Katerina Forest: Elindulok hozzád

Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?

Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.

Katerina Forest: Magány

Rám süt-e a reggel első sugara,

ringat-e még anyám simogató karja?

Lesz még kenyér elébem téve,

fázós életem tűz melegíti-e?

Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,

lesz-e hol aludni ha leszáll az este?

Találok-e gyöngyöt széles út porában,

szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 

eső verte úton sárba benn ragadtak. 

Keserves életem, magányba temetem,

fakeresztre írom:

Nincs nekem otthonom.

Katerina Forest: Incidens / napló /

Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

Katerina Forest: Mire vársz

Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?

EMLÉKEZZÜNK Ady Endrére

A Tisza-gyilkosság után szélütést kapott, ettől kezdve beszéde szaggatottá vált, de elméje tiszta maradt. Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, tüdőgyulladással küzdött: a Liget Szanatóriumban halt meg 1919. január 27-én, 41 évesen. Temetése január 29-én volt: koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.
Forrás : hu.wikipedia.org

Napló: Viszony

Már régen árnyékban éltem, és csendesen szemléltem a világot. De lassan érezni kezdtem, hogy valami nem az igazi, egy nap rájöttem, mi az.Túlságosan befelé fordultam, közömbössé váltam, lelassultam. Mintha a régi énem elhagyott volna. Aztán rájöttem, hogy a gyógyszereim formálják a jellemem, a tudatom. Az a sok szintetikus bogyó, ami mind élet idegen. Egyik napról a másikra kidobtam a kukába a nyugtatóm, amit az orvos egy idegösszeomlást követően tanácsolt. Tudtam, hogy szükségem van a támogatására, ezért rendesen bevettem mindennap. Egy nap kiestek az emlékek. Órákig keresgéltem, hol a szemüvegem, hol a telefonom? Megijesztett, de az orvos csak mosolygott. - Ez csak a gyógyszer mellékhatása. - Attól a perctől ellenségem lett a támogatóm, úgy néztem rá, mint a véres rongyra. Nem értékeltem a mély alvásokat, a könnyű álmokat. Tudatmódosítóm zörgő papírját gyűrögettem és elhagyni készültem. De nem gondoltam, hogy milyen nehéz napok következnek. Az első nap végén már kóvályogtam, a fejemet valami húzta a föld felé, hányingerrel küszködtem, tudtam, hogy Ő követeli magát vissza hozzám, már eggyé vált velem. Bennem elindultak a negatív rezgések, ellenséggé vált körülöttem mindenki. Kiállhatatlan lettem.

- Talán jó lenne bevenni a gyógyszered - tanácsolta a családom.

Az orvos, aki mit se sejtett, az esti mellé még előírta a reggeli adagot is. Kiváltották, és én magam elé tettem az asztalra, ráirányítottam minden gondolatom. Tudtam, hogy összeszoktunk, hogy nem akar elengedni. Nem, nem beszélgettünk, csak néztem és meditáltam az aljas világról, a gyógyszer-bizniszről, hogy mennyi ember válik élő ronccsá a szintetikus gyógyszerektől, a mellékhatásoktól. Elvonási tüneteimet nem akartam csillapítani, hadd szenvedjek, hisz minden buliba önként és dalolva gyalogoltam be. Az élethelyzetek úgy sorakoztak az életemben, hogy tudtam róluk, én idéztem elő őket. Akkor hát önmagamnak kell megoldani mindet, nem bódulva a drogtól, elodázni. A megvilágosodás ragyogott fel bennem, kezem már nem reszketett, erős lett újra, kiléptem az árnyékból a napra. A kertben citromfüvet szedtem, aromája betöltötte a levegőt, nyugtató teája álomba ringatott. Az energiám pozitív töltésre váltott, a családom mosolygott rám.

- Ugye jobb, hogy bevetted a gyógyszered?

- Igen, sokkal jobb - nevettem rájuk, közben az összegyűrt gyógyszereket a kukába dobtam a negatív hullámokkal együtt, és rácsaptam a kuka fedelét.

- Itt a helyed. Belőlem nem profitál a gyógyszeripar!

Katerina Forest: Ott ültél csendben

Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.

Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...

Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.

Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.

Katerina Forest :Istenem, ő a te fiad !

Kapualján jár a hideg tél,

hósapkáján csillogó a dér,

háztetőkre omlik fagyott

takaró, falakon belül van

a halállal alvó.

Istenem, ez a Te fiad!

Elfelejted lassan a földi halandót,

kit teremtettél, hogy legyen hódolód?

Zengjen ajkáról az ige, csak te benned

bízzon, mert csak így marad hite.

Istenem, ez a Te fiad!

Hisz most is rendületlenül benned,

hideg szobájában, éhezve és fázva,

hogy eljössz hozzá, felemeled

tenyeredből  eteted.

Istenem, ez a te fiad!

Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,

kezét kulcsolva könyörög néked.

Ismerd meg Istenem, ő a Te fiad

Katerina Forest : Egy nap

... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,

sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér

és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert

fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,

  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,

nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,

 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd

 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem

a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos

 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?

válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,

isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.

tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske

köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem

képregény, valami átvált...  minden kép remény.

Katerina Forest: Valami elkezdődött

Valami elkezdődött, valahol csendül

egy dal, valahol feljajdult egy hegedű.

Húrjain ezer sóhaj remeg. A karok

ölelnek, a láb ritmusra dobban,

a föld beleremeg, a zene szárnyal,

lassú körforgásban egymásra talál

ezernyi sóhaj... egy hegedű húrján.

Katerina Forest : Anyám !

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztál,

a sötétségbe sikoltottál,

majd fürösztöttél könnyeid vizében.

Elraboltalak és fogva tartottalak.

Már nem Te voltál önmagad,én voltam

az életed. Sose bántad.

Vigyáztad léptem, tanítgattál,

Ezer öleléssel nyugtattál.

Sírtál, az örömtől. Sírtál, a bánattól.

Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.

Anyám,

milyen erő lakik benned,

miért nem vádolsz, kiáltasz,

ha rossz voltam,

miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,de már késő,

már menthetetlen elhangzott sok sértő,

bántó szó, lelki zsarolás, manipulálás,

hazug szavak.

Anyám,

Te mindent elviseltél,

lesütött szemmel tovább mentél.

A terhek, amik válladon feszültek,

évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!

Miért nem panaszkodtál,

hogy nehéz már cipelned?

Már értem, de már késő,

miért voltál ilyen elnéző

hozzám, aki érdemtelen,

hogy gyermeked legyen.

Hogy tudnám jóvátenni,

végre megmutatni,

hogy értem és érzem

a Szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,

csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Anyám.

Katerina Forest: Még itt vagyok

Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.

Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.

Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.ű

Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.

Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.

Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.

Katerina Forest:Hazaértem

Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,
hadd simogassam még egyszer meg.
Ülök melletted, nem beszélünk, csak
hallgatunk együtt egy régi zenét.
Szívemben bomlik lassan a fájdalom.
Hazaértem, már itt vagyok veled.

Messzire mentem, távoli vidéken
sok évig éltem, nélküled, anyám.
De minden nap gondoltam rád.
Higgy nekem, látod, hazaértem,
itt vagyok veled, fogom a kezed,
veled maradok, sose hagylak el.

Ma megkondult a harang, érces
hangja zengett a falu felett.
Fehér csipkében, selyempárnán
nyugszik a fejed.
Kezed imára kulcsoltad szíved
felett. Öreg arcod szépségére
csúszik a halotti lepel.

Már tudom, csak ezért éltél
nap nap után,
csak ezért sírtál sok éjszakán,
hogy hazatérjek.
Ezért volt minden szavad esdeklő,
hogy egy nap még megfoghasd a kezem,
érezzem, mennyire szeretsz.
Hogy tudjam meg az utolsó nap,
mindig rám gondoltál,
szíved szakadt a bánattól.

Harangzúgást messzi viszi a szél,
megértettem a lélek üzenetét,
a magány fájdalmas énekét.

József Attila : HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben

tapsikolnak a jázminok,
nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,
a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor
munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.
2
Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár
bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!
3
A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.
S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát,
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.
Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,
hisz „nyiltan” dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.
4
Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.
Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.
Multunk mind össze van torlódva,
s mint szorongó kivándorlókra,
ránk is úgy vár az új világ.
5
A munkásnak nem több a bére,
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.
Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják
a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.
6
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
7
S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Totyogjon, aki buksi medve
láncon – nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok – szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!
Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjak szépet, jót – nekem
add meg boldogabb énekem!
1937. máj.

József Attila dedikált fényképe 1935-ből

Katerina Forest: REGGEL

Rossz szagú szobában

benn rekedt  vágyak.

Csorbult szélű pohárban

reggeli homály van.

Nyikorgó matracon

hajnali gond hever.

Kristályos álmokon

ébredő könny remeg.

Katerina Forest: JÓ VAGY ÖREGLÁNY

Személyiségünk mire kiteljesedik, 

testünk megöregszik. 

Már nem érdekel az idő, 

az se, mit mutat a tükör. 

Elébe állok, összenevetünk, 

- Jó vagy öreglány, csajosan vagány. 

Ráncok, ősz haj? Kit érdekel, ha

szemem üzen, ott benn van a fény,

gyermeki énem még bennem él.

Fájós gerincem egyenesre húzom,

ropogós csontjaim igazítom.

Lassabban meggondoltan lépek,

örülök, ha az utcán végigérek.

Boldog vagyok, megelégedett,

mert a sors hozzám kegyes,

adott nekem hosszú életet.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
 vele tűnik el az ifjúságom.

Katerina Forest: Még látlak téged

Még látlak téged, még nem halványult az emlék,

mintha tegnap lenne,  s Te csomóra kötöd a kendőd,

kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz  a kertbe,

mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,

nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át

az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy

perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,

nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod

ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.

Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.

Édesanyám.

Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,

itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,

de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja

a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,

végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki

még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert

fontos beszédem van veled, még el kell mondanom

valamit Neked, Édesanyám.

Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy

meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,

még érezlek...

Katerina Forest: A Jó és a Gonosz

Kint a hulló falevelek közt a hajnali harmat szél

hátán szitál, az éjszakai sötét már elkullogott,

gyötrő álmaim után félig ébren nézem, hogy

dereng kint a fény...  még álmodni akarok.

Lassan elmerül végre tudatom, foszlik a valóság,

ami elől menekül lelkem, tűnik e torz világ.

Édeni kertekben járok újra, türkizkék ég alatt,

a fákról vállamra hulló virágszirmokkal járom

utam, talpam alatt selymes fű csillan, ezernyi nesz

zsong fülemben,  madárdal kórusa kísér. Harmónia.

 Én itt élek ezen a Földön, ide tartozom, a fény öleli

lelkem, megnyugtat, ringat, elaltat. Ígér, hogy higgyek,

soha nem lesz vége e csodás látomásnak.

De érzem, egyre érzem, hogy jön, ármánykodik

felém egy idegen, ruhája sötét, arcán gonosz

mosoly, törtet, és ahogy jön felém körülötte

haldoklik a szép, hozzám ér és rám teríti bűzös

leheletét. Mellém lép, és mi ketten összeolvadunk.

Bennem lesz hirtelen a Gonosz és a Jó.

Tudom, hogy döntenem kell, ki is vagyok?

Ki erősebb bennem, a hit a jóság a becsület,

vagy pusztításra születtem, arra, hogy gaztetteim

itt ezen a gyönyörű Földön véghezvigyem?

Ott állok fent a magasságban, nézek le

és látom a bűzlő, rothadó világot, jajszók

és sikolyok tépik a csendet, virágok égnek

a tüzes mezőkön, évezredes templomok

tornyi dőlnek a porba, keresztek törnek.

Valami hatalmas erő jön, ami szétfeszít,

megszabadít, a Gonosz belőlem elmenekül.

Már ott állok tisztán, könnyűn...  hangom

messzire viszi a szél, és mondom a próféciát:

– Állj mögém, nézz! ... végre láss!

mert elpusztul ez a gyönyörű világ.

Mi ide születtünk, a Föld az anyánk,

 a szeretetünk ereje az, ami vigyázni tud rá.

Katerina Forest: OTTHONRA VÁGYOM

Mikor azt mondod, hazamész,

Te tudod hová. Mikor én

mondom, csak megyek valahová.

Otthon.

Gondolatban eljátszom vele.

Van szobám, kincses fiókom,

legóm.

Íróasztalom, székem, tiszta

 huzatú ágyam, számítógépem.

A konyha felől illatok szállnak,

halkan szól a rádió.

Anyám hangja messziről szól,

- Vacsora, vacsora!

Kopognak az ajtón.

- Bemehetek?

- Ne gyere, még kell egy kis magány,

szükségem van rá. Otthonra vágyom!

Álmodom.

Katerina Forest: Vándor

Egy vándor.. járja a sáros utakat,
céltalan magányban, szomorúságban.
Az úton meg- megállították,
beszéltek hozzá, idegen emberek.

Kínálták szíves éjszakai hellyel,
tábortűz mellett esti vacsorával.
Lobogott a tűz, pattogott szikrája,
a vándor a bölcs öregeket hallgatta.

Tanácsot is kapott, minden alkalommal,
hogy védje magát hidegtől, melegtől,
hóviharban a jeges szelektől.
Szomját hogyan oltsa, kikben ne bízzon,
hogy túlélje az utat, mi előre mutat.
A vándor megköszönte és elindult újra.

Magas hegygerinc előtt fejét lehajtotta,
úgy érezte, élve nem jut fel a csúcsra.
A félelemtől erősebb volt kíváncsisága,
ami felfelé a vándort, elindította.

Hegytetőre érve, a Csoda elé tárult,
a végtelen horizont előtte kitárult,
ott erdők mellett bújó lankás mezőkön
vadak legelésztek édeni békében.

Csobogó patakhoz ért, ahol mesés
hangok zenéltek. A szűrt fény ölelte, szálló
virágszirom arcát érintette. De a vándor
ment tovább. Már látta a tündöklő
magasságot. Lefelé ment, le a lankákra,
erdők mélyére, kavicsos ösvényekre.

A tenger zúgómoraja megállította, vizébe
lépve, kezét imára kulcsolta.
Érezte, hogy itt van az útjának vége.
Istenhez fordulva, szava szállt az égig.

- Köszönöm Uram, hogy velem voltál végig,
etettél, itattál, hegycsúcsra felvittél.
Köszönöm, hogy éreztem a szépet,
patak partján hallhattam bódító zenédet.
Köszönöm Neked, hogy utam mentén
bölcsek szavával segítettél.
Köszönöm, hogy megmutattad a természet
erejét, hatalmas tenger dübörgő zenéjét.

Már értem e földre miért születtem,
vándorbotom már ezennel leteszem,de
engedd, hogy fiamnak emlékbe eltegyem.
Járja végig ő is az én utamat. Ideérve
ragyogd át, mutasd meg neki is a Te világodat.

Isten nem válaszolt, csak a szél ereje gyengült,
a tenger vize az ég kékjébe lassan elvegyült.

Egervári József: Csak az számít

Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn kézzelfogható
és személyes,
késes, bunkós,
szájszagú,
fogat fogért állagú,
ahol a siker esetleges
és lidérces,
rabló vagy áldozat
könnyen helyet cserélhet,
s könnyen rossz vége
lehet az egésznek...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn nem
kézzelfogható,
csak sustorgás hallható,
csak sejtelem,
hogy sok érdemtelen
nem kenyérért lop,
nagyobb a tét,
ház, nyaraló, kocsi, sziget,
toronyóra, meg a lánc,
nem kell hozzá sok,
csak pléhpofa és pávatánc...
Jéggé fagyasztja szívem
ez a kor,
ahol a bűn már nyílt színi,
ahol az Isten csak Mammon,
túl a sarkon rabló vár,
másik oldalon a bank tarhál,
az éhbér csak képzelet,
hogy idén is lesznek ünnepek,
Mammonnak hódol a hatalom,
nem számít, kinek mi van
az asztalon,
nem számít, ki éhes, ki beteg,
az számít, ha a gyöngék
megdöglenek is,
csak közben csöndben
legyenek..

Katerina Forest: Léleksirató

Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.
Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.

De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.
Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér mint halottat a gyászzene.

Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek
tágra nyílt felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el

Még döbbenten álltam, s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
...  még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem...  ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled, velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már bennem ordít, mint a bölcsőben síró gyermek... 
követeltelek-- Még nem hagyhatsz magamra! Még ezernyi perc
ami még közös , még ezernyi mosoly , simogatás... 
várj kicsit még, várj! még elmondom neked... 
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halál madarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked át rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
simogatom a hideg kőkeresztet,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.

Katerina Forest: Kilakoltatás

A végzés tegnap jött. Lassan bontotta, a boríték

zörgött, reszkető keze alatt. Szédült… vegyél mély

levegőt… mondogatta, közben olvasta halálos ítéletét.

Csak ült, mint a szobor, a szó a fájdalomtól megfagyott.

- Anya mi baj? Görbült a gyermek szája, ijedten nézte

anyja fakó szemét. Ő csak mosolygott, - Semmi fiam,

 semmi. Csak jött egy levél. Azt írják, holnapra pakoljunk,

elkel hagyni a házunk. - Hová megyünk?- sírt csendben a fia.

- Nem tudom, valahová. Isten majd megsegít.

Reggel csomagolt… lassan, vánszorogva. Régi fényképek,

 bögrék, emlékek, minden dobozban. Már nem sírt, szeme

 száraz kút. Az ajtóba emberek, mogorvák, csendesek.

A bútorok a székek, az emlékek, a ház előtt a porban.

 A ház ajtaja zárult. A fiú anyjára könyörögve néz.- Becsaptál

engem, nincs is Isten! Ha volna, itt lenne, a bácsikat elkergetné!

Az anya háta meggörnyedt a szégyen terhe alatt, halkan szólt,

könnye kicsordult. - Van Isten fiam, csak messze jár, onnan ide nem lát.