Sorrendiség

Csikorgott a februári hideg amikor váratlanul meglátogatta Nórit a gyermekvédelemtől az igazgató. Rutin ellenőrzésre gondolt amikor meglátta. Kedves mosolyú magas középkorú nő volt, először Lilivel beszélgetett, aztán Nórihoz fordult és elmondta a jövetelének az okát. 

– Arra gondoltunk a kollégákkal, hogy alkalmas lennél hivatásos nevelőszülőnek. Mit szólsz hozzá? Elvállalod? 

Ferenc elkomorodott. Nem leplezte az aggodalmát.
– Akkor már nem mi döntjük el, hogy ki kerül a családba? Bárki, akinek hely kell gyorsan, mondjuk cigánygyerek is?
Az igazgató értette a kérdés súlyát, őszintén válaszolt rá.
– Igen, nyolc gyermeklétszámig lehet befogadni, ha gyorsan kell elhelyezni, elsősorban a hivatásoshoz kerülnek. Ne felejtsük el, hogy ezért jár is valami, tisztességes fizetés és a végén nyugdíj. A kérdésére válaszolva, igen kihelyezhetünk roma származásút is. De nincs ugye diszkrimináció a családban? Mert az nem tudjuk tolerálni.
– Nincs a részemről kizáró ok a cigányság ellen, akik dolgoznak becsületesen, azok ellen nincs, de... jól van... nem én döntök! Idegesen felállt az asztal mellől, elnézést kérve kiment a szobából.
Nóri sem tudott válaszolni azonnal a felkérésre, megköszönte a bizalmat, de gondolkodási időt kért. Már akkor abban a pillanatban átvillant rajta, ha elvállalja a megszerzett nyugodt élete fenekestől fel fog fordulni. Nyolc gyerek nagy kihívás.
Sose jutott eszébe addig, hogy több gyereket hozzon ki az Intézetből, úgy gondolta, elég egy, legfeljebb kettő, hisz tudta, hogy minden gyermek egy felnőtt törődését igényli. Ahhoz, hogy meg tudja érteni a megbolydult lelküket idő és türelem kell. Nem darabolhatja ezer felé magát. Na, meg ott volt a saját családja, velük is törődni kellett. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Biztos megélhetés és nyugdíj. Reggelig gondolkodott, azután másnap délután felhívta az Igazgatót, igent mondott. Nyugdíj, varázsszó, ami elgyengítette. Nem volt falun munkahely és a hagyományos nevelőszülőknek dolgozni kellett, mint egy normális családban. Ferenc nem örült a döntésnek.

-- Annyi terhet cipelsz a válladon és most még rakod a többit a tetejére. Mást kell kitalálni, nem igaz, hogy nincs más megoldás, hogy öregségedre jogosult legyél az ellátásra. 

Tudta, hogy igaza van. Féltette Lilit is, mert olyan időszakban volt, amikor teljes figyelmet igényelt az iskolai problémái miatt. Mégis másként döntött, a jó ég tudja miért, nem csak az öregkori nyugdíj motiválta, valami nagyszerű életcélt látott maga előtt kibontakozni. Egy csodálatos képet, amiben ő egy angyal, aki megmenti, segíti a bajba jutott kis árvákat. Ferenc végül kényszeredetten jóváhagyta a döntését.

 – Te tudod, mit bírsz el, na meg a nyugdíj, az jó lesz ha megöregszel. 

Aláírta a hivatalos papírokat. Egy hónap se telt el, amikor szóltak, menjen be az Intézetbe és ismerkedjek meg két fiúval, akiket hozzá szeretnének kihelyezni. Lilivel megbeszélte, hogy elképzelhetően bővül a család két fiúval. Nem látszott boldognak. Amikor az első látogatásról hazament, Lili kíváncsian kérdezgette. 

– Na, milyenek a fiúk, meséljél már!

– Hát nem is tudom, csodabogarak, – sóhajtott fel eléggé bizonytalanul. – Emlékszel a filmre, amit néztünk, Az Istenek a fejükre estek- re, abban volt egy busman, aki végig rohangálta a filmet egy kólásüveggel. Ilyen kis busmant ismertem meg ma. Nem tud beszélni, csak klappog... csak a szemei... – elhallgatott, mert félt elmesélni mit látott. 

– Folytasd már, mi a baj? – követelődzött Lili.

 – A tejfogai feketére ki vannak rohadva, nagy hasa van, ceruza lábai, a fekete haja összevissza nyirkálva, mit mondjak, csodabogár. Valami nagyon nem stimmel körülötte. A testvére is érdekes, fura szerzet. 

– És mégis haza akarod hozni őket? – ámult el Lili.

– Ez nem kérdés, igen, haza. Itt a helyük. Már holnap készítem a szobájukat. Eleget szenvedtek, érzem, hogy nagy a baj náluk. 

Öröm helyett mély szomorúságot érzett legbelül ahogy visszagondolt rájuk. Lili aggódva figyelte mert észrevette, hogy nehezen hozta meg Nóri a döntést. – Nekem muszáj őket szeretni?

Elcsodálkozott a kérdésen. Mielőtt felelt, önmagának is feltette ugyanazt a kérdést. Tényleg, hogy is van ez a szeretettel? Egy nevelő tud úgy életteret adni a saját otthonában, ha nem alakul ki benne szimpátia, szeretet? Ez itt nem lakásotthon, ez itt, az ő otthona, a magánszférája, ami tele van kiskorától gyűjtögetett emlékekkel, a kis csipketerítők, a hímzett párnák, a könyvei, a rajzai, hóbortjai emléktára. Holnaptól ez a világ megszűnik, átvonul rajta egy tornádó, ami szétbontja az idillt. A ház csendje megszűnik, a meditációk elmaradnak, át kell értékelni a sorrendiséget, a fontossági sorrendet. Átértékelte. Látta a lelki szemeivel, hogy ott kullog a sor végén a családja. Rájuk jut e majd elég ideje? – Majd megoldja, hogy ne legyen baj! – nyugtatta magát, mert erősen élt benne, hogy Isten erre a feladatra tartotta életben.

– Nem muszáj Lilike, szeretni sose muszáj, de elfogadni, segíteni őket igen. Lehet, hogy csak megkedveled őket, nekik az is elég most. Lili elvonult a kuckójába, de elő-előjött újabb kérdésekkel.

– Nagyon buták, anyu, milyen a hajuk színe? Miért kerültek be, azért amiért én? Alig győzött válaszolni. Elmondták neki a bekerülésük előzményeit, de a két gyerek jellemét nem volt idje megismerni. Az első találkozás élt benne elevenen. A két fiú, mint a tűz és víz, a kicsi sötét, tépett hajú, az idősebb csigába göndörödő, szőkés barna hajú, nagy kék szemekkel. Ültek az ágy szélén, mint két megriadt veréb a rőzsecsomó tetején.

– Keresek én itt két nagyfiút, Pistit meg Tomit, hozzájuk jöttem látogatóba – próbálta megtörni a várakozó csendet ami fogadta amikor belépett hozzájuk a szobába.

Összenéztek a tekintetükkel kommunikáltak egymással, talán arról, hogy ez az asszony akiről beszélt a gondozó. Tomi billegett izgatottan az ágy szélén.

– Mi vagyunk azok, asziszem... – szólalt meg tétován Pisti.

Tomi idegesen felugrott, elkezdett fel-alá rohangálni közben érthetetlen hangokat adott ki magából. Nézte egy darabig, hátha elfárad és lenyugszik. De nem fáradt el. Pistivel kezdett el beszélgetni, vagy helyesebben beszélt hozzá. A fiú némaságba burkolódzott, nagy kék szemeivel pislogás nélkül figyelt rá. Felmondta a kötelező mantrát, hogy honnan utazott oda, hol lakik, mesélt a családról. Tomi rohangált, mint egy eszelős. Kellemetlen perceket élt át, kinyitotta a táskáját, odaadta nekik az édességeket. Nem nyúlt egyik sem a csokihoz. Nem kísérletezett tovább, felállt, elbúcsúzott tőlük. Az ajtóhoz érve még visszaszólt.

– Vigyázz magadra Tomi, ne olyan sebesen futkározz, még összetöröd magad!

Mielőtt elhagyta a befogadó otthont bement az otthonvezetőhöz

.-- Nagyon sajnálom Mariann, de nagy ellenállást közvetítenek felém.

-- Adj nekik időt Nórika. Legyél türelmes.

Két nap múlva újra meglátogatta őket. Angéla az egyik gondozó elébe ment és odasúgta.

– Jó hogy itt vagy, úgy látszik mégis várnak a fiúk. 

-- Nagyon jó hír. Köszönöm.

Tényleg örült, egész úton azon hezitált, hogy értelmetlen erőlködés ez az ismerkedés. Az első benyomás mindent eldönt, azután vagy működik vagy nem.

– Na, ugye, nem hívtatok, de én eljöttem! – köszönt rájuk nevetve mikor belépett a szobájuk ajtaján. – Remélem, jól vagytok?
Aznap elkezdődött köztük egyfajta kommunikáció. Vitt sok fényképeket, magyarázta melyiken mit láthatnak. Jó ötletnek bizonyult, segítettek a képek oldani a bizalmatlanságukat. Tomi is lelassított a körözésben, sandán meg-megnézett egy fotót, de mintha kiszabott kilométert kellene teljesítenie, újra és újra kezdte a maratoni keringést a szobába.
Sürgette az idő, nem tudott velük sokáig lenni.

– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Szeretném, ha hozzám költöznétek arra az időre míg anyukátok helyzete jóra fordul. Jövő héten találkozunk az elhelyezésin. Ott lesz anyukátok is, tudtok vele is találkozni. Majd ott megbeszélünk mindent. Rendben? – mosolyogva megcirógatta Tomi kócos fejét.– Egyedi frizurád van, ki a fodrászod?

– Az anyám – morgott Pisti halkan – nincs nekünk fodrászunk. Sose tellett rá.

Katerina Forest: Ím itt az ember

Szürke rongytakaróba bújt a nap
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring
mint halotti lepel, már nem int
feléd , nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket

Ím itt az ember, ki pusztít, nem teremt
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.

Menj vissza a lepra telepre!

Lilike és Nóri élték az összeszokás az együttélés időszakát. Lili rendszeretete a nullával volt egyenlő. Szerencsére nem az a típus volt Nóri, aki epilepsziás görcsrohamot kapott, ha a csipketerítő egy centiméterrel arrébb volt leterítve. Sőt, kimondottan szerette, ha látszott a lakásban, hogy élnek benne. A józan ész határain belül voltak elvárásai, soha nem hagyta másnapra amit aznap meg tudott csinálni. Az este mindig úgy érte, hogy rend volt a konyhában, fürdőszobában. Ismerte Lili múltját, nem volt felkészületlen, mégis a szívbajt kerülgette eleinte. Lili boldog volt, folyton rohant ki az udvarra, aztán be a házban, dübörgött utána a becsapódó ajtó, amit mindig nyitva hagyott. Nóri türelmesen tanította az élet fontos dolgaira. Hogyan kell fogat mosni, miért kell mindennap fürödni, illő a sötét hajzuhatagot megfésülni. Lili boldogan rendezgette kicsi szobáját, amiben egyre több kincset gyűjtött össze. Játszott, de mindent széthagyott maga után, Nóri meg kénytelen volt pakolt utána, amikor már az ajtón se tudott bemenni hozzá.
Lilinek nem voltak nagy igényei, egyszerű dolgok tették napról napra boldoggá. Amikor a papa kenyérért ment a pékségbe, neki külön vett egy illatozó friss cipót. Ilyenkor elvonult, senkivel se tárgyalt, míg mind meg nem ette az egészet. Ha megkérdezték tőle, mi legyen az ebéd, sokáig mondta csillogó szemmel:
– Csirkeláb pörkölt.
Nóri ezért sokáig még szülinapra is megfőzte a sok finomság mellé, míg egy nap Lilike figyelmeztette – Jól van már anyu, elég a kirántott husi magában, ne főzz csirkelábat!
Ferenc örült a legjobban a hírnek, nem kellett a továbbiakban a húsboltban magyarázkodni.
– Sok a cica, kezét csókolom, van csirkeláb?
Az otthoni élet nagyon megváltozott Lili érkezésével, sokszor volt különleges nap ami színessé tette a hétköznapjaikat. Nóri és Ferenc órákat duruzsoltak, hogyan segítsenek a kis kelekótyán úgy, hogy ne érezze tehernek a sok útmutatást.
Egyben rájöttek arra is, hogy a figyelem középpontjába kerültek: a falu felfigyelt rájuk, ki az a kislány, akit mindennap kísérgetnek az iskolába?
Figyelniük kellett minden részletre, jobban mint az édes családoknál. Sok segítséget kaptak az Intézettől, kiváltkép Lili kijelölt hivatásos gyámjától, ő volt számukra a biztos pont, akire mindenben lehetett számítani. Eljött az a nap is, hogy Lili bejelentette, nem kell kísérgetni az iskolába.

Lilinek az anyák napi őszintesége, nem várt hatást váltott ki.
Szegény kislány akkor még naivan azt hitte, bízhat a frissen szerzett barátokban. De nem így történt. Lilitől elfordultak az osztálytársai, akiket eddig barátoknak hitt, összesúgtak a háta mögött.
Megérezte, hogy baj van, megpróbálta visszahódítani őket. Sok cukorkát vett a zsebpénzén, osztogatta. Somfordált utánuk, mint egy kiskutya. Rájött idővel, hogy ki az aki ellene hangolja a többit. Bezzeg gyerek volt az osztályban és természetesen osztályelső, a rajz tanár lánya.
Az anyák napja után egyik napról a másik napra lett Liliből célpont. Szövetkeztek ellene Bezzegke hívei, mindennap borsot törtek az orra alá. Lilike jegyei romlottak, már nem volt olyan lelkes. Otthon sokat panaszkodott.
– Fáj a gyomrom anyu, nem akarok iskolába menni!
Nóri elvitte orvoshoz. Egy hétig otthon pihent. Újra elindult iskolába, újra beteg lett. Nóri felhívta az osztályfőnököt, hogy nézzen utána, valami nincs rendben Lilike körül, nem tudja mire vélni ezt a nagy változást.
Lili segített megoldani a gordiuszi csomót. Egyik nap sírva ment haza.
– Engem már nem szeretnek, mert megmondtam az igazat! Ma azt kiabálták utánam, hogy leprás vagyok, menjek vissza a lepratelepre! – kiabálta, közben hullottak a könnyei – Minden gyerek gonosz, nem akarok ebbe az iskolába járni!
Vigasztalni se lehetett, elhárított minden közeledést. Nóri felhívta az egyik szülői munkaközösségi tagot, akit jól ismert, hogy tud-e valamit a gyerekekről, mi zajlik most az iskolában? Az értetlenül hallgatta Nóri kétségbeesését. Végül megígérte, hogy megpróbál utána járni a dolognak.
Másnap hívta is telefonon.
– Holnap este rendkívüli szülőértekezlet lesz Nórikám, szülőkkel, gyerekekkel. Megbeszéljük közösen, mi a baj, mi történt köztük, ez így lesz tisztességes. Már leszerveztük a tanító nénivel.
Lili félve indult a szülői értekezletre. Nóri meggyőzte, hogy fontos ott lennie, nem alázhatják olyanért, amit nem ő követett el. Ő nem hibás a sorsáért, ő még gyerek.
Mindenki ott volt, szülők, gyerekek. A tanító néni megkérte őket, hogy üljenek le körbe, hogy lássák egymást. Elmondta, hogy miért hívta össze a rendhagyó szülői értekezletet, azután a gyerekek felé fordult.
– Addig nem megyünk innen haza, amig nem látunk tisztán. Addig amíg nem mondjátok el, hogy hírtelen mi bajotok lett Lilikével? A nevelőanyukája jelezte, hogy kiközösítettétek.
Bezzegke talpnyalói sorra elkezdték a vádakat.
– Hazudott nekünk! – szólt be az egyik cigány kislány.
– Affekta! – kiabált a másik.
– Mindenkinél okosabbnak tartja magát! – hallatszott hátulról.
– Tudálékos majom, pedig részeges az anyja – röhögött fel egy másik hang mellette.
– Játssza a fejét, pedig csak egy állami gondozott! – szólt be egy fiú, nem akart kimaradni a brancsból.
Ez már sok volt Nórinak, már szólni akart, de Lili megelőzte. Felállt a székéről és körbenézett a vádlóin, mindent egy lapra tett fel. Már nem érdekelte, hogy örökre elveszíti mindnek a barátságát.
– Lehet, hogy játszom a fejem, de ez csak azóta baj, mióta tudjátok az igazat! Én nem tehetek róla, hogy állami gondozott vagyok. Az anyám tehet róla! Ti nem vagytok igazi barátok, már sohase lesztek! El akartam menni ebből az iskolából, de nem megyek, azért se, csak hagyjatok békén! – a hangja a végén már sírásba csuklott.
A szülők szomorúan hallgatták, volt aki lehajtotta a fejét, volt aki szúrós szemmel nézte a saját gyerekét, hitetlenkedve, képtelen volt elhinni hogy  gyermeki gonoszság uralkodik benne.

A teremben végül kivétel nélkül minden szülő elítélte ahogy Lilivel bántak. A tanítónő felkérte az osztályt, hogy aki benne volt a kiközösítésben egyenként kérjen bocsánatot.
– Szégyelljétek magatokat, hogy a bizalomra ilyen reakcióval válaszoltatok. Megértelek Lili, hogy el vagy keseredve, én is el lettem volna a helyedben. A barátság nem csak a jó helyzetekben erős, hanem a rosszban is, sőt akkor mutatkozik meg igazán, ki is az igaz barát. Na, rajta, ki lesz az első?
Kényszeredett bocsánatkérés után vége lett a találkozónak. De ez már Lili lelkét nem tette helyre, eltört, kettétört a kapocs köztük kijavíthatatlanul.
Lili elhúzódott tőlük, egyedül maradt. Még ha közeledtek felé, akkor se bízott meg egyikben sem, mosolyogva hárított és nem avatkozott az osztály mindennapi életébe. Minden erejét a tanulásra összpontosította, eldöntötte, hogy sokra viszi az életben. El akart jutni az egyetemig.

Baranyi Ferenc : Hozzájuk menni

 

Oly könnyű volt az est és oly nehéz most

a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,

akárha fennen berregő borúval

repülőgép szállana könnyű szélben…

Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón

kicsinyeit szólítva réce kószált,

megmotozván az abrak-törmeléket,

amit hántáskor otthagyott a jószág,

a frissenvágott széna illatától

dalos mámorba bódultak a tücskök,

a kakukfű-borított árokparton

cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,

a szundikáló, messzi gulyarétről

parasztszekéren érkezett az este,

vacka felé cihelődött a nap már,

a dombok mögé fáradtan hevert le,

és Bokros bácsi lassú mozdulattal

pára-homályos poharakba töltött,

komoly szóval nemesre szégyenített,

hogy az ég alja is belevöröslött.

Hozzájuk kéne menni. Évek óta

a törpe gondok mákonyában élek,

zsúfoltságában tetszelgő világom

benépesítik “fontos” semmiségek,

már évek óta ócska kis pribékek

lényegtelen ütésein borongok,

vagy vélt barátok vállveregetése

miatt vagyok – túlzottan szinte – boldog,

már úgy vagyok, mint pille-nők körében

magát fölös fölénnyel kellető hím,

miközben szégyenítő szél süvölt át

üres szívem kietlen jégmezőin,

hozzájuk kéne menni, teljes esték

nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,

s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól

bátran telis-telire részegülni,

olyan gondokkal gazdagodni náluk,

mikért méltó a töprengés, a méreg,

s olyan hitet kérni útravalóul

mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,

hozzájuk kéne menni, visszakapni

mindazt, amivel egykor elbocsátott

a falvak népe, rám is bízva gondját,

hogy tisztességgel adjak róla számot.

Bizonytalanság

Eltelt pár hét, az anya tudta, hogy le kellene venni a gipszet Pisti karjáról. Tudta, de nem volt pénze, hogy elutazzon a városba. Kereste a cigány embert, vigye be őket újra. Úgy nézett rá mintha életében akkor látná először.

-- Bevinném én, de az autó is rosszalkodik, meghát a benzint se agyák ingyen. Mér nem kér utazásit az orvostól? Az ingyen van.

 Megfogadta a tanácsot, bementek az orvoshoz másnap. De az orvos Tominak nem adott, csak Pistinek és neki.

A kisfiút nem akarta otthon hagyni egyedül, ezért több liter vízzel felszerelve elindultak, hogy negyven kilométert gyalogoljanak a városig.

Hat kilométer után a kisebb fiú már vánszorgott, a víz is elfogyott. Az anya dühös lett a gyerekre, de aztán győzött a józan esze, rájött hogy a fiú nem bírja ki az utat.
Visszafordultak. Mentek haza. Nem beszélgettek. Az anya közömbös arccal ment elől, diktálta a tempót. Néha dühösen belerúgott egy-egy kavicsba – Talán levágom én a gipszet, nem olyan nagy kunszt az – motyogta maga elé. Mikor hazaértek mégsem merte levágni Pisti karjáról a gipszet, ami már olyan szürkévé érett rajta, mint az utca pora.
– Ha nem segít megoldani a problémát, állami gondozás lesz a vége – fakadt ki a családsegítő, mikor megint felkereste a családot – Dolgoznia kell, gondozni becsületesen a gyerekeit. A gyerekek hétfőtől kezdhetik az iskolába óvodába járást.
Minden jó volt egy darabig, leginkább azért, mert volt újra ingyen ebédjük.
Az anya nem kereste fel a munka miatt a megadott címeket, kevéske segélyből tartotta fent magát. Eldöntötte, hogy minél hamarabb elköltöznek onnan. Nem szerette a falut, ott mindenki figyelte őket. Azt sem, hogy nem tudott az utcán hozzájutni semmihez. Városban nem hal éhen az ember, a kukák teli vannak tömve ruhákkal, élelemmel. A buszmegállókban egész szál cigaretták vannak szétdobálva. Nem élet ez neki. A Hivatal meghozta a döntést egy hónap múlva. Intézetbe viszik ideiglenesen a gyerekeket.
Pisti és Tomi ballagott hazafelé a faluból, amikor megláttak egy személyautót a házuk előtt. Megismerték a hivatalból Erzsike nénit, aki két idegen asszonnyal és az anyjukkal beszélgetett. Mikor közelebb értek meglátták, hogy az anyjuk sír. Már ők is sírtak, rájöttek, hogy elviszik őket, nincs tovább számukra kegyelem.
– Ha elviszik a gyerekeim, vízbe ölöm magam! – fenyegetőzött az anya. Mindhiába, nem ijesztett meg vele senkit.
Beültek az autóba, körülbelül egy órát utaztak. Tomi végig szipogta az utat, szeméből meg-megindult a könnypatak, odabújt félve a testvéréhez. Pisti sovány arca még hófehérebb lett, nagy kék szemeit tágra nyitotta, figyelte a tájat. Tudta hová viszik, ő már volt Intézetben pár hónapot, akkor is az anyja miatt. Emlékezett arra a novemberi napra, amikor egy férfi érte ment a lakásukba.
– No, fiam, megegyeztem anyáddal, elkísérsz a távoli városba. Nem jó egyedül utazni.
– Menjél nyugodtan -- biztatta az anyja -- a kíséretért kaptam kétezret, lesz kajára pénzünk.
Akkor még nem értette, miért kell egy fiatal gyerek kíséretnek egy idős férfi mellé. Viszolygott az ember, kutakodó apró szemeitől, attól is, hogy folyton simogatta a tarkóját. Mikor megérkeztek a temetőbe már kora délután lett, eleinte csak sétáltak, a férfi egyre idegesebben figyelte a környéket. Aztán elindult vele a ravatalozó felé. Emlékszik, hogy valami miatt már nagyon félt tőle, mert egyre különösebben viselkedett. Olyanokat magyarázott neki, hogy – "Nem kell félnie, nem lesz semmi baj"Beszélt, egyfolytában, mintha félt volna a csendtől. Hízelgett, ígérgetett. Többször megemlítette, hogy mindig ad pénzt, ha elkíséri ezután.
Akkor találkoztak két rendőrrel, ki tudja miért járták végig a temetőt, talán mert loptak a sírokról. Őket is igazoltatták, a férfi zavartan válaszolgatott, nem tudott egyértelmű választ adni, például arról, hogy ki ő neki.

-- A barátom fia, megyünk a nagyanya sírjához.

Nem értette miért hazudik, kicsúszott a száján az igazság.

-- Nem ismerem a bácsit, pénzt adott a kíséretért anyámnak.
Bevitték Pestre az átmeneti Otthonba. Az anyját pár nap múlva megtalálták. Könyörgött az anyja, haza akarta vinni mindenáron. Nagyon szigorúak voltak vele, mivel gyermekveszélyeztetést okozott amikor elengedte egy ismeretlennel.
– Megérkeztünk fiúk! – szólt hátra az egyik kísérő mikor megállt az autó. 

Aznap fürödtek, tiszta ruhát kaptak. Másnap az orvos megvizsgálta őket, levették Pisti kezéről a gipszet.
A karja a túlhordott gipszkötéstől görbe maradt.
– Hool vvan aanyu? – sírdogált Tomi sűrűn.
– Teltek a hetek, lassan megszokták az új helyet ahová kerültek. Nem unatkoztak, odabent mindennap történt valami furcsaság.
Bement látogatni az anyjuk.
– Hazajöttök, csak munkát keresek. Nincs falun nekem való meló, az a baj – próbálta vigasztalni a fiait.
– Hát menjünk vissza Pestre – nézett a szemébe határozottan Pisti.
– Hova? Nincs hova fiam, nincs már nekünk ott lakásunk – hajtotta le a fejét az anyja.
Bele túrt a zsíros ápolatlan hajába, szórakozottan nézett maga elé. Eszébe jutott, hogy csak útiköltséget kapott, hogy meglátogassa a fiait. Nem telik belőle egy doboz cigire se. Talán a busz-pályaudvaron ha korábban kiér, több napra való csikket össze tud szedni. Mikor megérkezett, akkor is felszedett néhányat. A legjobb a felszálló peron. Van, aki eldob egy egész szálat is, ha befut az a busz, amire várt.
– Megyek akkor, nem akarom lekésni a járatom – kapta össze magát hirtelen és felállt.
– De hát még csak most jöttél? – ámult el Pisti.
– Dolgom van a városba, ne értetlenkedj – szólt rá mérgesen az anya és kapkodva búcsúzott.
Reggeliztek amikor közölte velük a gondozó.
– Nemsokára jön egy néni hozzátok.
– Minek jön? – kérdezték meg egyszerre ijedten.
– Csak úgy, meglátogat benneteket. Lehet, hogy hozzá mentek ki, amíg anyukátok eldönti, hogyan rendezi le a sorsát.
Pisti nagyon elkomolyodott, majd határozottan visszaválaszolt.
– Az én anyám egyedül nem tud dönteni, én szoktam neki segíteni minden döntésben.
Aggódva vették észre, hogy ezután a fiú teljesen befelé fordult, szótlanná vált. Tomi ezzel ellentétben folyamatos dühkitöréseket provokált, egy perc nyugta nem volt körülötte senkinek.

Katerina Forest: Déja vu

Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.

Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.

A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.

Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.

Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
Mindenre.

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.

A gomba

A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.

Ady Endre : Az élet

 

Az élet a zsibárusok világa,

Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
… De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem! …

Csirkelábpörkölt

Közeledett az iskolakezdés napja. Előtte való este Lili megfogta Nóri kezét és megkérte, hogy üljön le mellé. Halkan, suttogva beszélt hozzá.

– Holnap mit mondjunk, miért járok én ebbe az iskolába?

– Mit mondjunk? – kérdezett vissza csodálkozva Nóri.

– Azt hiszem azt kellene mondani, hogy csak egy kis ideig járok az itteni iskolába, mert beteg anyukám. Te meg a nagymamám vagy. – suttogott tovább, mintha egy nagy titkot osztana meg velem.

– Jó. Ahogy akarod. Nincs benne semmi hazugság, mert tényleg beteg anyukád, és azt meg végkép nem tudjuk, mikorra gyógyul meg. Jól van, megbeszéltük, holnap izgalmas napunk lesz, menjünk aludni!

Bekísérte a szobájába, közben magában vívódott, hogy milyen engedékenyen belement a Lilike által kitalált hazugságból épített világba. Drága jó Istenem, nem akarja, hogy megtudják, hogy ő állami gondozott! Szégyelli, vagy fél, hogy a többiek kigúnyolják, lenézik miatta? Hisz ártatlan mindenben, a sorsát nem tudta befolyásolni, nem tehet semmiről, csak egy ártatlan gyermek.

Még este felhívta a tanárnőt, akinek az osztályába fog kerülni.

– Marika, tudják e a gyerekek, hogy holnap viszem Lilit?– Nem mondtam meg nekik, meglepetésnek szántam – válaszolt a tanárnő.– Akkor jó, mert azt szeretném kérni, ne mondja el nekik, hogy állami gondozott a kislány.

– Jó lesz ez, nem jobb lenne, ha tudnák az igazat? – kérdezett vissza csodálkozva a tanárnő.– Magam sem tudom, megígértem... ő kért meg rá. – válaszolta bizonytalanul.

– Jól van, bár nem tartom helyesnek. Jobb lenne már az elején tisztázni , honnan jött, ki ő valójában. Gondolják át még egyszer.

Amikor letette a telefont, eszébe jutott amit anyja szajkózott egyfolytában ha rajtakapta egy- egy füllentésen gyerekkorában: – "A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát! Jól vésd az eszedbe lányom, mikor hazugságon töröd a fejed. Lassan majd a hazugságot igaznak véled, az igazat meg hazugságnak. A végén már magad se tudod, kinek hazudtál, kinek mondtál igazat."

Másnap minden úgy történt, ahogy Lilike kérte, Nóri mami lett, az igazi anyja meg beteg. Az osztály örült az új tanulónak. A tanárnő megkérte a gyerekeket, segítsenek a beilleszkedésében. Szüksége is volt rá, hiszen mindent elölről kellett kezdenie, írni, olvasni, számolni. Hatalmas akarattal lendült a tanulásba, pár hónap múlva behozta a lemaradását. A gyerekek közt egyre több barátja lett. A világ kezdett kerek lenni, egy jó darabig az ég türkizkékjét egy felhő se takarta el. Minden hónapban kötelezően anyatalálkozón vettek részt, ilyenkor elutaztak az Intézetbe, ahol sok más gyerekkel együtt várta az anyját. Az első találkozásra elfogadható állapotban jelent meg az anyja, legalábbis nem tűnt alkoholosnak. Megkérték a felügyelőt, hadd menjenek el a városba sétálni Lilivel. A második találkozó ugyanúgy zajlott le, mint az első. Lili örült, bizakodott – Nem iszik már az anyám!– mesélte boldogan hazafelé az úton, dicsekedett azzal is, hogy van már munkahelye. A harmadik találkozó után szomorú lett, de nem árulta el miért. Feltűnően zárkózottá vált. A negyedik hónapban az anyja nem jelent meg a találkozón, pedig szentül ígérte Lilinek, hogy mindig ott lesz, őt senki nem tudja megakadályozni benne.

Ültek türelmetlenül a ricsajos teremben egymás mellett, már minden gyermekhez megérkeztek a hozzátartozók. Lili várt. Másfél óráig nézte az ajtót, nem mozdult a helyéről.

– Talán csak késik a busz, vagy elkéste az elsőt – nézett Nórira reménykedve.

Nóri már sejtette hogy hiába várnak. Megpróbálta elütni az időt, oldani a kislány lelkében növekvő feszültséget, csalódást. Lili révetegen figyelt egy darabig, aztán elindultak a könnyek a szeméből. Figyelmeztetően rátette a kezét Nóri karjára.

– Tudod mami, legutóbb se sétáltunk, nem is érdekelte mi van velem, bementünk egy presszóba, ők meg végig ittak az élettársával, vitatkoztak egymással. Nekem vettek jégkrémet. Mindegy... menjünk haza, úgyse jön már anyám.

– Nagyon sajnálom Lili! Most mi legyen, szóljunk a hivatásos gyámodnak, akarsz vele beszélni erről? Neki tudnia kell, hogyan zajlik a találkozód. Például azt is, hogy ma nem jöttek.

– Igen, beszéljünk róla – válaszolt komolyan, majd elgondolkodva felnézett – Te nem tudsz rólam semmit, azt se tudod, hogyan éltem eddig, akarsz mindent tudni rólam, mami?

– Hogyne akarnék, ha nem engeded, hogy megismerjem a múltad, nem tudjuk együtt felépíteni a jövőd. Ha úgy érzed eljött az idő, hogy mesélj róla, rajta! Sok időnk van hazáig.

Lili nagyot sóhajtott mielőtt nekifogott, megállás nélkül beszélt végig míg hazaértek.

Azért hoztak el otthonról, mert anyu sokat ivott, nem érdekelte más. Mikor elsőosztályos lettem már iskola előtt nekem kellett haza vinni a bort. Minden reggel kezembe adták a rafiaszatyrot, menni kellett Mari nénihez a szomszéd utcába háznál mért borért. Minden reggel ez ment, az anyu felkiabált az ágyából -- Mennyél borért, mingyá hét óra! Az igazi apám elesett, és beverte a fejét, aztán meghalt, attól kezdve még többet ivott anyám. A család rábeszélte menjen elvonóra, el is ment, ott ismerte meg Imi bácsit, akivel most él. Ő is alkoholista volt. Minden rokonunk azt mondta, hogy anyu meghibbant, így már sose fog leszokni ezzel az emberrel. Nem is szokott le, csak annyi lett, hogy anyu nem egyedül ivott. Mikor berúgtak, marakodtak, mint a kutyák. Egyszer, úgy megverte az anyut, betörte az orrát is, csupa vér volt minden. Az ordibálásra én is szaladtam, segítettem volna anyunak, hogy ne üsse tovább, de kaptam érte, idegességében felemelt a ruhámnál fogva az ember, átlökött a másik szobába, mint a rongyot. Többet nem mentem segíteni anyunak, csak vártam, hogy hagyják már abba a veszekedést... Aztán megtanított az anyu csirkeláb pörköltet főzni. Mivel mindig részeg volt, a fejét se tudta a párnáról felemelni a másnaposság miatt, hát csak onnan magyarázta az ágyból, hogyan kell a pörkölt alaplét készíteni, hogyan kell lekörmözni a csirkelábakat. A csirkeláb a legolcsóbb a boltban, azt mondta anyu mennyei belőle a pörkölt. Meg is szerettem, jó sokáig lehetett rágcsikálni a puhára főtt csirkelábakat. Mindig ezt főztem ezután, ha lehetett. Anyu elfelejtett takarítani, a szoba meg egyre büdösebb lett. Attól, mert anyu is bepisilt az ágyba néha, meg az ágy alá költözött kiskutyák is. Kint volt az anyjuk, oda volt kötve az almafához egy keverék kutya, ott nyüszített a láncon. Jött volna ő is be a kiskutyákhoz, de nem tudott. Mikor kiszaladtam este, hogy elvégezzem a dolgom, a kutya gyorsan megette, ő is éhes volt, neki se adtak enni sokszor. Az iskolában mindig álmos voltam, mert nem aludtam éjszaka rendesen. Néha hajnalig kiabáltak összevissza, de néha énekeltek is. Egy nap azt vettem észre az iskolában, hogy forog velem a világ, sötét lett minden. Később megmondták, hogy elájultam, kiestem a padból. Az éhségtől, azt is mondták. Elmentek anyuhoz az iskolából meg a hivatalból. Megkérték, hogy változzon meg, figyeljen rám, mert elvesznek tőle. Nem hitt nekik, csak nevetett. Az iskolába voltam, amikor jöttek értem. már nem bántam, hogy menni kell, nem féltem tőlük. Csak a szomszéd nénitől akartam elbúcsúzni, mert ő figyelmes volt felém, mindig adott enni. A néni nagyon sírt és megölelgetett, azt mondta az Isten jó sorsot fog adni nekem, mert megérdemlem. Anyu nem sírt, csak azt mondta, hogy jobb ha otthon maradok, mert az gyiviben verik a gyerekeket. Az aki értem jött autóval, mérges lett rá, miért mond nekem hazugságokat. Nórinak befelé folytak a könnyei, magához ölelte a kislányt.– Ne félj, most már soha nem éhezel, nem fázol. Jó, hogy észrevették, hogy baj van a családodban. Örült, hogy elérkezett a nap, mikor nyitottá vált feléje Lili. Ezután már mindent meg tudtak beszélni. Még azon a héten meglátogatta a gyámja. Lili egy levelet adott át neki.

– Arra kérem, hogy ezt írja meg anyukámnak, vagy küldje el. Azt írtam le, hogy én addig nem akarom látni, amíg le nem szokik az italozásról. Ha nem szokik le, engem nem lát többet.

Lili arca komoly elszántságot sugárzott. Mind a két felnőtt tudta, hogy nem viccel, hogy kicsi kora ellenére átgondolta mielőtt megírta a levelet. Eltelt egy év anyatalálkozó nélkül. A lendülete törhetetlen volt, egyre jobb eredményeket ért el az iskolában. Lassan, de biztosan utolérte a legjobb tanulókat. Míg egy nap fenekestől felfordult a világ. Közeledett az anyák napja, Nóri észrevette, hogy esténként titokban írogat valamit. Nemsokára ki is derült, mi volt az. Nóri is ment az anyák napi műsorra, hogyne ment volna. Igaz, hogy idősödő fejével kicsit feszengve ült be a fiatal anyukák közé az iskolapadba. A terem zsúfolásig megtelt mikorra elkezdődött a műsor. Minden gyerek kezében egy szépen elkészített díszes iromány volt, meg egy szál virág. A tanárnő köszöntötte a jelenlévőket.

– Ez az utolsó alsó osztályos anyáknapi műsorunk. Hagyományainkhoz ellentétben, ma nem verssel köszöntünk, hanem egy hitvallomással. Mindenki felolvassa, milyennek látja ő az édesanyját, mik fogalmazódnak meg bennük, ha kimondják ezt a szót: Édesanyám.

Nóriban megállt az ütő – Hát erről írt ez a kislány titokban olyan rendületlenül? Mit tudott most ez a szegény gyerek írni? Mikor Lili következett, a sok szipogó anyuka, érdeklődése kíváncsian felé irányult. Lili elkezdte olvasni rendhagyó művét.

– Az én Anyukám – kezdte, és jelentőségtelkesen ránézett a feszülten figyelő Nórira. Tudjátok nekem két anyukám van, egyik anyukám beteg, mert alkoholista, de van egy másik anyukám, aki itt ül, és én őneki írtam most. Az én anyukám számomra a világon a legjobb anyuka. Akkor jött el értem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Azóta sok mindent tanultam tőle, mert mindenhez ért. Barna a haja és a szeme. Igazából nem sminkeli magát, mert a kertben nem kell, azt mondja. De ha utazik, ki szokta festeni a szemét és rúzsozza a száját.

Lili megállt a mondanivalója közepén, ránézett a tanító néniére, majd Nórira, aztán mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

– Én igazából állami gondozott vagyok, csak nem akartam, hogy kicsúfoljatok, ezért nem mondtam meg. De már jobb, ha tudja mindenki, mert megvéd az anyukám, és már nem akarok hazudni tovább.

Nóri szeméből kigördültek a könnyek. A teremben síri csend lett, majd lassan elkezdtek tapsolni. Lili megkönnyebbülve vitte a virágot Nórinak.

– Boldog anyák napját anyu!

Nóri úgy érezte, hogy a világ legszebb anyák napi ajándékát kapta aznap, hisz már nem mami, hanem anyu. Kirepültek a hazugság fekete madarai a lelkükből és átadták helyüket az őszinteség hófehér madarainak.

Faludy György: Jövendő napok

A történelmet nem tudni előre.
A leányok a múltnál sokkal szebbek,
a fiúk sportolók, vidámak,
és egyre műveletlenebbek.

Hét nemzet gyárt atombombákat,
mint régen gépfegyvert meg ágyút.
Ha kérdezed megvígasztalnak:
Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.

Egymilliárdnál jóval többek
a kínaiak. Mi nem törődünk
velük. Dolgoznak s hallgatnak.
Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?

A sarki tenger roppant jégtáblája
kiolvad a jegesmedvék alatt.
Elég-e a növekvő tenger ellen
imákból szőni védfalat?

A Nagyalföld sivatag lesz,
porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
Csak az Úr hangja segíthetne,
de Isten sosem fú a kürtbe.

Faludy György: Koldusdal

 

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva,

sántán, bénán, süketen és vakon
járunk koldusdalunkkal házról-házra
jeges télidőn s izzó nyárnapon.

Ágyunk a kő, a könny a feleségünk,
borunk az árok, ételünk a sár,
de néhanap egy boldog házhoz érünk,
hol a szakácsnő bő moslékra vár.

Ilyenkor csak zabálunk és böfögve
iszunk és aztán, sok veszett bolond,
bénán bokázunk s elmondjuk röhögve,
hogyan rohadt le orrunkról a csont.

De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak,
s ahol kenyér helyett szitkot kapunk:
onnan némán megyünk el, de titokban
a falra egy keresztet mázolunk.

Tovább megyünk a végtelen világnak
s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt,
a férgek undorodva megzabálnak,
de a kereszt a házon ott marad.

S egy lámpátlan, vad téli éjszakában
lesz egy barátunk még, ki arra tart,
megáll a háznál, körbe járja,
megáll megint s fölgyújtja majd.

Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

 Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, – ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

1938

Katerina Forest: Szép Új Világ

A fák levelén vörös folt izzik, jajdul

az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul

lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva

csónak, korhadt fájához simul, ütődik,

koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.

Zörren a parton egy üres sörös doboz,

mint zászló leng a száraz ágakon egy

sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,

vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt

a magány, hogy indulj, míg lehet,

ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét

a világ, botladozó lábad akad, földre

rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!

Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,

keresed rég nem látott csillagod.

A sötétség ölel, az ég alja bíbor

olvadsz a létbe, a lelked üszkösen

kering a szélben,  szemed lehunyod.

A reményt örökre feladod.

Katerina Forest: HAZAVÁGYÁS

Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,
jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.
Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörget
a jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam
-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de te
nem érzed, csak a magány üres tam-tamát
dobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.
Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.