ceremónia.
A temetésen nagyon sokan voltak, hívők, volt párttagok, vegyesen. Ott érzékelte Nóri a falu figyelmét, azt, hogy milyen sok embert megérintett Laci halála.
A pap búcsúbeszédében megmagyarázta a hívőknek, miért tért meg Istenhez az elkóborolt bárány.
– Hiszem, hogy a kisebbik fiától jött a sugallat, hogy visszatérjen Istenhez, és tiszta lélekkel hagyja el a földi létet. Attól a fiútól aki Izraelben Jézus nyomában lépked, pont ott, azokon az évezredes köveken, ahol Jézus elkínzott testtel cipelte a keresztet. A Szentatya meggyőző beszéde hosszú volt, mint reformátuspap mindenben kereste az okot, az okozatot. Nórit is mélyen megérintette a beszéde. A koporsó mellett állt és nézte az aranyozott betűket :"Élt ötven évet", hallani vélte a párja az utolsó sóhaját – „Ennyi az élet?"
Igen ennyi – gondolatai átléptek a temetőn túlra, vissza az elmúlt közös éveikre. – Talán sokat hibáztunk, nem figyeltünk egymásra eléggé, nem hittünk és nem bíztunk egymásban úgy, ahogy kellett volna. Nem voltál elég jó harcos, mikor az élet földre kényszerített, feladtad könnyen, nem álltál fel, nem mondtad ki, hogy téged nem győzhet le senki!
A temetés után minden hajnal ébren találta, mert nem látta az ösvényt maga előtt, amire rátérjen. A temetőbe se járt ki, nem tudott a sír mellé állni, ahol lent a mélyben ott volt a párja.
Lassan azért rájött, ha nem vesz tudomást valamiről, az még létezik. Tudta, hogy a múlt árnyékából ki kell lépnie, valamilyen hasznos célt kell találnia, hogy az élete értelmet nyerjen.
Egy éjszaka kellős közepén elkezdte összetologatni a bútorokat, már tudta, mit akar. Lassan, nyugodtan kezdte lebontani a belső vakolatot a falakról.
– Mindennek meg kell változni – ismételgette, mint egy buddhista szerzetes a mantrát.
Csak azt nem tudta, miből. Ettől a ténytől függetlenül, folyamatosan és rendületlenül dolgozott. Az első ötlete az volt, hogy kialakít maga körül egy kis gazdaságot, belevág a falusi turizmusba, amiről már beszélt Lacinak is, mikor törte a fejét azon, hogyan lehet a privatizáció, a rendszer összeomlása utáni pokolból kitörni.
Egyik gondolat szülte a másikat, abból nem volt hiány. Egyedül akart talpra állni, a fiai életét nem akarta befolyásolni. Sokszor gondolt az anyja lelki zsarolásaira, amivel mindig elterelte a saját útjáról. Ő nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni.
Lassan mégis rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni. Eszébe jutott egy beszélgetés a nővérével, a temetés előtti napon. A postás csengetett, de nem a megszokott gyász táviratot vitte. Amikor visszafelé ment a kapuból, a nővére megkérdezte.
– Pénzt kaptál hugi? – mert látta, hogy harmincezer forintot szorongat Nóri a kezében – Kitől? – érdeklődött tovább kíváncsian a testvére.
Nóri nézte az utalványon a nevet, ő is akkor jött rá, ki küldte.
– Egy ismerős, tudod, mikor három évig küzdöttünk a betegséggel, kitaláltam, hogy jövőképet adjak a páromnak, belevágunk a falusi turizmusba. Hirdetéseket adtam fel. De nem kezdtem el, a betegség egyre nagyobb úr lett a házban, ide már idegenek nem jöhettek be. Akkor jött egy idős férfi, nyaralási lehetőséget keresett. El akartam küldeni, de a férjem behívta. Összebarátkoztak. Látta, hogy nagy a baj nálunk, úgy ment el, ha úgy érzem, beszélni akarok valakivel, hívjam csak fel nyugodtan. Szívesen beszélget velem.
– Felhívtad? – kérdezte a nővére. Érdekelte a történet.
– Igen... egy éjszaka... két órakor, mikor teljesen ki voltam idegileg, akkor már csak két órákat aludtam. Egy napra elromlott a tévé, kilyukadt a bojler, a kazán. Pénzem mind az orvosokra ment el, még a tyúkok is az udvarról, lepucolva vittem nekik. Akkor felhívtam... magam sem értem miért, azt sem, hogy miért őt, elmondtam neki, hogy most felmegyek a padlásra és...,hogy felkötöm magam egy kötélre. Nem bírom tovább, meg akarok halni... de ő nyugodt volt, végighallgatott, és azt mondta, ne tegyem, szükség van rám, minden megoldódik, higgyek neki, nem hazudik. Megért, az ő felesége is a karjaiban halt meg. Túlélte. Kötelességem élni... szüksége van a családnak rám, a gyengék menekülnek a halálba. Igaza lett, valahogy úrrá lettem a helyzeten. Akkor tudtam meg, hogy özvegy – mesélte el a történetet Nóri.
A nővére arra kérte akkor, ha megbékél a lelke, keresse meg ezt az embert, mert bajban mutatkozik az igazi barát, és ez a férfi bárki is, lélekben végig vele volt a bajban.
Nóri leült a telefon mellé. Sokáig ült mellette, gondolkodott, majd elkezdte beütögetni a számokat a telefonba. A vonal másik végén megszólalt az ismerős hang. Kedves volt, örült, hogy Nóri felhívta.
– Csak meg akartam köszönni a segítségét – magyarázta a férfinak az okát, amiért hívja.
– Örülök, hogy segíthettem egy keveset, féltem, hogy nem fogadja el – hallotta a választ. Sokáig beszélgettek, mintha nagyon régről ismerték volna egymást.

FALUDY GYÖRGY: KÖZELI JÖVŐ

 

Csak egy rövid pillantást a tragikus bolygóra.

Ily sok pénzt, autót, ételt sosem adott a múlt.
Közben tizenkettőhöz közeledik az óra:
a technika először felemel, majd lesújt.

Az urak konjunktúrát ígérnek nékünk folyton.
Sejtik-e, hogy a jövőt megette a fene?
Jól sejtik. De mi mást cselekedjék vagy mondjon,
mikor senki sem tudja: mit tegyünk ellene?

Húsz év, s elfogy az ózon. Rákot kap, aki kint jár.
Tízmilliárdan lesznek, de nem lesz enni mit már.
Gaz sem nő búza helyett. Az erdő megrohad.

Az állatok kihalnak, és a mi sorsunk sem más,
elpusztulunk, de úgy, hogy előbb felfaljuk egymást.
Borzalmas alkonyat jön. Ásd meg a sírokat.

Katerina Forest: Elengedés

Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam már,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.

Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…

 – Nincs miért élnem nélküled…

Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

Élni vagy halni

Három hét se telt el, Laci egyre többet panaszkodott, fáradékony lett. Egy napon sárgaság jelent meg a szemén. A vizsgálatok után a legrémisztőbb hírt közölték velük, rákot diagnosztizáltak nála az epevezetéken. A férjének akkor eszébe jutott az anyósa utolsó szavai.
– Azt mondta, nemsokára megtudom, mi a fájdalom. A mama már megint megálmodott valamit előre... az én halálomat. Mit gondolsz? Az anyád sohasem tévedett.

 Már hitt az anyósának, és eluralkodott rajta a félelem.
Laci három évig harcolt a rémmel, kétszer műtötték, kemoterápia, kórház, rosszullétek, remények, aztán újra elölről kezdődött minden az elkeseredett viaskodásban. Ebben a hatalmas szerencsétlenségben talpon maradni olyan volt, mintha egy erős szélviharral menne szembe, kikerülni, elfutni előle nem lehetett. A tornádó pedig söpört, ízekre szedett mindent, az ő idegeit is szaggatta, hitét a világban, az emberekben. Az önmagával szembeni erős hite is darabokra hullott, mintha egy turmixgép köpte volna ki. A világából kiveszett az otthon melege, kiveszett a remény. Helyébe befurakodott a tébolyult kétségbeesés.
Saját halálára vágyott, hogy ne élje meg azt a napot, amikor a párja lelke elszáll. De nem tehette meg, nem volt lelkiismerete, hogy a könnyebb utat válassza, és azon menjen tovább. Rakódott a vállaira az elviselhetetlen teher minden nap. Mintha azért született volna a földre, hogy fájdalmat hordozzon. Temetett egyfolytában, sírtól sírig vánszorgott. Apát, anyát, testvéreket, sógorokat, sógornőket. És most temetni készült újra, a legkedvesebbet.
Amikor a fiai megtudták a hírt, hogy milyen súlyos beteg az apjuk, eleinte bizakodtak. A kisebb fia az első műtét után, hogy hitet adjon apjának az élethez, bejelentette, hogy megnősül, nem kér segítséget hozzá, de azt akarja, hogy az édesapja ott üljön az első sorban, mikor összeadják a kedvesével. Ezzel a bejelentésével a további élethez való remény rózsaszirmait hintette szét a beteg apja köré. Laci tényleg gyógyult, büszkén ölelte magához a fiát és a kedvesét, szeméből törölgette a könnyeket a szertartás alatt.
Nóri nem vette észre, hogy a kemoterápia után Laci titokban újra inni kezdett. Az állapota egyre rosszabb lett, kezdődött minden elölről.
Látogatóban volt a kórházban aznap is, amikor késő este a kisebbik fia a barátjával megérkezett. Szomorúan szállt ki az autóból, ment befelé, ölelte Nórit.
– Én is voltam apámnál, beszéltem az orvossal, azért jöttem, hogy személyesen mondjam meg neked, kimegyek Izraelbe. Sok pénzt kell keresnem, apám így nem gyógyul meg. De ha nem sikerül a gyógyulás, akkor is küldöm, hogy adjál meg neki mindent, amit megkíván.
Hazavitte a férjét a második műtét után. Tudta, hogy vége mindennek, a rákos sejtek szétszóródtak benne. Morfiumot adott a háziorvos, amitől különleges víziókat látott. Már nem a való világban élt. Amikor egy este a fürdőszobából támogatta kifelé, megkérte Nórit, hogy szedje össze az üveggolyókat, még mutatta is őket, hol gurulnak.
Nóri hitetlenkedve hallgatta – Honnan jöttek ezek a golyók? – közben szófogadóan szedte a nem létező üveggolyókat a folyosó kövéről.
Laci mutatta a fejét, hogy onnan.
– Néha kinyílik és nem tudom bezárni, ne haragudj – válaszolta természetes nyugodt hangon.
Ült a betegágy mellett és beszélt hozzá. Reményt akart adni, éreztetni, hogy minden rendbe jön, eljön a nap, mikor nevetve építik és tervezik újra a jövőjüket.
A betegség bele rugdosta a mély szegénységbe. Nem tudott dolgozni az ápolás miatt, a kezelések, az ingázás az otthon és a kórház között, minden idejét, erejét elvette.
Jött a hideg tél és vele együtt Murphy törvénye, hogy ami elromolhat, az el is romlik, valósággá vált. Egymásután, szinte egy napra, a kazán, a bojler, a televízió.
Nem volt már anyu, akihez odamehetett volna sírni.
– Jöjjön! Segítsen! Mert nem bírom a terhet!
A lakást, ha kórházban volt a férje, nem fűtötte, dupla harisnyában, ruhákban járkált, örökké mozgásban volt, hogy ne fázzon. A legnehezebb időben kapott a fiától külföldről pénzt, nem sokat, de nagy segítséget jelentett számára. Második kemoterápia után, a férje megkérte , hogy vigye haza.
– Otthon akarok meghalni. Tegnap is kitoltak egy nőt a paraván mögé, amikor meghalt. Reggel kéken, zölden támolygott a mosdóba. Nem akarok úgy meghalni, mint egy kutya.
Nóri rábólintott.
– Menjünk haza.
Folyamatosan romlott az állapota, napokkal később már alig kapott levegőt. Nóri hívta a főorvost telefonon, aki készségesen segített.
– Holnap viszi a futárszolgálat az oxigénpalackot – nyugtatta –, az majd segít rajta.
Akkor érezte, hogy szédül, hogy már talán gyengébb, mint a férje, nem aludt, nem evett. Egyik éjszaka mikor Laci elcsendesedett mégis elszenderedett.
Ajtónyitásra eszmélt fel, az ajtóban ott állt az anyja, szomorú volt, mégis az egész megjelenése szeretetet sugárzott. Ott állt, sötétzöld barhét kendőjében, török mintás selyem ruhájában, görbebotjára támaszkodva. Aztán szó nélkül megfordult, elindult a folyosón a másik szoba irányába.
Nóri ment utána.
– Anyu, anyu! – szólongatta, de az anyja nem fordult hátra, csak ment előre, kopogott a bot vége a mozaiklapokon. A folyosó végtelenné vált, a sok zöld növény tengerré, és az anyja eltűnt benne. Másnap a férje meghalt. Csendben, békével.
A futárszolgálat délután odaért az oxigénpalackkal, de látták rajta a fekete ruhát, csak annyit mondtak.
– Részvétünk, asszonyom – és visszaültek az autóba.
Mikor hazaért a fia, csak annak mondta el, hogy előre tudta, mikor hal meg az apjuk.
– Tegnap este eljött érte mamád, elvitte magával.
A fia sírva ölelte át a vállát.

Megszégyenítés és furcsa álmok

Laci a szomszédos falu keverő üzemében kapott gépszerelői munkát. Nagyon megváltozott. A kudarcot, hogy eltűnt előle a hologramként kivetített eszménykép, nem tudta feldolgozni,. Depressziós lett, amit újra és újra alkohollal próbált oldani. Nóri próbált, de nem tudott rajta segíteni. Laci gúnyos lett, lekezelő, ami ismeretlen volt az addigi életükben. Sokszor kérte, hogy beszéljék át az eseményeket, de csak egy kézlegyintést kapott.

-- Ne törd magad, ez a világ a süllyesztőbe került, nem érzem magam jól benne. Ne hidd, hogy tudunk változtatni, új szelek fújnak. Mocsár, meg dögvész jön ránk. 

Nóri is hasonlóan érzett, azzal a különbséggel, hogy őt a nap huszonnégy órájában lefoglalták a szürke hétköznapok idegölő cselekedetei. Néha titokban megpróbált felülkerekedni önmagán, tervezett és álmodott egy szebb boldogabb jövőt, amiben újra harmónia fog majd uralkodni. Nem tudta sokáig az illúzióit felszínen tartani, mindig hamar kizökkent belőle, vagy az anyja örökös halni készülése, értelmetlen beszéde miatt, vagy attól a félelemtől, milyen alkoholos bódulatba kerül elő estére a párja. A fiúk felnőttek közben, középiskolába kerültek, csak hárman nézték otthon a szürke horizontot. Laci látta az új munkahelyén, hogy milyen nyugalommal megy nagy tételben a szajrézás. Egy meggondolatlan napján eldöntötte, meglepi Nórit, bedobott a Trabantba egy zsák ocsút. Arra nem is mert gondolni, hogy minden lépését figyelik a lecsúszott párttitkárnak. Rendőrök várták az útkereszteződésben. Visszakísérték, a többiek előtt kellett visszaadnia az értéktelen szemetes búzát. Megszégyenítették. Utána lelkileg teljesen a padlóra került. Később ugyanez a rendőr nagy fejjel elmesélte, hogy kinek az utasítására kapták el. Amikor visszavitte a szemetes búzát az az ember sajnálkozott a legjobban rajta.
-- Miért nem szóltál, adtunk volna papírt róla – tárogatta a kezét a műszak vezető, de a szemében ott volt a kaján gúny a megelégedettség, sikerült megalázni mindenki előtt. Ez volt a célja.
Nóri látta hogy egyre rosszabbodik a férje állapota. Sokszor órákig sétálgatott éjszaka a folyosón. Ingerült és agresszív lett, nem kötötte le semmi.
Benne is felszínre tört a lelkiismeret-furdalás, ha nem hozza ide a faluba, ha elmennek a másik gazdaságba dolgozni, nem történik mindez meg velük. Élhetnének kiegyensúlyozott boldog életet a gyerekeikkel együtt. Maradt volna megbecsült szakmunkás, és semmi pártfeladat, meg haverizmus a sok léhűtő iszákossal. Okolta saját magát, hogy gyenge volt, nem tudott nemet mondani az anyjának, engedte, hogy a sors által kijelölt útról letérjenek.
Az összeomlás végig söpört az országon, nem kímélte se gazdaságokat, se téeszeket. Beindult az ország szétrablása. A privatizáció selyem leple alatt munkanélküliség, szegényedés ütötte fel a fejét. Falun megszűnt a munkalehetőség, a tehetetlen emberek elindultak ingázni a több kilométerekkel arrébb a semmiből kinőtt összeszerelő üzemekbe. A szabad levegőhöz szokott vidéki ember bekerült a festékgőzös, egészségtelen gyártó sorok mellé. Elhanyagolták a kerteket, lassan a beléjük ivódott önfenntartást is feladták. Az anyja közben egyre habókosabb lett, örökké figyelnie kellett rá, néha döntést hozott, hogy levelet ír a tévének, a miniszternek, mert ellopták a földjét. Nórinak a kiskaput is zárni kellett, el ne bolyongjon otthonról.
Az anyja nem értette meg, mi történik körülötte, de érzékelte, hogy az új világ nem lesz mindenkinek jó, neki se, féltette az öt hold földjét, de azt nagyon. 

Igaza volt.
Virágzott a spekuláció, a drága magyar földeket leértékelt aranykorona áron fillérekért vették meg a rászoruló családoktól, holdanként tízezer forintokért.
Nóri két fia középiskola után a városba maradt dolgozni, ott alakítottak ki párkapcsolatot később. Az anyja mivel második gyermekkorát élte, egyre több figyelmet igényelt, furcsán kezdett viselkedni, megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülötte. Néha arról suttogott sejtelmesen, hogy beszél hozzá minden tárgy... vizionált.
Ezek a vizionált dolgok egyre csak fokozódtak, meg akarta győzni Nórit arról is, hogy mindent megálmodik, de sok mindent elmond neki a kis táskarádiója, meg néha a villanykörtéből is hangok jönnek elő.
Nóri mosolygott rajta, nem hitt a misztikumban, csak a valóságban, de amire nem tudott magyarázatot adni, őt is bizonytalanná tette.
Ilyenek voltak az anyja haláláig tartó különös látomások, amik mind hitelesek voltak, majd halála utáni jelenései, amik rémületben tartották az egész családot. Ezek a történetekre soha nem találtak magyarázatot. Ilyen volt az az éjszaka is, mikor percre pontosan megálmodta kisebbik fia elhatározását, hogy elmegy az országból.
"Az anyja mély álomban volt, gyorsabban vert a szíve, tudta, hogy ébredni kell, szólni a lányának, hogy baj van. Tengerzúgást hallott, víz csobbanást, hajókürt hangját a távolodó hajóról. Hallott egy hisztérikus kiabálást:
– Ne menjél el, ne hagyj itt engem! Ha elmész, vissza se gyere!
– Csak három hónap, visszajövök – szólt az unokája.
Hullámok dübörögtek a parti sziklákon, már nem látta a hajót. Felült az ágya szélére. Még nem volt tudatánál, a fülébe még morajlott a tenger. "

Keze tétován kereste a görbebotját. Nehezen támaszkodva felkelt. Mikor a másik szobához ért, megzörgette az ajtót a bot végével.
– Kelj fel lányom, a fiad bajban van. Veszekednek a fiatalok, a fiad Amerikába készül. Intézkedj, nem mehet el, baj éri!
– Jaj, édesanyám, mit álmodott már megint? Feküdjön vissza nyugodtan, hajnali három óra van! – szólt rá álmosan Nóri, és motyogva bújt vissza párja mellé.
– Mit kavar már megint anyud? – kérdezte a férje álmosan.
– Rosszat álmodott. A sok nyugtató, altató miatt olyan különösen viselkedik.
– Lassan kilencven éves, az is zavarja a fejét. Aludjál.
Már nem tudott, csak forgolódott. Reggel felhívta a fiát.
– Nincs semmi baj, fiam? – kérdezte színlelt nyugalommal.
– Hát már nincs, de az éjjel jól összevesztem Katival, tudod, lenne egy jó pénzes meló a tengeren, olajfúrón, de ő kiakadt, nem enged.
– Ne menj fiam, igaza van, baj fog érni, nem mehetsz!
– Jól van... nem megyek, egész éjjel gondolkodtam, meggyőztem magam, nem hagyom itt. Fene a pénzt!
Mikor a telefont letette, döbbenten nézett az öreg fáradt arcú anyjára.
– Honnan tudtál anyu a tengerről, a hajóról, a veszekedésről?
A anyja mosolygott – Megálmodtam. De nem megy ugye el az unokám?
– Nem megy anyu, valaki az éjjel meggyőzte, hogy maradnia kell.
Nem beszéltek róla többet, de a fia, mikor elmesélte az otthoni vitáikat, pontosan idézte a nagy anyja kétségbeesett szavait, azt is hozzátette, hogy valami miatt nem tudott egész éjjel elaludni.

Csikó f. Éva: Szeretlek

Emlék lettél

virrasztottam feletted

de most

búcsúzni jöttem

Százszor elengedtelek

elég volt egy szó

s abban

újra érintettelek

Emlék lettél

örökké szólítható

furcsa nagy titok

kibogozhatatlan

Százszor elengedtelek

most ezerszer is

újra visszahívlak

emlék lettél

Sodródás

Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válik. Nóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.
Mikor leadta őket az óvodában, iskolában, újra visszafordult a faluból kivezető útra, végig száguldott a kiserdő mellett, négy kilométer után fordult rá a bekötő útra. Bekötött szemmel is meg tudta volna már az utat tenni, minden bukkanót ismert. Takarmányszárító- keverő üzemben dolgozott mint műszakvezető.
Ő is lépkedett a szamárlétrán felfelé, de lassan, bukdácsolva, nem nagy esélyt látott az út végén. Falubeli volt, a családja szegény, körülötte, aki vitte valamire, mind a módosabb családból bukott felfelé.
A legnagyobb keserve az volt, hogy a gyerekei úgy nőttek fel, mint az országút mellett az ökörfarkkóró, nem volt rájuk ideje. Egész nap a rohanás, reggel, este a házimunka, meg:
– Hagyjál már kisfiam, dolgom van.
Szezonálisan csúcsot döntött az üzem, sohasem volt leállás, aratás idején még szombat vasárnap sem. A férje közben elvégzett egy iskolát, még keresettebb szakember lett. Így ő is elfoglalt lett, sose volt ideje a családra.
Nóri már az első perctől szidta a kommunizmust, ami hirdette a „segíts mindenkin, menj és dolgozz ingyen, mert így leszel igaz ember" szlogent, mert saját magán nem tapasztalta a felemelő változást.
Igazából egy szabad vasárnap reggel ébredt rá istenigazán, hogy valami nincs rendben az életükben, amikor végre aludhatott volna kicsit tovább, kintről monoton kopogást hallott.

Kinézett az ablakon, meglátta az apósát, aki meglepetésnek szánta a látogatást, de érkezésekor szétnézett először az udvaron, eldőlt a kezéből a kiskapu. Azt javította, közben megállás nélkül morgott.
– Hogy tűritek a rendetlenséget, a gyerekre is ráeshet!– vonta felelősségre Nórit, mikor kiment hozzá.
Nóri akkor rajta töltötte ki a mérgét, fennhangon vissza válaszolt, hogy nem kellett volna a nagy hitet beleadni a fiába, akkor nem a más házánál javítana, hanem otthon. De még rosszabb lett a helyzet, mert egy nap boldogan ment haza Laci, kis párttitkár lett a nagy mellett. Hatalmas sikerként könyvelte el, elvárta, hogy Nóri is osztozzon az örömében. Hogy még érdekesebb legyen minden, mivel jó szakember volt, kiemelték középszintű vezetőnek.
Az életük kettévált, lassan távolodtak egymástól érzelmileg is fizikailag is. Nórit megőrjítette a tehetetlenség, bármit javasolt, hogy változtassanak, mert érzi, hogy rossz vége lesz a közös életüknek. Laci csak kimosolyogta.
Ő jól érezte magát, gyűlésekre járt, elvégezte a Marxista Egyetemet, otthon csak háló vendég lett.
Egy nap arra ment haza a szüleihez, hogy az apja elszólta magát, éhezne egy kis levesre, mert beteg az anyja, egy hete nem főz neki meleg ételt.
Attól a naptól a szüleinek is főzött, vitte nekik mindennap motorkerékpárral végig a falun, ezzel még leterheltebbé vált. Szétaprózta magát, örökké időzavarban volt. Néha életveszélyes manővereket hajtott végre mikor a segédmotorkerékpárral vitte a fiát az iskolába. Az lett a vége, hogy egy ilyen rohanós reggelen beleszaladtak a rendőri igazoltatásba.
A járdán lemaradva sétáló kisebb fia, mikor meglátta hogy a rendőr megállítja az anyját, éktelen sírásba kezdett.
– A rendőr bácsi elviszi anyut.
– Dehogy visz el, nézd csak! –  berúgta a motort újra, odaszólt a rendőrnek, hogy mindjárt jön, de becsengetnek az iskolában, megkérné ha lehet, addig se ijesztgesse a kisfiát!
Mikor letette a gyereket az iskola előtt és visszafordult, látta, hogy a rendőr sétált a gyerekkel, fogta a kezét. Nóri tudta, hogy meg fogja büntetni, de mikor odaért, intett a kezével a férfi és sarkon fordult, visszasétált az autójához. Talán ráérzett Nóri lelki terhére. Emlékszik, egész nap nem tudott a munkára figyelni, ha szóltak hozzá is robbant, mint a dinamit.
Hogy lehet így gyereket nevelni? Átgondolta százszor, ha rajta múlna, legalább a gyermek tízéves koráig nem engedné a nőket dolgozni. Nem élet ez így, se gyereknek, se anyának.
De az élet csak fokozta önmagát, a mókuskerék meg nem lassult, sőt egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
A forgásban lemaradtak a családi kapcsolatok, színét hagyták az ünnepek. Az anyja betegsége egyre rosszabbodott, minden látogatáskor rárakta a vállára az összes fájdalmát.
Egy nap szép csendesen meghalt az apja. Nóri nem várta a halálát, nem panaszkodott neki egy szóval se, hogy beteg.
Laci elment a papért a szomszéd faluba, sokat beszélgetett a tiszteletessel az autóban. Később elmesélte a feleségének, hogy mikor elárulta neki, hogy ő párttitkár, az csak mosolygott rajta.– Mindkettőnknek van nyája a földön fiam.
Lacit ezért a papszállításért fegyelmi tárgyalásra idézték be, nem ülhetett volna egy autóba egyházi emberrel.
Az apja temetésén sokan voltak, szerette sok ember az életében mindig mókázó embert, aki sose mutatta ki senkinek a ránehezedő terhet amit cipelt.
Egy fiatal akácfa mellé ásták ki a sírját, mert az akác volt a kedvenc fája.
A világ lassan kezdett Nóri körül felbomlani, a nagy lelkesedés rózsabokra mögött már bogáncs nőtt, már látta a korrupciót, a jogtalan haszonszerzés kifinomult labirintusát, és kezdte egyre jobban sajnálni a férjét, aki még bízott a rendszer tisztaságában.
Egy nap, mikor elgondolkodva vezette a motorkerékpárt, hatalmasat esett, elütött egy kutyát. A kutya elszaladt, de ő súlyosan megsérült, gerincsérve lett.
A hosszú táppénzes állománya közben döntött úgy, hogy változtat. Kilenc évig ment egy nyomsávban, és nem haladt előre semmit. Laci a jó szakember akkor már presszókba beszélte meg a kollégákkal a napi feladatokat, lassan, de biztosan vált kemény ivóvá, Nóri elől titkolva, aztán már nyíltan is vállalva.
Nóri magához vette az anyját, aki már nem tudott önállóan élni. Leszázalékolták, így tudott gondoskodni róla.
Az anyja betegágya mellől nézte, ahogy bedől a rendszer, megszűnik a termelőszövetkezet, ahogy osztják szét a javakat a haszonlesők.
Az apósa halálhírét hozták hamar, az ő szíve se bírta a nagy veszteséget. Kint állt a háza előtt, belebukott a rózsabokorba, szívinfarktusa lett.
Megszűntek a párttitkári funkciók, oda lett a férje munkahelye is. Laci értetlenül topogott egy helyben, nem értette mi történik. Amiben hitt addig, ami úgy állt előtte, mint egy kőszikla, leolvadt egyik napról a másikra, elmerült a pocsolyába. Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. A haverok elmaradtak mellőle, csak az olcsó bor maradt meg, az aztán hűséges barátként mellé szegődött élete végéig.

Út a privatizáció poklába

Visszavitték a kórterembe, ahol éppen babaetetés volt, vitték a kicsiket a mamájukhoz. Amikor idegesen megkérdezte, hol van az ő fia, csak annyit mondtak neki, hogy legyen türelmesebb. A vizitnél kapott egy rövid felvilágosítást, még vizsgálják a gyermeket, maradt-e nyoma a nehéz szülésnek.
Nórit megnyugtatta a tudat, hogy nem halt meg, él a gyermeke. Reggel vitték hozzá a kisfiát. A gyermek feje körbe gézpólyával volt áttekerve. Nyugtalan lett a látványtól,  megkérdezte a nővért, miért kötözték be a baba fejét, úgy néz ki mint akit baleset ért.
– A vákuum miatt, széthúzta a koponyát egy kicsit, de rendbe jön – nyugtatta meg a nővérke.
Nóri értetlenül nézett a nőre, akinek az arcán nem látott semmi érzelmet.
– Hogy, hogy széthúzta a fejét a vákuum, mi lett vele? Beszéljen már! – követelte a választ hangosan, közben a sírás fojtogatta, érezte, hogy a legjobb lenne jól kibőgni magát, nem törődve senkivel és semmivel, mégis visszafojtotta az érzelmi kitörését a többi kismamára való tekintettel.
– Nem kell pánikolni, most még a kutacsok visszaállnak a helyükre, a koponyacsont még képlékeny. Rendbe jön idővel – dobta oda a válasz a nővér és olyan gyorsan elviharzott, mint akit kerget egy kutya.

Amikor hazafelé indultak, az orvos ellátta tanácsokkal.
– Lehet, hogy érte sérülés a gyermek agyát, még nem tudhatjuk, oxigénhiányos állapot is volt… a nehéz szülés… a vákuum húzóereje okozhatott idegsérülést… de kinövi, türelem kell hozzá… sok, sok türelem.
Ennyi volt a segítség, se kontrol se rehabilitáció, továbbiakban semmi segítséget nem kapott, hogy kezelni tudja a maradandó sérüléseket. A hormoform injekció amit kapott, minden kellemetlen mellékhatását kifejtette. Először azzal, hogy gátolta a szülés megindulását, később szembesült a többivel, a kialakult magatartás zavarral, agresszivitással. Olvasott róla sokat később, hogy megértse mi történt velük. Az sem vigasztalta utólag, hogy betiltották az injekció használatát.

Eleinte azt tapasztalták, hogy negyvennyolc órás szolgálatban kellett állniuk a gyermekük mellett. Összecserélte az éjszakát a nappallal, csak akkor nem sírt, ha evett, azon felül mindig. Mikor letekerte a fejéről a gézpólyát, olyan volt a kicsi feje, mint egy régészeti cserépedény, amit darabokból ragasztottak össze a lelkes régészek.
Laci, hogy tehermentesítse Nórit, segített ringatni, csitítani a síró gyermeket. Az egész napos munka elfárasztotta, ezért kitalálta, hogy beteszi a bölcsőbe a kisfiát, kötött a bölcsőhöz egy zsineget, és ha felsírt, ringatta, néha a lábával is. Sokáig megmaradt benne a tudatalatti mozdulat, még akkor is mikor már nem volt rá szükség, amikor már végig aludta az éjszakát.

Egyéves lett a fia, amikor egy nagyon kedvező állásajánlatot kaptak a Duna-kanyarban lévő Kísérleti Gazdaságtól. A jó szomszéd ígérte, vigyáz a fiúkra, menjenek csak megnézni, nem mindennap kap valaki ilyen jó ajánlatot.
A gazdaság nagyon tetszett nekik, Laci karbantartó szerelőként dolgozhatott volna, neki is ígértek, ha tud dolgozni a gyermektől, azonnal munkába állhat. Boldogan mesélte a szüleinek, milyen szerencse érte őket, fent lesznek a főváros mellett, kulturált helyen, kapnak szolgálati lakást, jó fizetést.
Az anyja bevágta a félkezest, attól a pillanattól folyamatosan halni készült, egyfajta lelki terrort közvetített feléjük, aminek az lett a vége, hogy hazaköltöztek a falujukba, nem a Duna mellé.

– Ne félj fiam, lesz munkád, holnap bemegyek a Tsz Elnökhöz, ad neked munkát az első szavamra –mondta az apja, és másnap be is ment a téesz irodába. Fütyörészve tért haza.
– Na, fiam, vár az Elnök! Dolgozhatsz, kint a gépműhelyben, még örült is, hogy idejöttél.

Nóri gyesen volt, Laci elkezdte új életét egy falusi téeszben. Először a ház kisszobájában laktak, rosszabb körülmények közt, mint a cselédsoron. Alig tudták megközelíteni a gyerekágytól a fekvőhelyüket. Barikádharc volt minden mozdulat a gyermek körül.
Nóri egy év múlva bejelentette, hogy gyermeket vár, de el akar költözni, már nem fognak elférni a kicsi szobában. Az anyja új trükköt talált ki, hogy visszatartsa, cseréljenek helyet, majd elférnek a nagyszobában. De Nóri hajthatatlan maradt.
– Itt maradunk a közelükben anyám, csak a gyerekeknek hely kell, külön szoba, élettér – válaszolta már sokadjára az anyjának. Az anyja nem, de az apja megértette.

– Akkor várd meg lányom, felnevelek tíz hízót, vagy többet, meg egy kis kölcsönnel vehettek egy kis házat.
Nórit megnyugtatta az apja szava, tudta, hogy nem csak ígérget, mindig teljesítette is azt.

Laci a téeszben kezdett elismert lenni, ügyes szakmunkás volt, nem került ki a keze közül semmi hibásan. Mivel vérében volt a szocializmusba vetett hite, amit az apja sulykolt belé, könnyen behúzta a közösségi munka is.
Járt társadalmi munkákra, szocialista brigádgyűlésekre. Lassan ment felfelé a ranglépcsőn, nem kapkodta el. Egy falu nehezen fogad be idegent, de őt hamar befogadták. Kedves volt, jó humorú, beszélgetős. Abban az időben, egységben élt a falu, nem ismerték azt a szót, hogy munkanélküliség. Az Elnök szabadon döntött, kit alkalmaz a téeszben, mennyit bír el a termelés.
Néha, ha muszáj volt egy munkahelyre kettőt is felvett, csak megélhetést tudjon biztosítani. Kezdett az erőszakkal megalakított termelőszövetkezeti forma a kezdeti káoszból renddé alakulni, már mindenki megtalálta a számítását falun.
Minden évben búza aratás vagy kukorica aratás után hordták szét a tagoknak a háztáji terményt. Kinek mennyi járt, mennyit dolgozott. Ez elég volt a háznál nevelt jószágoknak. Mint egy nagycsalád, összejárósan, összedolgozva éltek.
Ha felszabadult a dinnyeföld vagy paprikaföld mehettek szedegetni, a falu határában gyümölcsösök voltak, őshonos alma, szilvafákkal, ebből adódóan volt alapanyag a lekvárhoz, a pálinkafőzéshez. Az év vége mindig disznó vágással volt lezárva a családoknál.
De a téeszvezetés is vágatott le minden évben szarvasmarhát, augusztus 20.-ára, szétmérte, kiosztotta ingyen a húst a tagoknak.
Mikor megszületett az aranyszőke kisfiú, második gyermeke Nórinak, már meszelték a kis öreg parasztházat, ahová költözni akartak. Az apja még pálinkát is adott el a ház árába azzal pótolta ki a disznók árát. A házat harmincötezer forintért adta a tulajdonos el nekik.
Mikor a gyerekek óvodába kerültek, Nóri is elkezdte a téeszben a munkáját, a , elindult egy reményteli úton, az övé is felfelé ívelt egy darabig, hogy utána elkezdhessék mélyrepülésüket mindketten a privatizáció poklába.

A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.

Gyász

Mint fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helyiségből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos beton tető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatóhoz panaszra. Még aznap megjavították a munkások a tetőt, leszigetelték olvasztott kátránnyal.
Kemény hideggel robbant be a tél egyik napról a másikra. Egy vegyes tüzelésű kandallójuk volt, amiben ha elaludtak, elaludt a parázs is. Ledermedtek a falak a hidegtől, a kancsóban reggelre bepillézett a víz. Összebújva melegítették egymást, dideregve keltek, mentek dolgozni.
Enyhültek a februári hidegek, amikor Nóri furcsán kezdte magát érezni, szédelgett, émelygett a gyomra. Elment az orvoshoz, aki megállapította, hogy gyermeket vár.
Más nő boldog, ha elérkezik ez a pillanat, ő kétségbeesett. Távol a családtól egy odúba, hogy lehet gyereket vállalni? Este elmondta szomorúan a párjának.
– Képtelenség nevelni a babát ilyen körülmények között– a szeme tele volt kétségbeeséssel.
Emlékeiben felrémlett a falun született gyermekek körüli felhajtás, hogyan vigyázták a kismamát, az újszülöttet, hordták a gyermekágyi ételeket, a rokonok, szomszédok. Ő mindenből kimarad itt az istenháta mögötti helyen, nem néz rá senki a férjén kívül, aki ugyanúgy tudatlan a gyermeknevelésben mint ő.
Laci is elkomolyodott, de csak annyit mondott, mindenre van megoldás. Másnap felkereste a Gazdaságvezetőjét, hogy segítsen rajtuk. Az meg is ígérte, ha jön a baba, másik lakást kapnak.
Nóri táppénzre került, becsületesen járt a vizsgálatokra. Egy rutinvizsgálat után hazaérve rosszul lett. Először a hideg rázta, később negyven fok fölé ment a láza, az egész teste tűzben égett, a bőre kivörösödött a sok apró kiütéstől. A férje, mikor meglátta, azonnal telefonált a mentőknek.
Szirénázva vitte a mentőautó a kórházba. A vizsgáló orvos a fertőző osztályra utalta. Amíg az infúziót bekötötték, folyamatosan kérdezgették.
– Hány hónapos terhes fiatalasszony?
A kérdésekből tudatára ébredt, hogy valami nagy baj van vele.
A gyógyszerektől csillapodott a láza, jobban érezte magát. Másnap délután megjelent a férje a főorvossal. Laci szeme vörös volt, Nóri azonnal tudta, hogy sírt.
A főorvos bottal járt, egyik lábát húzta maga után, mikor leült az ágya mellé, a világ legtermészetesebb mozdulatával átfogta a tehetetlen lábát, és keresztbe rakta a másikon.
– Mi történt? – kérdezte tőlük idegesen.

Az orvos odahúzta mellé a székét, komoly arccal nézett rá, mint aki épp felméri elmondhatja e a rossz hírt.
– A férjével már beszéltem, rubeólája van, rózsahimlő, ami a babára nézve nagyon veszélyes... végzetessé is válhat. Valahol összeszedte, ez a legveszélyesebb himlő egy terhesség alatt. El kell dönteniük, mi lesz a sorsa a babának. Nagyon nagy az esély rá, hogy károsodással születik. Egyedül hagyom magukat, beszéljék meg – nehezen feltápászkodott és kiment a kórteremből.
Ott álltak a nagy boltíves ablak alatt összeölelkezve, és csak sírtak.
– Én nem hiszem, hogy beteg lett – szipogott Nóri – tévedhetnek is.
Laci szemében is mélységes szomorúság volt. Nem tudott tanácsot adni, nem adhatott, ezt a döntést a feleségének kell meghozni, úgy gondolta bárhogyan dönt, elfogadja.
Az orvos egy óra múlva megjelent az ajtóban.
– Döntöttek asszonyom?
– Igen, élni fog! – válaszoltak mégis egyszerre.
Az orvos nézte őket, az őszinte reményt a szemükben, megkérte őket, menjenek vele.
Végig mentek egy hosszú folyosón, megálltak egy bezárt ajtó előtt, amin biztonsági zár volt.
– Megmutatom mire számíthatnak. Kérem, ne értsék félre, de jobb ha tisztán látnak, mielőtt meghozzák a végső döntésüket. Amit látni fognak, az várhat a babájukra, ha megszületik. Ezek a babák mind fertőzés áldozatai.
A hosszú polcokon öt literes üvegekben ott lebegtek a folyadékban a magzatok, egyik kisebb, másik nagyobb. Nóri nézte a nyúlajkú, farkastorkú, nyitott gerincű, vízfejű kis testeket, addig nézte, míg arra nem ébredt, hogy paskolják az arcát.
– Nincs semmi baj, megrázó volt tudom – mondta az ájulásból eszmélő Nórinak az orvos.
Pár óra múlva aláírták a papírokat, megölhetik a gyermeket. Nem maguk miatt döntöttek így, a gyermek miatt. Nem élet, a szenvedéssel teli élet. Másnap felkészítették az orvosok a művi szülésre, elmagyarázták részletesen, mi fog történni.
– Először egymás után fog kapni három szurit, a baba meg fog halni, azután elindítjuk a tolófájásokat. Mesterségesen, de természetesen szül, mert első baba, nem befolyásolhatja a további terhességet.
Borzalmas fájdalmai voltak, amit nem is titkolt, üvöltött a fájdalomtól.
Hallotta, ahogy a közelében valaki gúnyosan megjegyezte – Nem kellett volna megcsinálni, most nem fájna, mire ez a nagy hiszti?
Mint a kölykét védő vadállat olyan agresszív lett, maga se értette később mi lett vele, tiszta erőből ordított.
– Takarodjon ki innen, mit tud maga rólunk? Menjen innen, ne nyúljon hozzám ! Érti? Maga nem érhet hozzám ezután!
Az orvos próbálta nyugtatni.
– Tudom, hogy nehéz… az éretlen gyümölcs is nehezen esik le a fáról, ez a magzat is éretlen.
Nem lehet szóval leírni a szenvedését, a fájdalmát amit két órán keresztül érzett, a fejében kavarogtak az érzések közben, a tehetetlenség, a gyűlölet, a düh, és a fájdalom érzései.
– Halott a gyermekem – zokogott fel végül Nóri, mikor látta, hogy ugyanúgy teszik spirituszba a gyermekét, viszik vizsgálatra, talán kísérleti alanynak, mint a többit, akiket megmutatott neki a főorvos. Megnézte, mert látni akarta, még ha csak egy percre is, de rémülten látta, hogy nincs rajta semmi elváltozást. Mikor elhagyta a kórházat, megkérdezte az orvost.
– Mi van, ha az én lányom erősebb volt, mint a rubeóla, én láttam, hogy semmi baja nem volt.
Az orvos hallgatott, majd csendesen megszólalt.
– Még vizsgáljuk… az idegrendszere akkor is sérült lehet. Majd küldjük az eredményt.
Nóri várta, de soha nem kapta meg az eredményt. Talán neki így jobb is volt, igazság nélkül. De mikor hazament, csendes lett, hónapokig eluralkodott rajta a depresszió, sokszor elsírta magát minden ok nélkül, a terhesség alatt felébredt anyai ösztöne átalakította a tudatát, a személyiségét. Gyászolt.